Démoni egy szerelem 3. Rész

Mélyet sóhajtok, mindkét kezemmel a hajamba túrok. Mit csináljak most veled?... Szerencsémre (vagy balszerencsémre?) csörögni kezd a telefonom. Fel kell vennem, a főnököm az.
- Helló, haver. Be kéne jönnöd holnap. Tudod vállalni? Duplán számolnám fel.
- Még nincs egy hete, hogy hazajött a feleségem!
- Tripla összeg?
- Jól jönne...
- Négyszerese, holnap, kézbe, de ennél feljebb nem viszem!
- Rendben. Szokásos?
- 5-kor kezdenél, igen.
- És ha bármi baj van itthon?...
- Az összeg óránként fog a kezedbe kerülni. Ezt a titkárnőm elintézi.
- Rendben.
- Viszlát.
- Viszlát. - Leteszem. Magam elé lesve a falat néztem a beszélgetés alatt, de Te már nem vagy ebben a helységben se. Felvillan a szemem. Hova a faszomba tűntél?! Megnézem a hálót, a pincét, a konyhát, még a spejzot és a padlást is.. Sehol nem vagy. A teljes neveden szólítalak. Dühös vagyok és aggódom. Mi van rajtad?! A bőr szíjak, amikben írtál? Vagy legalább egy köntöst, kabátot felvettél?? Drága Poklom, ne bántsd őt..! Bár amilyen hülye, megérdemelné. Kimegyek, kocsiba ülök és elkezdem kutatni a várost utánad. Gondolatban fenyegetlek, miket kapnál ezért tőlem, de mindketten tudjuk, hogy képtelen vagyok komolyan ártani neked. Még estére is sikertelenül kereslek...
Hazaérek, beparkolok és a házon kívülről semmi érdekes. Bemegyek. Gondoltam legalábbis én hülye! Az ajtó zárva. (Én nyitva hagytam.) Oké, hátsó bejárat. Zárva. Kizártál a saját lakásomból?! Ablakok: Csukva, elfüggönyözve. Sehol nem lehet belátni. Egyre idegesebb vagyok, ezért sokáig eltart, amíg a kocsiban megtalálom a kulcsot (a hátsó ülést szétszedve). Kinyitom a ház főbejáratát, de nem akarom a frászt rád hozni, ezért nyugodt hangon szólalok meg:
-Kedvesem, hazajöttem! - Várom, hogy üdvözölj vagy válaszolj. Semmi. Aggódom. Tárva-nyitva hagyott ajtók mellett várlak, hátha visszajössz. Végül pár óra után elvonulok a szobába és sírva fakadok. Tudom, hogy egy barom voltam. Talán meg is bántottalak. De szükségem van Rád. Fekszem a jéghideg ágyon, olvasom a naplót, ami kettőnk közös életéről szólt. Akkor írtam, amikor magadra hagytalak halandóként az emberek világában.
 
~2017.V.24.
 
Az egyetlen dátum, ami ebben a könyvben szerepelt vagy szerepelni fog. Aludtam. Érzékeltem, hogy Te már nem. Szokásodhoz híven a gép előtt ültél, játszottál. Vissza voltam húzódva tudatodba, a legmélyebb részekbe. Visszaaludtam. ,,Majd a buszmegállóban magamhoz térek." Gondoltam magamban.
