Egy boldogtalan vérfarkas naplója, 1-4. rész

Egy boldogtalan vérfarkas naplója

(1. rész)
1990. január 1., hétfő

Újévi elhatározások:
1. Nem felejtek el fogat mosni este.
2. Nem hallgatok zenét hajnalig.
3. Megpróbálok toleránsabb lenni az emberekkel.
4. Kimosom az alsógatyáimat és a zsebkendőimet.
5. Megpróbálok kicsit kevésbé feltűnő módon vadászni itt a környéken.

Ez az utolsó dolog néhányakat biztos meglep. Teljesen jogosan. Úgyhogy akkor most bevallok valamit: vérfarkas vagyok. Tessék, röhögjetek csak. Mégis így van. Én se örülök neki, de sajnos nincs mit tenni, ez van.
Alig egy éve történt, hogy jöttem haza egy buliból – jó, beismerem, kicsit spiccesen -, és az egyik sikátorban találkoztam valami fura farkasszerű lénnyel, ami aztán nekem ugrott, és jól belém harapott. Aztán eltűnt. Én meg két héttel később, teliholdkor azt vettem észre, hogy kiszőrösödöm, meg karmaim nőnek.
Hát, azóta vagyok én vérfarkas. Még senkinek nem beszéltem róla. És szerintem nem is lenne jó, ha bárki megtudná. Vagy nem hinnék el, vagy utálnának. Egyik se hiányzik. Már így is épp eléggé pocsékul érzem magam a bőrömben, nincs rá szükségem, hogy még mások is rátegyenek egy lapáttal.

Január 2., kedd

Nem tudtam aludni az éjjel, így elmentem sétálni, és végül egy játszótéren kötöttem ki. Leültem az egyik hintára, bámultam a csillagokat, és nagyon szomorú voltam. Hogy miért, azt konkrétan nem tudom. Csak egyszerűen szomorú voltam és magányos. Így inkább hazajöttem, bár nem éreztem jobban magam itthon se. Ágyba bújtam, és akármennyire nem akartam, végül mégiscsak sírni kezdtem, de annyira, mint még soha életemben; míg aztán hajnalban elaludtam.
Most már kicsit jobban vagyok, bár az sokat segítene, ha lenne velem valaki, és megnyugtatna, hogy annak ellenére, hogy vérfarkas vagyok, még nem vagyok arra kárhoztatva, hogy magányosan és kitaszítottként éljem le az életem. De nincs itt senki.
Sose volt sok barátom, de mióta az a bizonyos támadás történt, már egy sincs. Lehet, hogy annak ellenére, hogy nem mondtam soha senkinek, valahogy mégis megtudták. Vagy én változtam meg. Nem tudom.

Tény, hogy mióta vérfarkas vagyok, könnyebben feldühödök, meg ingerlékenyebb és idegesebb vagyok. De egyéb változást nem vettem észre. De lehet, hogy már ez is gyanús lett. De tulajdonképpen ez teljesen lényegtelen. Az a lényeg, hogy nincsenek barátaim. Nincsen senkim. Teljesen egyedül maradtam. Ezen az se segít, ha telebőgöm a párnámat minden éjjel. Legszívesebben ezt tenném, de mivel tudom, hogy nem használ, nem teszem. Legalábbis igyekszem nem tenni. De sokszor nem megy, annyira el vagyok keseredve. Utálom, hogy vérfarkas vagyok. Utálom magamat. De ahhoz meg nincs bátorságom (és igazából azt sem tudom, hogyan tehetném meg), hogy eldobjam az életem. Élni akarok, de nem így. Szükségem van valakire, aki szeret és megért. De ilyen emberről se tudok. Fogalmam sincs, hogy ki segíthetne rajtam.
Talán senki. Talán mégis magányos leszek egész életemben, és jobb, ha megszokom a gondolatot. De miért…?

