Csillagtalan - VII. rész

A dobok csendesen peregtek. Két garou verte őket, emberalakban. Az ütemes dallam fülbekúszó volt, táncra ingerelt - ősi, vad és elfeledett, mégis megőrzött táncra. A nagyobbik dob mély brummogással adta az alapütemet, a kisebbik fölékúszott vékonyabb dobbanásaival, peregve, pörögve...
Éreztem, ahogy tagjaim megmozdulnak, előbb csak lassan, bizonytalanul, miközben a táncoló Rubinszem, még mindig krinosz alakban, ősi, elfeledett "szavakat" vonyított a Hold felé. A Luna megállni látszott a feketéllő égbolton, mint egy, a farkasemberek harcossá avató szertartását kísérő fáklya lángja. Rubinszem körbetáncolta a tüzet, majd elém érve rámvicsorgott. Ősi szavai, bár nem értettem őket, elevenembe találtak, s kihívón felvonyítottam. Harcolni akartam, menni és gyilkolni, ölni...
...a Féreg szolgáit!
Vonyításomra vonyítás volt a válasz. A Hold meglódult az égen, a többi garou felpattant, emberalakban, akárcsak én, majd lassan átalakultunk, kivéve a két dobost. A metamorfózis még sosem töltött el ilyen elégedett, bizsergetően gyönyörteljes érzéssel, mint most! Luna egy utolsó kacsintás keretében tovavándorolt a fekete bársonytakarón, láthatatlan lovai nyugat felé tolták kerek szekerét. Mi pedig táncoltunk. Mintha csak mi lennénk a világon, vadul, fel-felvonyítva... ősin. A Tűz körül.
Csodás volt...

Hazáig rohantam. Már hétfő volt, s nekem iskolába kellett mennem. Tagjaim sajogtak az egész éjszakai táncolástól, ahogy lupus alakban az erdőt szeltem. Gaia vad változatossága most is lekötött, mígnem elértem a töltést. Itt emberré alakultam, s azon sárosan, álmosan értem be a városba a reggeli órákban. Anyám álmosan pislogott rám, ahogy berohantam. Be a tus alá, mosdás, táskába pakolás, és irány az iskola...
Később visszagondolva, éreztem a veszélyt. Ösztöneim jeleztek, csak éppen, mint ahogy később megmagyaráztam a dolgot, a fáradság fogott ki rajtam. Ennek ellenére, ahogy beléptem az ajtón, lecsapott rám minden dermesztő erejével az, amit az emberek hatodik érzéknek neveznek.

A következő pillanatban vaskos kéz tapadt a torkomra, majd a szuszt szorítva ki belőlem. Alkoholtól fűtött lehelet csapott emberként is érzékeny orromba, bár nem letaglózó erővel. Egy másik kéz, éreztem, a ruhát markolja meg a mellkasomon, és ránt oldalra. A következő pillanatban hátam az üvegnek simult, ahogy egy baromi erő elemelt a talajtól, és nekinyomott az üvegezett ajtónak. Reszelős, túlságosan is jól ismert hang csapott a fülembe, miközben kábán pislogtam a "gyors" manővertől, ahogy talpam fél méterrel lengett a talaj felett.
- Na mesélj, Nyúl. Mit keresett a barátnőm nálatok?
"Rettegett" Arnold, az iskola réme tisztelt meg személyével, mint az elmúlt két évben nap mint nap. Úgy látszott azonban, hogy most tettlegesség is kerül. Elvégre, ő az Iskola Bikája, hát csak nem hagyhatja szó nélkül, hogy a barátnője a Nyúlnál alszik.
Ez volt a becenevem... Baljával elengedett, hátrább lépett, és kinyújtott jobbjával tartott a levegőben, mintegy elrettentés képpen, milyen erős is ő, egykézzel fenntart a levegőben egy kölyköt. Mivel így teljes testsúlyomat a nyakamnál fogva tartotta, kicsit nem kaptam levegőt...
- Néh...néh...
- Mit gagyogsz, Nyuszimuszi? Nem értem tisztán! - Vigyorgott Arnold. Háta mögött derűs, bár ostoba röhögés hangzott fel. A verőlegényei. Naná, azok nélkül soha nem megy sehova. Szememmel azonban nem láttam, csak Arnoldot néztem.
- Meh... megmagyarázom, csak...
- Csak?
- Teh... tegyél le! Neh... nehm kahapok lehe...le...
- Mit nem kapsz? - élvezkedett a nagydarab srác. Nagyon jól tudta, hogy levegőt nem kapok, mivel tenyerének külső éle elnyomta a gigámat. A helyzet kezdett veszélyessé válni, bennem pedig munkált a két évnyi félsz és megaláztatás, amit elszenvedtem Arnoldtól. Tekintetem összekapcsolódott a csupaizom, kefehajú srác gúnyos pillantásával. Egyébként jóképűnek lehetett mondani, csak fekete szembogarában csillogott állandóan az a rosszindulatú fény. Ahogy pillantásunk összekapcsolódott, éreztem: elég volt.
Csillagtalan vagyok! Garou! Vérfarkas! Két vámpír gyilkosa, a legenda szerint pedig több tucatot fogok még a Féreg ölelésébe küldeni! Majd pont egy ilyen nyamvadt emberfattyú fog velem szívózni?