-Kelj fel! - Hallottam hangodat. - Segíts, kérlek, itt van 6:10; mindjárt megy a busz és még sehol nem vagyok! - Hallottam kétségbeesett hangodat. '35-kor indul a busz, a séta kb. 7-8 perc. Se megfésülködve, se felöltözve, se bepakolva. Mint általában. Persze, 5:10 -'40 körül felkelsz, be is kapcsolod a gépet, leseggelsz elé, a szarból meg nekem kell kiszednem érte. Hát jó. A fésűt viszi a húgod, az innivalódat intézte anyád, most állunk a ruhásszekrény előtt. Na, nézzük, mit szeretnék látni rajtad? Ó, igen, ez a rövidgatya-top összeállítás  jól nézne ki!"Suliba megyünk és el fogok késni!" Jól van, jól van. Akkor a mindig szexi fekete póló, pulcsi, csőnadrág variáció hogy tetszik? "Elmegy... A busz is." Ne pánikolj már, basszus, hányszor pofáztam el, hogy a gép csak, ha készen vagy? Na ugye! Akkor kuss... - párbeszéd közben felöltözöm, így lassan háromnegyed év után már 2 perc alatt minden gond nélkül női testben.  Bepakolás... Memória... Természet szak.. OK, csak a többit kell kiszedni. Odabaszom az íróasztalra, jól van az úgy. A fésű is felszabadul. Tökéletes. 5 perc, megfésülködve, felöltözve, bepakolva. MAJDNEM! Teás üvegek a táskába, kisebb táska: telefon, fülhallgató, napszemüveg, az fontos, mert imádod kiégetni nélküle a szemem. Rendben, mehetünk. Amúgy: Jó reggelt. Ha már az ébresztésnél tartunk...
- Jó reggelt Neked is, na, ne morogj. - Közlöd félhangosan, bekapcsolod a telódat: Chris mappa és indul is a Motionless in White - Eternally Yours című száma. Megfelelő nóta, főleg, hogy kicsit átírod a szövegét a fejedben. Mármint a fordítást, mert amit tudsz angolból, azt is nekem köszönheted. Némi jelentéktelen beszélgetés a húgoddal, kettőnk között a buszon, stb. Ugyanúgy a pékségben, számomra az az egyetlen öröm ebben a beszélgetésben, hogy elkezdesz megnyílni a "beszélgetni kötelező minden emberrel, aki szimpatikus nekünk" feladaton belül. Na, nem lényeg. A sulis nap is átlagosnak mondható. Hanem ami hazafelé menő első buszon, pontosabban buszmegállóban történt... Istennőnk, Lighty üzent nekünk: Egy fehér felhő képében megtaláltad magad az égbolton. Egy kb. feleakkora  sötét felhőn keresztül engem jelenített meg. Melletted, talán kissé mögötted álltam. Előttünk, velünk szemben egy hatalmas fekete felhő. Rávicsorgott a kis sötét a nagy sötét felhőre, mire az elszállt. A fehér felhő alkotta lány a kis fekete felhő felé fordult, megölelte. Az egész kép elkezdett szállni a széllel. A kis fekete sokkal gyorsabban haladt, mint a lány, aki próbálta megtartani mindkét kezével. De a felhő tovaszállt, alaktalan lett. A lány sírt, leborult. Ez a felhő is szétoszlott... "Ez most... Ezek mi voltunk?" Kérdeted elhaló hangon. Igen, szívem. Mi. Tudtuk. Tudjuk. Egyszer vége lesz és el kell mennem. Úgy tűnik, közeledik ez az időpont. Lehet, hogy holnap már egyedül ébredsz. "Nem! Nem! Meg ne próbáld!" Ne hisztizz, légy szíves. Kislány, elő kell készítenem Neked a terepet. Vigyáznom kell Rád odalent. Még nem állsz készen rá, hogy lejöhess. "Arra sem, hogy egyedül hagyj! Nem hagyhatsz itt, hallod?! Kérlek, maradj velem! Könyörgöm! Maradj velem!" Ha Lighty így gondolja, szívem, akkor annak oka van. Próbáld meg elfogadni. Bíztattalak. Tudtam, hogy egyébként magadba zuhansz. Nekem se esett jól, szívesen maradtam volna, én is kötődöm hozzád, de ha mást mondanak, nekem engedelmeskednem kell. "Akkor megidézlek, csak mondd el a neved!" Te csak ne idézgess! Nem idézett démon vagyok, önszántamból jöttem és Te is önszántadból fogadtál be. Idézéssel nem fogsz tudni se visszahozni, se marasztalni. Ha pedig máshoz kötöd ezzel magad, nagy bajt hozol mindkettőnk fejére. "Akkor megyek utánad! Kifekszem, nem, kiugrom a vonat elé!" Hülye gyerekem! Ha egy pár éven belül meghalsz, rám fogják és nem engednek majd hozzám. Tudom, hogy nehéz, de