Ébredés

2007-09-06
Szeptember hatodika, csütörtök van. Reggel 6 óra lesz 10 perc múlva. Hideg van, a lábam hegyét se dugnám ki a takaró alól a világ összes kincséért sem. A konyhából apró zörejek szűrődnek ki a hideg falak között. Édesapám készülődik az induláshoz. Felém közelít. – Ébresztő! Hirtelen fény szűrődik a szemhéjaim között a retinámat szinte égetve a szemembe. A felkapcsolt villany fénye egyenesen a szemembe süt. Lassan tényleg fel kéne kelnem. De ez még várat magára. Most minden figyelmemet leköti az amit még azelőtt láttam hogy felébredtem volna. Tisztán előttem van. Most is látom minden egyes mozdulatát, minden szó a fülemben hosszú másodpercekig visszacseng. De ki az? Vajon mi történt?

Másodpercek telnek el, amíg végigfutnak az agyamon komótosan a gondolatok. Összeszorítom a szemhéjaim, erősen koncentrálok. Igen, most már jól látom a részleteket is. Egy lánnyal beszélek, aki szemben van velem. Haja akár a sötét éjszaka derengő homálya, sötét, mégis itt-ott meg-megcsillan rajta az utca fénye, amit talán a közvilágítás, talán a felkelő nap első sugarai keltenek. A szeme gesztenye barna. Igen, ez az a szín, sokszor láttam már. Pár árnyalattal világosabb, mint amit a tükörben jól megszoktam. Elkápráztat az árnyalatok keveredése, a szembogár apró hullámzó vonalainak sokasága, a szempillák, egyszóval mindene. Megbabonáz ez a tekintet. Csak nézem, és nézem, nem tudom a tekintetem máshova helyezni. Pedig annyi miden van még, amit lehetne nézni ezen az arcocskán, de valahogy csak nem sikerül. Egy mosoly töri meg a tekintetet. Ez a mosoly ismerős, biztos, hogy már találkoztam vele. Ugyanúgy letaglózott, mint most. Őszinte, és igaz, a mosoly, ami összeköt minket, emberi lényeket. Én is mosolygok, közben arra gondolok, hogy vajon miért mosolyog valaki ok nélkül? Mi a célja ennek a gesztusnak? Hogyan magyarázható meg az, hogyha valaki rád mosolyog te is vissza mosolyogsz?

Döbbenet. Haladjunk tovább. Történik valami, mozdulatok sokasága zajlik a szemem előtt. Azt hiszem újra álomba zuhantam. Ömlik az eső. Megyünk, házak mellett haladunk el. Minden csupa víz, mintha csak kiáradt volna egy közeli folyó. Hogy hol vagyunk, nos azt nem tudnám megmondani. Talán egy város, talán egy nagyobb falu. Egyformák a házak, kerítések. Beszélgetünk, hallom a szavakat de nem értem. Talán nem figyelek eléggé. Próbálok összpontosítani de nem sikerül kivennem miről beszélünk. Az utcán patakokban hömpölyög a víz de az emberek mit sem törődve sietve rohannak a busz után vagy csak úgy a dolgukra. Siet mindenki csak mi ballagunk szép lassan az egyre növekvő víz mellett. Az eső az arcomba vág. Érzem az apró esőcseppek tűszúrás szerű érintéseit. Hideg van. Hideg szél fúj. Érzem ahogy libabőrös leszek a sok réteg ruha alatt. Hirtelen melegséget érzek. Valami melegíti a kezemet.

Az egész testem beleremeg. Az ő kezét fogom. Olyan selymes, puha mint valami selyemből készült párnácska, mintha nem is az ő bőre lenne hanem egy újszülötté. Még annál is sokkal simábbnak érzem. A hidegtől elgémberedett ujjaimnak nagyon jól esik az érintés, a meleg és a puhaság. Elmosolyodok. Ő is mosolyog. Magam előtt látom az arcát. A szemei egyenesen a szemembe merednek. Rémisztő látvány, ahogy az egyre növekvő víztömeg közepén állva egymás szemébe bámulunk. Nem pislogok. Az meg hogy lehet? Mindenki pislog! Ez ösztönös! És mégsem érzem, nem látom se a saját szemhéjaim gyors összecsukódását, sem az övét! De lehet, hogy csak pont egyszerre pislantunk!

