Ébredés előtt

Azt képzelem, hogy a tengerparton sétálok a homokban. Lágy szellő simogatja az arcom, lábfejem a hullámzó víz mossa.
Egyszer csak megpillantok egy pár lábnyomot, ugyanabba az irányba tartva, amerre én haladok. Felemelem fejem és a távolban egy lány alakját veszem ki. Csupán egy árnynak tűnik, sietve lépked és egyre távolodik tőlem. Kezem erőtlenül nyújtom felé, némán kiáltok utána, de csak megy, csak megy, hátra se pillantva. Lépteimet megszaporázva próbálom utolérni, de ahogy én gyorsítok, ő úgy válik egyre halványabbá és fakóbbá. Egy vakító fény dönt le lábamról, ami pár másodperc múlva eltűnik, és vele együtt a lány is. Gyorsan arra a helyre rohanok, ahol utoljára láttam őt. Lábam egy szövetdarabban akad el, kíváncsian emelem fel. Valamiféle fátyolnak nézem, talán az övé volt. Világossá vált számomra, hogy hiába keresem, kutatom, úgysem lelem. Csupán egy részét foghatom kezemben. Körülnézve, fürkészve a közelben üldögélő emberek arcát, nyomát sem látom a megrökönyödésnek. Csak a képzeletem játszott velem? Vajon mi volt az, amit követtem? - visszhangoznak a kérdések fejemben, miközben hazafelé veszem utam. A kilincset lenyomva, ahogy kitárom az ajtót, hallom ébresztőórám csörgését. Csak még öt percet! Csak addig, amíg agyamba vésem a pillanatot! El ne felejtsem, ahogy kiáltottam és futottam utána! Nem segít már a könyörgés, szertefoszlik az álomkép.
Csupán egy halvány mosolyt látok arcomon, a tükörbe nézve, de nem is emlékszem rá, mi okozta. Vissza a szürke, átlagos és magányos hétköznapokba...