Január 3., szerda

Megint virrasztottam egész éjjel, és csak hajnalban aludtam el. Előtte vagy egy órát bőgtem. Rémesen érzem magam. Már vagy egy hete nem is mozdultam ki. Nem találkoztam emberekkel, de az nem is hiányzik. Azt hiszem.
Azért persze valahol mégis hiányzik. Már legalább fél éve semmi társaságom nincs, olyan egyedül vagyok, mint… mint nem is tudom, mi. Jobbára azzal telnek el a napjaim, hogy ülök itthon, zenét hallgatok, vagy rajzolok, vagy olvasok, vagy alszom. Meg néha eszem, bár nem igazán kívánom.

Este

Délután elmentem sétálni, de nagyon hideg volt, és csöpögött az eső. Inkább hazajöttem. Azóta is esik.

Január 4., csütörtök

Egész éjjel az ágyam sarkában gubbasztottam, és zenét hallgattam. Az éjszakák még a nappaloknál is rosszabbak. Sötét van és csönd, amitől csak méginkább azt érzem, hogy rettenetesen egyedül vagyok, és ettől mindig oda jutok, hogy a párnámnak bőgök. Nem tudom, mi lesz velem.
Valaki segítsen rajtam!!!

Január 5., péntek, hajnal

Most az egyszer sikerült éjfél körül elaludnom, de hiába. Egyszercsak arra ébredtem, hogy a szobám ablaka betörik, és valaki a padlóra huppan. Már éppen nekem akart volna ugrani, amikor még valaki további károkat okozott, az amúgy is rettenetes állapotban lévő ablakomban. A második valaki egy jól megtermett vérfarkas volt.
Az elsőnek érkezett valaki megzavarodott, és nem mert rámtámadni. Hezitált egy darabig, aztán inkább távozott, ugyanarra, amerre jött, így az ablakom gyakorlatilag megsemmisült.
A vérfarkas visszaváltozott emberré, és bemutatkozott. Lány volt.
- Hello. Lana vagyok.
- Hello – nyögtem ki, még mindig kábán az előbbi eseményektől. – Ki volt az a… valaki? És mit akart?
- Egy vámpír volt. És meg akart ölni.
- Ezt úgy mondod, mintha tök természetes lenne…
- Hát, úgy is vehetjük. Velem kell jönnöd, itt nem vagy biztonságban. Út közben elmagyarázok mindent.
Nem tudom, miért, talán, mert ő is vérfarkas volt, nem kételkedtem benne, hogy segíteni akar. Így összepakoltam a legfontosabb dolgaimat, és most valahova a városon kívülre tartunk Lanával. Épp csak annyi fény van itt a kocsiban, hogy a papírt látom, amire írok.

(2. rész)
Január 5., péntek, délelőtt

Hiába aludtam csak három órát, annyira fel vagyok zaklatva, hogy képtelen lennék csak úgy alukálni valahol.
Az történt, hogy amíg kocsikáztunk, Lana sok mindent elmondott nekem. Rólunk, vérfarkasokról is, meg a vámpírokról is. Azt mesélte, hogy a vérfarkasok, mármint mi, már nagyon régóta harcban állnak a vámpírokkal, és ennek addig nem lesz vége, amíg… szóval, soha nem lesz vége.
- De mért van ez így? Mért nem tudtok békességben élni egymással? – kérdeztem tök értetlenül.
Erre Lana csak nézett rám lesajnálóan. Azt mondta, nagyon naiv vagyok. Ennek nem örültem, de végülis… igaz.