Hideget érzek, a lábaim mintha kőből lennének, egyre hidegebb. A víz az oka, ami az úttest medréből kiszabadulva őrült sebességgel száguld tova a lejtős utcában lefelé. Már a bokámat mossa a víz, de még mindig csak egymás kezét fogva nézünk egymás szemébe mélyen, sokat mondóan. A víz pedig csak jön, egyre magasabbra törve. Iszonyatosan hideg van. A víz is nagyon hideg, én mégsem érzek semmit csak a melegséget. Egyszerűen nem figyelek oda. Nem fázom, csak érzékelem a hideget. Gondolatok kavalkádja halad át a fejemen, szédülök és a víz próbál elsodorni. Én csak kapaszkodom a kezeibe. A mosolya még mindig ugyanúgy hat rám. Mosolygok. Ez elég furcsa reakció egy hömpölygő víztömeg közepén. A tekintetünk lassan távolodik, én pedig megijedek. Arcomra fagy a mosoly, hirtelen megingok, a víz már a derekamig ér és csak nő. A kezemmel egyre erősebben kapaszkodok, kapaszkodok mintha csak egy kapaszkodó lenne a két apró törékeny kéz. Kapaszkodó az új életembe, ami egy nappal korábban kezdődött, és amit annyira féltek, amennyire fiatal. Nem hagyom magam. Küzdök. A víz lassan az államhoz ér, a hideg végighatol az idegeimen, és a központi idegrendszer érzékelteti az agyammal, hogy halálra fagyok.

Ahogy a víz lassan a fejem fölé ér, már nem látom őt. Elsodródtam. Fák és épületek suhannak tova a szemeim előtt. Körbenézek, de semmit sem látok csak az utcát. Liget utca – olvasom a táblán. Hol vagyok? Hova lett mindenki. Megpróbálok a felszínre úszni de nem tudok. Kapálózva merülök alá. A sötétségben elveszetten sodródom. Próbálom kinyitni a szememet. Nem megy, de erőlködöm. A hideg az egész testemet átjárja, érzem, ahogy a csontomig hatol. – „Kelj már fel mindjárt negyed van!” Felriadok. Kiráz a hideg de most már tisztán látok. Az ajtóban dühödt arcú Apám áll, kezében a takarómmal. Szóval ezért fáztam annyira! Felülök az ágyban, és ahogy a szememet törlöm, bevillan az arca. Kinyitom a szememet, és magam előtt látom. Mintha csak ott lenne velem szemben ülve. Mintha ott ülne az ágy szélén és mosolyogva tekintene rám. A mosoly megint letaglóz. Visszamosolygok… - „Mit vigyorogsz? Öltözz mert elkésel! Iskola van!” Jól van, jól van, megyek már. Végigkísér a folyosón. Megmosom az arcom, de csak tovább látom. Becsukom a szemeim, az arca egyre közelibb. Most már ijesztő a helyzet, fel kellene ébredben. Bedugom a fejem a csap alá. Mindjárt más…

Komótosan, nyögdécselve, zörögve indul el a busz a megállóban. Az emberek arcán tisztán kivehető mire gondolnak. Mellettem egy fiatal fiú áll. Az arca olyan mintha óvodás lenne de a táskája nem erről árulkodik. A zene, ami a fülébe üvölt meg-megtöri a csendet a busz furcsa félhomályos atmoszférájában. Időnként beszéd hangja hallatszik valahonnan a busz elejéből. Arcok tűnnek fel és távolodnak sietve. Megállóhoz érkeztünk. A hideg szél befúj az ajtón, beleremegek. Balra fordulok. Egy lány áll velem szemben, egy kicsit balra, egy hatalmas hátizsákot cipelő ember mögött. Nagyon jól ismerem az arcát, minden nap erre jön. Ő is abba az iskolába jár ahova én. Csak bámulom őt, amikor észreveszem, hogy már egy egészen más arcot látok a tekintetünk között. Lassan megőrülök tőle és nem tudok rájönni miért álmodom amikor a buszon állok. Elmosolyodik az arc, elmosolyodom én is, a lány velem szemben pedig ijedten oldalra kapja a fejét. Na ezt most elrontottam. Biztosan azt hiszi hogy tetszik nekem. Nem beszéltünk még soha egy szót sem, és valószínűleg ezután sem fogunk. Nem ismerem és nem is akarom ismerni.