Ennek ellenére, mint Gaia Gyermeke, nem szívesen emeltem kezet emberre. Mi vagyunk az a törzs, aki segíti az embereket, az elesetteknek, a csöveseknek, a gyengéknek... de... A rosszindulatú fény Arnold szemében meggyőzött.
Lógó, jobb lábam meglendült. A cipőm keménygumi talpa a térd alatt, a térdszalagot érte. Nem volt erős a rúgás, de kényes pontot ért. A vaskos szalag elég érzékeny ilyesfajta atrocitásokra. Arnold a következő pillantásban vigyorogva megroggyant, megrúgott lába felmondta a szolgálatot, összecsuklott alatta. Féltérdre esett. Most esett le neki a dolog, de nem hagytam időt. Ösztönös mozdulattal nyúltam torkomat markoló kezéhez, felső négy ujjammal kézfejére fogva rá, hüvelykkel pedig a csuklóra, az erekre. Enyhe nyomás, egy tekerés, keze elernyedt, hagyta, had vezessem. Jobb térdem ekkor már óton volt, kifelé ívben, szabad karommal őrizve meg egyensúlyomat. A rövid, de annál gyorsabb körív végén térdem a megdöbbenő fiú halántékának csapódott.

Feje oldalra tekeredett, teste követte, arca a folyosó kövés puffant - és úgy maradt. Engem továbbvitt a lendület, így most félig háttal álltam kiterült teste mellett, jobb lábammal keresztbe a bal előtt, vicsorogva meredve Arnoldra. Később gondoltam csak bele, milyen idétlenül festhettem...
...mert nem voltam egyedül.
Szokatlan volt a csend. Persze, esedékes megverésemet látva a fél iskola odacsődült, és most ott álltak. Tátott szájjal. Sokan még fel sem fogták a dolgot, olyan gyorsan zajlott le. Egyik pillanatban Arnold még a levegőben tart, s nem telik bele másfél másodpercbe, a "Rettegett" a földön fekszik, a "Nyúl" meg fölötte áll. Mindenki Arnold testét nézte, aztán a tekintetek egy ember tekinteteként fordultak felém, döbbenten.
A tömegből is kirítt az a türkiz szempár, Éva szeme. Most fúrta át magát a tömegen, és meghökkenve tapasztalta kiterült fiúját. Aztán még meghökkentebben legyőzőjét: engem. Hitetlenkedés villant a tekintetében, és...
...csodálat!?
Éva volt az, aki általában megvédte az esendőket Arnold verekedős, fenyítős hajlamai ellen. Talán ezért szerették sokan, de most nem értem rá vele foglalkozni.
- Teee...
Arnold gorillái...

Felkaptam a tekintetemet. A négy srác kezdte magát dühbe lovagolni. Gyorsan elléptem Arnold mellől, hogy legyen helyem, idült, bocsánatkérő mosolyt villantva a quartettre. Hátracsúsztattam vállaimat, a táska bő szíja engedett, lecsusszant könyökhajlatig.
- Uuugyan, fiúk, nem kéne... - hangon vékonyan csendült, de ekkor már rohamoztak.
Bal karomat kihúzva a tásak szíjából, jobbommal széles félkörben meglendítettem, majd elengedtem. Az elöl rohamozó, összeszorított srác sípcsontját találta el. Lehet, hogy erős volt, és ütése taglózó erejű, de nála tohonyább embert nem láttam. Mondjuk, kitérni egy ilyen váratlan támadás elől kiváló reflexekkel is kétséges. Ilyen közelről, legalábbis.
A táska mintegy kétméteres repülés után találkozott "Sziklá"-val. A srác megbotlott, hatalmas testének lendülete tovább vitte, a bamba pofát rémült kiáltás hagyta el. Botlott egyet, kettőt, aztán akkorát fikázott, hogy az iskola beleremegett. Az iskola, ami egy emberként hördült fel. A Nyúl... felveszi a harcot a "Rettegett" bandájával?
Agyára mehetett a hétvége...
Nekem nem volt időm gondolkodni. Két tánclépés, ahogy oldalra és előreléptem. "Szikla" teste mellettem csúszott el, a vasajtó, amire felkentek, hangos kondulással köszöntötte a srác fejét. Rövid győzelmem megtorpanásra késztette egyetlen pillanatra a másik hármat, míg én mozgásban voltam...