el kell fogadni. Ez az egyetlen járható út. "Pedig mindig azt mondják, hogy ne a járhatóakat keressem, hanem vágjak ösvényt." Ne a könnyűt keresd. De itt könnyű nincs is. Csak ez, és ez igen nehéz. "Nem lehet, ezt nem tudom és nem is akarom elfogadni!" Pedig kénytelen leszel, szépségem. "Nem akarom! Nem! Nem fogadom el!" Imádom ezt a fajta lázadásodat. Ahogy Téged is. Hm... Mégis hirtelen jött a kellemetlen érzés, hogy itt a búcsú ideje. Már leszálltál a buszról, a vonatra várva beszélgettünk. Hangos vonatok száguldottak el mellettünk. Rosszul voltál. Határozottan. A sírógörcs szélén. Egy újabb vonat... De ez sorsfordító volt. Előre éreztem, hogy most elmegyek. Elviszem magammal azt a fájdalmat, amit a hiányom okozna. Ne feledd: Fejet fel, hát egyenes és ne a padlót bámuld magad előtt! Találj szerelmet, de olyat, aki megérdemel. Ne tartsd meg magad nekem, mert nem tudom értékelni. Ég veled... - Egy erős szél, és ki is szálltam a testedből. Sápadt, értetlen, kétségbeesett arc, ide-oda cikázó szemek. Azon a női arcon, ami nekem a legkedvesebb. Szívszorító és nagyon fura érzés volt, hogy nem tudtam, mit gondoltál. Sejtésem sem volt, hogy haragszol-e, hogy mit élsz át. Csak lehunytam a szemem és próbáltam nem gondolni Rád. Mikor kinyitottam a szemem, itthon voltam. Végre itthon! Átsétáltam a szobámba, beültem a bőrborítású, kényelmes kanapémba és élveztem a forróságot, a drága, nálatok nem is létező teljes sötétséget, ahogy kényezteti fényérzékeny szemgolyóimat. Egyetlen dolog hiányzott csak: Te. Innen, az ölemből hogy kezem átölelhessen, hogy a hangodat hallhassam. Tudtam, hogy eleget tettem. Hogy elindítottalak az úton, amin értem fogsz végigmenni. Nekem. Ez büszkeséggel töltött el, valami macsó maffia vezérnek éreztem magam. Már csak a szivar meg a kutya hiányzott a két kezem lefoglalásához. De hát se dohányos, se állatbarát nem vagyok. Viszont a felelősségtudat megvan bennem. Nincs felügyelet alatt az, hogy mit csinálsz. Elértem, hogy a saját ítélőképességedet helyezd előre. Ne az legyen a mérvadó, hogy a szüleid mit gondolnának rólad. Elfogadtad, de még nem alkalmaztad. Féltettelek. Nehogy úgy értsd, hogy nem számít a véleményük! Bár ennél több eszed van. (Remélem.) Viszont amilyen makacs, önfejű szamár vagy, képes lennél ellene menni. És az senkinek nem lenne jó. Leginkább Neked nem. Amíg figyeltelek, tudtam, hogy nem engedlek a ló túloldalára esni. De most? Ha valami hülyeséget csinálsz, az az én lelkemen szárad. És a boldogságodba kerülhet. Talán... Talán még tényleg nem állsz készen nélkülem folytatni. Talán sosem fogsz készen állni. De akkor is melletted van a helyem. Vigyáznom KELL Rád, mert egy boldog nőt akarok magam mellé. Vigyáznom KELL Rád, mert ezt kérted tőlem. És vigyáznom KELL Rád, mert megígértem, hogy fogok. Itt elszállt minden bátorságom és büszkeségem. Az utóbbi azért, mert simán magadra hagytalak, meg sem próbáltam harcolni érted. Az előbb pedig azért, mert tudtam, hogy ez mibe fog kerülni. Talán megölne. Ekkor járok a legjobban, Te viszont a legrosszabbul. Lehet, hogy elvesznek tőlem, aminél rosszabbat nem tudok elképzelni. Az is lehet, hogy mindenemet elveszik és a semmiből kell palotát varázsolnom. Nem lenne se könnyű, se egyszerű, de Veled, ám legyen! Egy belső kényszert éreztem. Tudtam, hogy visszavársz, tudtam, hogy nem hibáztatsz, hogy úgy gondolod, mindent megtettem azért, hogy visszamehessek, de nem engedték meg, mivel nem vagyok ott. És ez zavart. Hogy fordított esetben már mindent eldobtál volna, hogy itt lehess. Hisz tudod, hogy vigyázok Rád, hogy fontos vagy nekem.~
 
Ledermedve olvasom a sorokat. Kölcsön kenyér visszajár, mi? Valószínűleg ugyanilyen elveszett és magányos voltál aznap, mint én. De... Talán most Te is csak rám ijesztesz és talán vissza fogsz jönni. Talán...