Az arc, aki fel-fel tűnik előttem azé a lányé, akivel előző nap találkoztam. De vajon miért látom őt magam előtt? Miért álmodom róla? Hisz még csak pár órája ismerem. A mosolya, az arca, a szemei… ott vannak előttem. Úgy hiszem szerelmes lettem. De az még nagyon korai lenne! Vagy mégsem?

Kétségek között őrlődve szállok le a buszról és ballagok az iskola felé. De nehéz az iskola táska. Borzasztó hogy ilyen számok ugranak be néha. A lámpa vált, lelépek az útra. Oldalra fordulok, a lány jön mellettem. Nem mer rám nézni de talán jobb is így. Nem akarnék vele beszélni. Nem is tudnék. Akármire kapcsolok a fejemben mindig visszavált az eredeti csatorna. Mintha egy végtelenített adás futna a fejemben, ami nem engedi hogy másra figyeljek. Becsöngettek. A terem lassan megtelik. Beszélgetnek a többiek, hallom a hangokat, érzem, ahogy elmennek mellettem, de nem értem mi történik. Milyen óránk van? Fogalmam sincs… Zajlik az óra, én pedig csak szépen leírom, amit hallok a tábla felől elhangzani. Nem oda koncentrálok. Időnként be-bekapcsolódok az óra menetébe, de nem tudnám megmondani hogy hogyan jutottunk el ahhoz az érveléshez ami éppen tart. Már nem emlékszem. A kicsöngetés sípszó szerűen rázza meg az alvó tömeget, mindenki felpattan és izgatottan indul az ajtó felé. Én meg maradok bent, és magamba meredve gondolkozom a furcsa napomon. Elkezdek beszélgetni a padtársammal, lassan megnyugszom és kezdek felébredni. De amint végetér a beszélgetés, újra magával ragad… Kérdések záporoznak az agyamban. Mikor látom újra? Vajon eljön? Ő mit érez? Mit csinál? Mire gondol?
Igen, minden bizonnyal szerelmes vagyok. Tűnődöm a dolgon még egy keveset, aztán becsöngetnek.

Az óra mutatója lassan kúszik a számlapon, a számok mintha csak próbálnának egyre távolabb csúszni a fehér háttéren ahogy közeledik a mutató. Végül aztán csak odaér, de minden egyes számmal újra és újra megküzd. Vánszorog az idő. Néha úgy érzem meg is állt. Előveszem a könyvet amit hoztam magammal olvasni. A világkereskedelmi központ elleni támadásról szól. Olvasom, és ez elvonja a figyelmemet a tanórától, a többiek suttogásától, és a folyton felbukkanó kérdésektől. Egy nő, aki a 11es American Airlines járatra épp felszállt felhívja kedvesét, akivel nemsoká össze akarnak házasodni. A biztonsági intézkedésekről ír a szerző, amiket a repülőkön is alkalmaznak. Ezeket a Titanic elsüllyedése után vezették be. A repülő feszállás után hirtelen irányt vált. Egyenesen New York fele fordulnak. A nő, és a gép többi utasa 22 perc múlva becsapódik a WTC északi tornyába…
Leteszem a könyvet, nem bírom tovább olvasni. Könnycsepp gyűlik a szemem sarkában, de szégyellem ezért inkább behunyom a szemem. Újra látom az arcát, újra a szemét látom a szememben. Kicsöngettek. Mehetünk haza. Kilépek az iskola ajtaján és a nap sugarai elkezdik melegíteni az arcomat. Hihetetlen érzés. Fellélegzek. Végre kisütött. Sietve haladunk a megálló felé, közben röpke gondolatok hangzanak el. A szavak lassan haladnak keresztül a tudatomon, mintha csak félálomba lennék. Lehet még mindig álmodom?