Háromnegyed órányi autózás után egy hatalmas, kőfallal és vasrácsos kapuval védett kastélyhoz értünk. Bár a ’hatalmas’ jelző az nem fedi teljesen a valóságot, mert a Buckingham Palota az csak egy vidéki parasztház ehhez a monumentális építményhez képest.
- Itt lakik az összes vérfarkas? – kérdeztem, miközben az államat kapartam össze valahonnan az ülés alól.
- Hát, majdnem. Akik már elég idősek és tapasztaltak, azok már meg merik kockáztatni, hogy bent a városban lakjanak. De a kis újoncok itt nagyobb biztonságban vannak, mint bárhol máshol. Itt tanulhatsz, edzhetsz, gyakorolhatsz. Lesz külön szobád fürdővel, meg találhatsz barátokat is. Itt nyugodtan élhetsz. Amire meg szükséged van, azért valaki tapasztaltabb és erősebb elmegy, nem szükséges, hogy te veszélynek tedd ki magad.
- Így vigyáztok a ’kicsikre’?
Bevallom, ez jólesett.
- Igen. Nem lenne jó, ha tömegesen pusztulnának el. Nem is értem, te hogy húztad ki idáig.
- Hát… Miután történt ez a dolog, hogy megtámadtak, nem maradt senkim, mindenki megutált. Így én sem érintkeztem senkivel. Elbújtam. Tulajdonképpen olyan volt, mintha a világon se lennék.
Talán a kialvatlanság és a zaklatottság okozta, nem tudom, de egyszercsak azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Lana adott egy zsebkendőt, de csak telebőgtem.
- Jól van, ne sírj! Nincs semmi baj – vigasztalt. – Minden rendben lesz. Na gyere, megmutatom a szobádat!
Hát, így kerültem ide a Holdfény-birtokra (így hívják azt a nagy birtokot, amin a kastély áll. Van itt erdő, ahol vadászni lehet, istálló, ha valakinek lovagolni támadna kedve, van gyümölcsös is, szóval minden, ami egy birtokra kell), és most a szobámat rendezgetem.
Tényleg külön fürdőszobám van, meg maga a hálószoba is akkora, mint egy lakótelepen egy egész lakás. Az ágy nagyon puha és kényelmes, és az egész gyönyörű, meg biztonságban is érzem magam, mégsem tudok elaludni. Még az illóolajos forró fürdő se tudott ellazítani. Így az ablakban ülök és gyönyörködöm a kilátásban. A szobám a negyedik szinten van.

Január 6., szombat, este

Eltelt az első napom itt a Holdfény-birtokon. Azért mondom, hogy az első, mert tegnap egész nap aludtam. Végül Lana hozott valami gyógyfüves teát, ami megnyugtatott, és el tudtam aludni.
Ma bejártam a birtokot, körülnéztem, sőt, még kicsit lovagoltam is. Most jól jött, hogy vérfarkas vagyok, mert leestem, és eltört a karom, de pár perc alatt rendbe is jött. Tulajdonképpen az ijedtségem nagyobb volt, mint maga a baj.
Lana megmutatta az edzőhelyiségeket is. A fiatal vérfarkasok jó része azzal töltötte az idejét, hogy egymást gyepálták, vagy puszta kézzel, vagy valamilyen fegyverrel, tőrrel, karddal, ilyesmikkel. Lana mondta, hogy akár tetszik, akár nem, nekem is meg kell tanulnom harcolni, hiszen ha nem tanulom meg megvédeni magam, könnyű préda leszek a vámpíroknak.
- De nyugodj meg – tette hozzá -, nem sürgős. Most addig pihenhetsz, ameddig csak jólesik.
Ennek őszintén örültem. Így sétával és lustálkodással töltöttem a napot, most épp végeztem a mosakodással, és lefeküdni készülök. Lehet, hogy elhamarkodom, de most úgy érzem, jobbra fordul minden. Bár így lenne!

(3. rész)
Január 7., vasárnap, délután

Lana javaslatára kipróbáltam, hogy megy nekem a harc. Persze nem rögtön karddal, hanem bottal, meg jól kipárnázott mellényben, ami jól is jött, mert nem bizonyultam túl ügyesnek. Lana akkorákat sózott rám, hogy ha nincs rajtam az a mellény, biztos, hogy eltört volna néhány bordám.
Egy óra gyakorlás után elegem is lett a dologból. Lana ugyan nagyon kedves és tapintatos volt, amikor értékelte a teljesítményemet, de én tudom, hogy béna voltam.
- Na, ne lógasd az orrod! Ügyes fiú vagy! – vidítgatott Lana, az ebédlő felé menet.
Nekem azonban még mindig sajogtak a bordáim, így továbbra is elég morózus hangulatban voltam. A zúzódások valamiért lassabban gyógyulnak, mint egy törés. Talán, mert egy zúzódás nem annyira súlyos sérülés, el lehet lenni vele egész nyugodtan. Hát, erre csak annyit mondhatok, hogy nem igaz. A zúzódás igenis nagyon fáj.
Most már teljesen rendben vagyok, nem fáj semmim.