 
~Este mentem végül vissza. A szüleid már aludtak. Te vacsorázni készültél. Átkozott fény! Nem tudlak benne megközelíteni. De megérezted, hogy itt vagyok. Rám emelted könnyes szemeid. A teljes arcodat beterítette az átlátszó, sós folyadék, törölgetted a szemed, de hiába. Arra számítottam, hogy vádolni fogsz, hogy a Pokol mélyébe küldesz majd, hogy kegyetlenül visszaszúrsz. Nem tetted. Hogy miért? Még mindig nem értem. Kérlelő szemekkel néztél Rám: "Gyere vissza! Könyörgöm, csak gyere vissza!" Itt döntöttem el: Nem érdekel, mi lesz a vége. Nem érdekel, ha megölnek engem. Nem érdekel, ha elvesznek tőlem, visszamegyek és maradok, amíg csak szükséged van rám. Azt hiszem, az volt az a pont, ahol megváltozott a szereposztás: Már nem Te voltál az enyém, hanem én a Tiéd. Valahol utáltalak ezért, valahol csodáltalak. De mindkét érzelmet átírta a szerelem, amit éreztem. Hogy tudtál így magadba bolondítani? Hogy tudtad elérni azt, hogy mindent feladva, vakon, tűzön, vizen át követni akarjalak?! Hogy lehetsz fontosabb számomra Te, mint én magam? De hamar rájöttem:  a boldogságom. Csak akkor leszek újra felhőtlenül boldog, ha a mosolyoddal beragyogod a napom. Ezt viszont Te is tudod. Tisztában vagyok vele, hogy ki is fogod használni.
Ha valaha szeretett valakit a szíved, bármely fajhoz is tartozz, ezt a kifejezést nem tudod nem figyelembe venni. Nagy nehezen legyűrted az ételt, visszavonultál a szobádba az elé az átkozott gép elé. Nincs vele bajom, hiszen majdnem szó szerint ez tart életben, engem leszámítva ő volt az egyetlen nem családtag, akivel tényleg őszintén és nyíltan, magadtól beszéltél. Csak fénye ne lett volna! Nem engedett oda Hozzád, pedig  már biztos voltam benne, hogy visszamegyek. Még legalább fél óráig sírtál, mikor végre kikapcsoltad a szerkezetet. Visszafeküdtél és tovább sírtál a párnádba fúrva az arcod. Betakaróztál, de csak a hiányomat érezted. Már alig vártam, hogy elsötétüljön a monitor,  s mikor ez bekövetkezett, vissza is tértem Beléd és rögtön nyugtatni kezdtelek. Jól van, Kislány, itt vagyok. Visszajöttem, semmi baj. "Nem tudom: nem vagyok benne biztos, hogy tényleg Te vagy az, vagy csak beképzelem a hangod." Én vagyok. Most már nyugodj meg szépen. Nyugodj meg. "Fáradt vagyok... Ugye itt leszel reggel?" Itt leszek, kincsem. Itt leszek.~