Ahogy a nap lassan kúszik lefelé a horizonthoz közeledve, az ablakomon úgy törik meg a fény egyre élesebben. A szemben álló épület ablakairól szikrázó fényáradat vakít el. Az ég a felhők alatt rózsaszín. Most megy le a nap. Lehunyom a szem, és arra újra látom. Arra gondolok amit a legjobban szeretnék a világon: vele lenni. Elképzelek egy jelenetet vele. A következőképp néz ki:

A Ferihegyi repülőtér 2B terminál tetején állunk. Igen, már voltam ott. Hideg volt akkor is, akárcsak ma reggel. Fújt a szél. De a látvány megéri. Előttem a végtelen mező, rajta a hatalmas betontenger, mintha csak kiöntötték volna egy óriási üstből a földre. Jól ismert helyeket látok lent. A 34-es állóhely. Ott pedig a 36os. Balra a 33as, ahol a Finnair gépet szolgáltuk ki. Jobbra az A terminál tekintélyesen magaslik a mögötte álló aprócska CRJ gépek felé. Az egyik utashídon emberek szaladnak az egyik 737es törzse felé. Elképzelem a benti jelenetet, ahogy a lányok kedves mosollyal fogadják a későn érkező utast, aki miatt a gép tíz perce vesztegel az állóhelyen. Miután elment összehúzzák a függönyt és az ajtó komótosan hajlik be és illeszkedik be milliméter pontosan a géptörzsbe. A cső lassan megmozdul, ahogy a gépet lassan kitolják az állóhelyről. A marshaller jelzi a pilótának, hogy indíthatja a bal hajtóművet. A zúgása elhallatszik a tetőre, ahol én is állok. A nap lassan kúszik le a horizont felé. Az elhaladó Böeing hosszú kényelmes árnyékot rajzol a gurulóút mentén. A kezemmel érzem a meleget, érzem a selyem tapintást. Felé fordulok, és a mosolyát figyelem. A nap utolsó sugarai annyia erősek hogy erősen hunyorítok. Egy kicsit zavar. Neki is bántja a szemét az erős napfény. Közelebb lépek felé hogy eltakarjam az árnyékommal a napot, hiszem majd másfél fejjel kisebb nálam. A korlát azonban utamat állja. Hirtelen megölel. Úgy érzem hogy a föld most nem a függőleges tengelye szerinti hoszonhárom és fél fokos elfordított tengely hanem az én talpam körül forog.

Én vagyok középen, a bolygó pedig szép lassan körbejár körülöttünk. A nap lebukik, az utolsó fénysugár már ki tudja mikor útnak indult felénk a napból, de csak most ér ide. Elhalad az elforduló földgolyó felszíne mellett, a házak teteje felett suhan el. Iszonyatosan gyorsan halad a fény, róla nevezték el az ismert leggyorsabb sebességet. Sietnie is kell, mert még át szeretne érni köztünk. Ha nem siet eléggé örökre elvész egy apró csillanásban valamelyik ruha cérnaszálában. Ahogy közeledik ez az utolsó fényszál, arcunk úgy közelít egymás felé a tetőn. Behunyom a szemem. Még látom a lecsukód szememben összegyűlő könnycseppek csillogásán az elhaladó fénycsíkot. Körülbelül egy pillanatban ért oda mint ahogy az ajkaink összeértek. Vajon átjutott közöttünk? Ezt már sosem fogom megtudni, de az bizonyos hogy a világ legjobb helyén ért célba. Ott ahol mindig szeretnék lenni. Egy olyan helyen ahol örökké boldog lehetek. Valami csoda, amit érzek. Elemelkedünk a talajról ahogy egymásba olvad a testünk.

Szédületes érzés. Egy gép elhúz felettünk de a több ezer kilogramm tolóerő hangja sem tudja elnyomni szívem heves dobbanásának hangját. A fények kigyúlnak a kifutópálya mentén. Úgy kapcsolódnak fel szép sorban mintha csak mi lennénk előtte. A reptér felölti éjszakai arcát. Még hosszú percekig így állunk ott. Amikor kinyitom a szemem már sötét van. Remegek. Hideg van egyedül a székemben... Felébredtem.