Január 7., vasárnap, éjjel

Nagyon éhes voltam, így leszöktem a konyhába egy kis ételért. Amikor odaértem, láttam, hogy sokan mások is így tesznek. Na jó, annyira nem sokan. Összesen voltunk négyen.
Amikor a másik három észrevette, hogy belépek, felém fordultak. Én elég kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy vizslatnak, így rögtön menekülni akartam, de marasztaltak.
- Ne félj már, nem eszünk meg! – mosolygott rám kedvesen az egyik lány.
Két lány volt, egy fiú. Mindhárman kedvesnek tűntek.
- Mért vagy ilyen félénk? – kérdezte a fiú. – Azt hiszed, bántani fogunk?
Csak ráztam a fejem, de nem bírtam megszólalni. Féltem, hogy elsírom magam. Megint eszembe jutott, hogy mennyire rossz volt minden két nappal ezelőttig. Azt azért nem olyan könnyű elfelejteni.
- Kérsz sonkát? – érdeklődött az egyik lány, és felém nyújtott egy szeletet.
- Köszi – nyögtem ki nagy nehezen, és elfogyasztottam a szelet sonkát.
Persze ennyi nem volt elég, így vágtam még.
- Hogy kerültél ide? – kíváncsiskodott a fiú. – Új fiú lehetsz, mert eddig még nem láttalak.
Erre én töviről hegyire elmeséltem azt az éjszakát, amikor idekerültem.
- Hű, félelmetes! – borzongott meg az egyik lány. – Én biztos szívbajt kaptam volna az ijedtségtől, ha hozzám tör be egy vámpír az éjszaka közepén…
- Hát, én is eléggé megijedtem – vallottam be. – Ha nincs Lana, nekem ott és akkor kampec.
- Mindenesetre az jó, hogy nem így lett. Jobb, hogy itt vagy – mosolygott rám a lány. - Hogy hívnak?
- Jannis.
- Én Maria vagyok, ő meg a barátnőm, Efi – mutatott a másik lányra.
- Örvendek – motyogtam.
A fiúról kiderült, hogy Efi barátja. Jorgos-nak hívják. Mindhárman nagyon aranyosak voltak velem. Miközben jóllaktunk, beszélgettünk, aztán ki-ki visszament a szobájába. Most meg nem bírok elaludni.

Január 8., hétfő, este

Ma Jorgos hívott, hogy gyakoroljak vele. Mentem, de meg is bántam. Jorgos sokkal ügyesebb nálam, a közelébe se értem. Ráadásul, ugyan tudom, hogy véletlen volt, a bottal, amivel harcoltunk, iszonyatos erővel rávágott a vállamra, és a bélelt mellény ellenére eltörte a kulccsontomat. Olyan keservesen ordítottam, hogy bárki azt hihette, hogy a halálomon vagyok; pedig nem. Csak a vállam fájt iszonyúan. De most is néhány perc alatt rendbejött.
Jorgos esküdözött, hogy nem szándékosan tette, és kárpótlásul hozott nekem egy nagy adag fagylaltot. Még a vérfarkasok is lehetnek édesszájúak.
Alkonyatkor sétáltam egyet a birtokon. Eléggé hűvös volt, de nem igazán zavart. Viszont ahogy sétáltam, a szemem sarkából valami mozgást láttam. Mire odanéztem, már semmi nem volt ott, de az életemre mernék esküdni, hogy igenis láttam valamit, nem csak képzelődtem. Majd szólok róla Lanának, bár tegnap óta nem láttam. Nem tudom, hol lehet.

(4. rész)
Január 10., szerda

Lana végre visszajött onnan, ahol eddig volt, én meg rögtön elmondtam neki, hogy mit tapasztaltam két napja.
Nagyon komoran hallgatta a beszámolómat, aztán elmondta, hogy pont azért volt távol ebben a három napban, mert a vámpírok haditanácsán kémkedett. Megtudta, hogy támadást terveznek ellenünk, de hogy konkrétan mikor, azt nem sikerült kihallgatnia, mert észrevették, és menekülnie kellett. Persze megölte a vámpírt, aki rajtakapta.
Ezzel a hírrel engem speciel sikerült halálra rémítenie. Nem akarok vámpírokkal találkozni, még kevésbé harcolni. Úgy aztán főleg, hogy igazából nem is értek az önvédelemhez.
Lana persze nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj, majd ő megvéd. Ebben nem is kételkedem. Mármint, hogy tényleg védelmezni fog. De egy hordányi vámpírral ő sem szállhat szembe, sajnos.