Hátul lévő bal lábam rövid, de velős mozdulattal indult előre. A vörös hajú, végzős fiú szeme kigúvadt, teste összegörnyedt, ahogy lábfejem elemi erővel csapódott lába közé. A golyókocogtató élményt látva, a körbenálló iskola egy emberként szisszent fel - még a lányok is. A vörös - a nevét nem tudtam - nyüszítve dőlt hanyatt, heréit markolva.
Szabaddá vált hát a terep. Két ököl suhant felém, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy örvendeztem harmadik győzelmem felett. A hatalmas, faltörő kosnak is beillő... "kezek"... közül kitérnem nem lehetett. Mégis félrekaptam a fejem, így az első elsuhant a vállam felett. A másik pedig begyakorolt precizitással csapódott a gyomorszájamba...
- Ssssz... - ez a levegő volt, ahogy a levegőbe emelkedtem a horogütésnek hála, és az éltető oxigén kiszaladt a tüdőmből. Iszonyatosan tud fájni, ha pontosan eltalálják a gyomrot. Könny kúszott a szemembe, de még nem adtam volna fel. Csakhogy, jó vérfarkas holtáig tanul. Ebből a helyzetből az volt a tanulság, hogy még tapasztalatlan harcos vagyok. Hiába a természetfeletti képességek, melyek homid alakomra is hatnak, ha nincs kellő tapasztalatom... Győzhettem volna - de erre már esély sincs.

Kezek markoltak a hajamba, és én ordítva egyenesedtem fel a rántásra. Az öklös iszonyatos erővel csapódott az arcomba, megperdíve testemet tengelye körül. Az üveges ajtónak zuhantam, kezeimmel reflexszerűen blokkolva az ütközést. Hiába...
Valaki megfogta hátulról kába fejemet, és - tisztán hallottam, egy női "neee!" síkítás közepette - hátrahúzta. Aztán előrenyomta.
Az átlátszó, égett homok reccsenve adta meg magát az erőszaknak. Apró lélekdarabokra roppant az üveg, én pedig megszédültem. Lelassult minden. Éreztem, hogy vér csorog felhasadt homlokomból és nyakamból, s csak reméltem, hogy nem ütőeret ért egy szilánk. Elragadott a düh. Másodpercekre voltam attól, hogy átalakuljak - immár életem védelmében...
Persze, erről szó sem volt, mindössze adrenalintól fűtött képzeletem taksálta elém e lehetőséget.
Mire feleszméltem, már széles ívben repültem. Hasonló ívben csapódtam a talajba is, majd tovacsúsztam a síkos kövezeten.
- Mi ez? Mi folyiiiiiiiííííí...! - Puff...
Vérnyomot hagyva magam mögött, tökéletesen indítva a mai napot, sikerült kivernem csúszás közbe az érkező, pöttöm Hargiaty igazgató lábát, aki most átesett rajtam. Szerencsére volt ott egy diák, aki elkapta, így a tisztelt - és idősödő - öregúrnak nem tört se csontja...
...se koponyája...
A gorillák megtorpantak.

- Egész este járták a várost, de nem találták sehol a nyomorultat!
- Pedig itt kószál valahol!
A vámpírúr megrovó pillantást vetett a tanács közbeszóló tagjára. Aztán elmerült a gondolataiban. A ghoulok csendesen marakodtak két frissen kiásott hullán a sarokban. Végül a vámpír feltekintett, éjfekete szeme végigsiklott a többi kilencen.
- A hétvégén... farkasvadászat lesz - gonosz vigyor terült szét az ajkain, ami a felcsapó sutyorgás hallatára le is kókadt sápadt ajkairól. - Csendet! - Hangja fenyegetően dörrent bele a halk zsivajba. Csend lett. A Lord szemfogai lassan megnyúltak, arca kissé eldeformálódott, majd lehajolt. Az ölében fekvő meztelen lány megremegett a nyakába mélyedő fogaktól, zöld szemei lecsukódtak. Kéjes borzongás járta át testét, élvezte, ahogy szívják a vérét. Akik oldalt ültek, láthatták, hogy összezárt lábai között szeméremajkai benedvesednek, majd egy halk sóhajtással elélvezett. Akinek a vérét szívják... kívánja utána. Kéjesen. Fájdalmas ugyan, és napokig sajog a nyaka, de a kéjes kielégülés minden álmot felül múl... újra és újra kívánják... újra...
...és újra...

A Lord felemelte tűzben izzó szemét. Arca barnás színt öltött, akár egy déli emberé, szemfogai halványan vöröslöttek a vértől, testesebbnek, egészségesebbnek tűnt, mint az elmúlt két hónapban bármikor. Rózsaszín nyelve kibukkant ajkai közül, lehunyva szemeit végignyalta ajkait, fogait, majd felsóhajtott.
- Minden erőnket bevetjük. A Bolhás... hiába Csillagtalan... hosszú kínok között fog meghalni vétkeiért... - halk, gurguló hangon felnevetett. A dermedt csendben olyan volt ez, mintha maga Anubisz kutyái koptatnák hosszú körmeikkel a Pokol kövét... Hátborzongató volt.
És a vámpíroknak... erőt adó!