Egy emlék

Apámmal sétáltünk a kórház felé. Sok mindenre gondoltom, de arra soha sem mertem volna, hogy ez lesz életem legszomorúbb napja. A korház igazából több épülettömbből állt. Soha sem szerettem a korházakat, hisz ki is szeretheti. Egy rövid séta után elértük a célt. felmentünk a kőlépcsőn majd benyitottunk, elmentünk jobbra, fel a 3.-ik emeletre majd végig a folyosón. ott volt a kórterem mely ugyanolyan volt, mint a többi. De valahogy mégis más, ezelőtt a látogatás előtt öröm volt bemenni, hiszen naivitásom határtalan volt. De ez a nap volt a legszomorúbb. Bementünk és megláttuk őt. ott feküdt az első ágyon és aludt. Később rájöttem, hogy nem is aludt, hanem inkább küzdött az őt megtámadó förtelem ellen. Feje fel-le rángott és szinte horkolás szerű hangot adott ki levegő vétel közben. Néhol csövek látszottak ki a fehér takaró alól. Leültünk mellé majd én elkezdtem simogatni a kezét. Apám elkezdett beszélni hozzá. Halkan, lágyan beszélt, én sajnos már nem emlékszem belőle semmire. Majd felém fordult:
"Azt mondják, hogy a szeretteink azt is megérzik, ha álmukban megérintjük őket." Sajnos mi ezt nem tudtuk meg. Igazán azt sajnáltam, hogy nem öleltem át, azzal a hosszú öleléssel mely minden ember emlékezetében nyomot hagy. Csak a kezét fogtam, majd előtt apám kiküldött adtam egy csókot orcájára. Forró volt, mint a tűz, még a lehellete is. Lementem a korház elé a kertbe, és elkezdtem szaggatni a vonat jegyet melyet aznap használtam. Módszeresen szaggattam és közbe gondolkoztam mi jöhet még. Majd végeztem vele. Megszámoltam hány darabra szakadt.
50. 50 kis fecni, mely a lelkembe vájt.
Pár perc múlva apám is lejött. Szomorú volt. Elkezdtünk beszélgetni a kőlépcsőn. "Légy erős fiam. Mindig légy erős." - mondta. A beszélgetés végére mindkettőn szeméből könny hullt. Haza indultunk.
Aznap este kilenckor a telefon megcsörrent. Apám felvette. Nem sokára le is tette. Odajött hozzám, mjad közölte: "Meghalt." - egymásra borultunk és én olyan bánatos lettem, amilyen még életemben nem voltam. Öcsém eközben egy táborban élvezte az életet, nem is sejtvén, hogy olyan hírt fog kapni mely tönkre teszi a jókedvét, és tönkre teszi az elkövetkező néhány hónapot is.

Anyám feküdt abban az ágyban. 50 éves volt. Tüdőrákban halt meg. Már egy éve szenvedett, de én nem hittem volna el, hogy meghalhat ebben.

Azóta minden megváltozott. Két év alatt ki tudtam heverni ezt a csapást. Azt nem tudom, hogy öcsém kiheverte-e, de annyi biztos, hogy éljük tovább az életet, mely így vagy úgy véget ér. Vagy fiatalon vagy öregen és az ember úgy érzi, hogy fiatalon ezt nem érdemli meg. valahol igazuk van, de sohasem szabad félni a haláltól. Nem is kell. Mert aki fél tőle már halott.