Danika

Éjszakás műszakba igyekszem, fél tíz körül járhat az idő. Egyedül állok a metró huzatos peronján, belátható távolságban csak hajléktalanok fekszenek szorosan beburkolózva álmaikba az aluljáró falainak mentén. Türelmetlenül nézem az órámat: szokás szerint késve indultam el, ha nem fut be a szerelvény hamarosan, elkésem az átadásról. De már érzem a légörvényt, ami megelőzi az érkező metrókocsikat…. Hirtelen, mintha a semmiből tűnne elő, fiatal, tarka ruhás roma nőt pillantok meg, aki jókora csomagjával minden kétséget kizárólag felém igyekszik.
- Ne haragudjon kedveském… – lép oda, de tudatosan figyelemre sem méltatva szinte bevetődöm az addigra kinyíló kocsi ajtaján és megnyugodva látom, hogy nem követ.

Az elsuhanó peronon még megpillantom alakját, amint csomagját maga mellé ejtve döbbent pillantással néz a szerelvény után. - Megúsztam -, konstatálom magamban - méghozzá elég szerencsésen. Nem sikerült rám sóznia semmit, és ez hatalmas eredmény. Mert aki ismeri őket, tudja: ha egyszer szóba áll velük, biztosan gazdagabb lesz egy fantasztikus szőnyeggel, edénykészlettel, ágyneműgarnitúrával, akármivel, és szegényebb néhány ezer forinttal. Mert erőszakosak. Mert nem lehet nekik nemet mondani. Az én megállóm következik, leszállok, és szapora léptekkel a kórház felé igyekszem. Örömmel látom, hogy mégsem késem el, és ennek örömére – immár vagy századszor, eddig látható eredmény nélkül – megfogadom, hogy ezentúl időben fogok elindulni.

A nővérszobában már nyüzsgés van: a két, egymást váltó műszak tagjai kávézva csevegnek, majd az éjszakás osztályvezető halk köhécselésére lassan elcsendesülünk.
- Tulajdonképpen mindenki jól van, kivéve Danikát – kezd bele a betegek állapotának leírásába a délutános főnővér.
- A kisfiúnak ma délután kritikusra fordult az állapota. Az orvosok azonnali veseátültetés híján maximum 12 órát adtak neki.
A kis helyiségben vágni lehet a csendet: mindannyian tudjuk, ez mit jelent. Danika halálos ítéletét. Ha valami csoda nem történik.

Danikán – vagy ahogy játékosan becézni szoktam – Dancsin – gondolkodom. Amikor három hónapja hozzánk került egy jó nevű vidéki nevelőintézetből, már nagyon beteg volt, másnaponta kellett dializálni, ugyanis egy súlyos betegséget követően mindkét veséje leállt.
Az öt éves, félroma kisfiút azonnal megszerette mindenki, csodáltuk gyermeki bölcsességét, érettségét, amellyel állapotát kezelte. Az első pillanattól őszinték voltunk vele, egyszerűen azért, mert ezt kérte, és mi úgy döntöttünk, akinek lehet, hogy hónapjai, hetei vannak hátra, joga van az igazsághoz. Néha helyette sírtunk a mosdó bezárt ajtaja mögött, hiszen végignéztük fizikai állapotának gyors hanyatlását, majd naivan, megmosva kisírt szemünket mentünk hozzá, azt hívén, nem látja rajtunk. És ilyenkor mindig mesélni kezdett apró csínytevéseikről, amelyeket a nevelőotthonban a többiekkel elkövettek, a hatásról; arról, mennyire szereti az állatokat, és ha felnő, állatorvos szeretne lenni. És hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy ismét vele örülünk, vele reménykedünk…

Pedig a remény a kevésnél is csekélyebb volt. A kisfiút születése után a kórházban hagyta édesanyja, egy levél kíséretében, melyben az állt: jobb sorsot szeretne gyermekének, mint az övé, de erre mellette nincs esélye. Az anyát senki nem ismerte, de a nevelőotthon portáján gyakran hagyott egy nő Danikának címzett csomagokat finomságokkal…
Mind ezidáig tiszteletben tartotta mindenki az akaratát: nem keresték, nem lesték, nem nyomoztak utána, azonban három hónapja ez megváltozott: a kisfiú egyetlen élő rokonaként ő volt az utolsó remény, hogy donorként számba jöhet. De a keresés sikertelennek bizonyult.
A helyi médiában hetek óta minden nap többször elhangzott a kérés, jelentkezzen az édesanya, és Danika képét is bemutatták. Hiába.

Töprengésemből éles hang riszt fel: a kisfiút figyelő műszerek jelzése, amelyek szerint Danika szíve leállt. A két műszak tagjai olajozottan teszik, amit kell, senkinek eszében sincs elindulni hazafelé. Az orvos két percen belül érkezik, megkezdődik az újraélesztés. A harmadik próbálkozás után a szív újraindul.
- Ha egy órán belül nem tudjuk operálni, meghal. – közli a tényt a nyúzott arcú doktor, immár ismét a nővérszobában.
- Legközelebb már nem leszünk ilyen szerencsések. Már most is kész csoda, hogy sikerült. De félek, csak rövid haladékot kaptunk.– teszi még hozzá.

Jóslata beigazolódik: egy óra múlva ismét Danika életéért küzdünk, ezúttal hiába. Szabadjára engedett érzelmekkel, patakzó könnyekkel állunk a letakart kis test felett. Elment.
A rövid gyászt a telefon kíméletlen csörgése szaggatja szét.
- Nővérke, egy nő van itt, már többször elküldtem, hogy jöjjön vissza holnap, de nagyon makacs, állítólag itt fekszik a fia. – hallom, a háttérben beszél valakihez – Szombati Dánielnek hívják, azt mondja.
Megkövülten állok, majd közlöm a cerberussal, engedje fel az asszonyt. A Danika édesanyját…
Néhány pillanat múlva léptek csosszannak, majd feltűnik az édesanya. A csomagot cipelő, tarka ruhás fiatal roma nő…
- Jó estét kívánok – köszön tisztelettudóan, de tekintetében látom, éppúgy felismert, ahogyan én őt.
- Csak máma mondták, hogy keresnek. Otthon vótam vidéken a családná’… Nincsen tévénk... Nem tudtam, hogy jutok ide a kórházhon, ezé’ tartott ilyen soká…
- Danika, a fia… - nem tudom folytatni. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, meghalt. Mert nem ez az igazság. Az igazság az, hogy megöltem a fiát. Megöltem Danikát akkor, amikor félrelöktem őt ott a peronon. Megöltem a csodát. Ha akkor meghallgatom, segítek neki eljutni a kórházig, a kisfiú már új vesével – az édesanyjáéval – készülhetne az életre. Az állatorvosi pályára.
Ezzel a tudattal kell leélnem az életemet: megöltem egy gyermeket. A zokogás áradatként tör ki belőlem, fuldokolva sírok…

Még akkor is, mikor felébredek az éjszaka közepén. A párnám a könnyektől lucskos, és még egy ideig nem bírom abbahagyni a sírást. Aztán csillapul az érzelemhullám, és én megköszönöm az álmot. Mert segített megérteni, hogy mindannyian egyformák vagyunk, és soha senkitől nincs jogunk megtagadni a segítséget. Mert lehet, hogy életet mentünk vele. Egy gyermekét. Vagy a csodáét…