Január 14., vasárnap, hajnal

Éjjel ránktámadtak a vámpírok. Megölték az őröket, átjutottak a kőfalon, bejutottak a kastélyba, és aki csak az útjukba került, vagy megölték, vagy súlyosan megsebesítették.
Mivel számítottunk rájuk azóta, hogy Lana kihallgatta a tanácskozásukat, az áldozatok száma nem volt akkora, amekkora lehetett volna. Úgy tudom, tízen haltak meg, és hetven körüli a sebesültek száma. Ők most egy betegszobának átalakított nagyobb teremben lábadoznak. Köztük én is, ugyanis balszerencsémre összeakadtam egy vámpírral, aki nem habozott, karmolt, harapott, ütött, ahol ért. Én meg, a legendásan béna harcos, nem igazán tudtam védekezni. Most nagyjából úgy nézhetek ki, mint akin átment egy fűnyíró. Alig látok ki a szememen, úgy be van dagadva, a bal karom úgy össze lett karmolva, hogy azóta se tudom használni, és van két vámpírharapásom is. Sajog a nyakam tőlük, de valami iszonyúan. Persze gyógyulnak a sérüléseim, de nem olyan gyorsan, ahogy szoktak. Azt mondták, azért nem, mert vámpír okozta őket. Meg azt, hogy pár nap alatt rendbejövök.

Január 16., kedd, este

Már sokkal jobban vagyok. A szemem teljesen meggyógyult, és a karomat is tudom már mozgatni. A nyakam még fáj, de az sem vészes.
A halottakat ma temettük el, délután. Csupa újonc vérfarkas volt, akiknek csak az volt a bűnük, hogy nem tudtak időben elmenekülni. Ez annyira szomorú! Tényleg semmit sem követtek el. Még csak nem is láttak vámpírt soha, legfeljebb képen. Nem bántottak senkit. És a vámpírok megölték őket.
Ez az egész annyira szörnyű. Kérdeztem Lanát, hogy tulajdonképpen mi váltotta ki az ellenségeskedést köztünk és a vámpírok között, de nem tudott válaszolni. Annyira régen tart már ez a harc, hogy az okát már el is felejtették. Akik most harcolnak, már nem is tudják, miért teszik. De akkor miért nem tudnak békét kötni?

Január 17., szerda, éjjel

Teljesen rendbejöttem, bár csak fizikailag. Rémálmaim vannak a csata óta, nem tudok aludni, vagy ha mégis elalszom, csupa véres jelenet jön elő álmomban, én meg arra ébredek, hogy Lana lekever egy nagy pofont, hogy felverjen. Azt mondta, úgy szoktam nyüszíteni, hogy az egész folyosón hallatszik.
Most is ő ébresztett fel. Csurom verejték voltam, amikor felriadtam, és úgy remegtem, mintha ráznának. Elmondtam Lanának, hogy mennyire szenvedek az utóbbi pár napban, mire átölelt és vigasztalt. Azt mondta, hogy majd el fog múlni. Csak ki kell bírni addig.
- De hogy fogom kibírni? – kérdeztem eléggé nekikeseredve.
- Úgy, hogy erős vagy. És én itt vagyok veled, és segítek, hogy kibírd.

Olyan kimondhatatlanul hálás voltam, hogy inkább nem is próbáltam semmit mondani, csak Lana nyakába borultam, és csak zokogtam vagy fél órán keresztül. Lana vigasztalt, míg meg nem nyugodtam, aztán felajánlotta, hogy itt marad velem, de ezt köszönettel visszautasítottam. Nem vagyok már kisfiú. Így most az ablakomban üldögélek, és a bevilágító holdfénynél írom a naplómat.