Csend

„- Mitől félsz?”
„- A semmitől a Holdon túl…”
A hetedik pecsét c. film

Lassan száll az idő, lépteim beleégnek a végtelen tengerbe, majd egy apró szellő tünteti el az örökkévalóság elől. Vajon jó irányba haladok? Vajon jártam már itt? Hangos kiáltással adok jelt magamról, de nincs válasz, egymagam vagyok. Táskámban apró kenyérmaradék, s némi megposhadt víz, fejemben megannyi gondolat, milliónyi elfeledett kép.
Mozdulataim fájnak, gyengéden ereszkedek térdre a perzselő homokban; mosolygós arc hajtja kezét vállamra, s hív életmentő összecsapásra a kígyóval, mely mély sebet ejt lábfejemben, mielőtt tovaiszkol.
Halott némaság borul a tájra, saját zokogásom töri meg a csendet, ahogy kétségbeesetten kutatok lyukas táskámban az elhagyott élelem után, s egy bíztató hang, mely egy erős férfi képében jelent meg a távolban.
- Gyere velem!
Némán követem. Csillagokat ígér, csillagokról beszél. Iszom fejedelmi szavait nem is gondolván, hogy a csillagokkal majd én tartozom őneki, s szép lassan magamra hagyva odébb áll.
Furcsa képre ébredek reggel. Az árnyékokból ítélve a hetedik óra nyílik meg lassan, ahogy a nap fénye rávetül a kényelmes székekre, s a különös alakra, mely némán invitál játékra egy klasszikus sakktábla oldalán állva.
- A fehér kezd. Jobban illik hozzád.
Sápadt arca némán közvetíti a szavakat, tekintete megbabonáz; a furcsa helyzet ellenére engedelmesen felállok. Apró szellőként érkezik a bátorság, vakmerőn lépdelek előre, s szorítom sarokba mindjárt a Halált. Halványan mosolyog, a lágy szellő elül, szélcsendben libben meg fátyla, s közli szótlanul; sakk!
Félve kanyargok a sivatagban, megérzéseimet követve, keresve egy biztos pontot; milyen ismerős ez a táj… Gúnyos kacaj visszhangzik a fejemben, szüleim állandó kárörvendésére emlékeztet, kétségbeesetten fogom fejem, s üvöltve szédülök az égető homokba.
Hófehér sólymok köröznek fejem felett eltakarva a napot; sziluettjük örökre beleég emlékeimbe. Egyikük csak figyel, kémleli a jövevényt, a másik szabadsággal kecsegtet, erőt sugároz; kényszerít, hogy kövessem; emlékei a török időkig nyúlnak vissza; hatalmas szárnyai utat mutatnak a végtelenben, mely végül elnyeli őt előlem; sakk!
Kicsiket lépkedek, távolról figyelem a szorgos idegeneket; ujjal mutogatnak felém, halkan kiabálnak valamit, sátraik biztos védelmet jelentenek számukra; tevéik megriadnak ismeretlen személyemtől. Hatalmas palota körvonalai jelennek meg előttem, díszes motívumai elvonják figyelmem a népről; talán csak délibáb.
Lassan találom szemben magam a reménnyel, mely győzelemmel kecsegtet. Mosolya megbabonáz, elmém befogadja, ígérete szerint győzelem kíséri utamat; újjászületéssel, díszes virágokkal csalogat; elhiteti velem az Uralkodó eljövetelét.
Valaki a vállamon kopogtat. Apró csőrével ébresztget, s mutat szárnyával egy keskeny patak felé; utamat pusztító lángoszlop keresztezi; bölcsőjére pillantva néma holttestet fedezek fel. Arcában meglátom a magam arcát, Ikrem elsuttogja a következő lépést, szabadon közeledek az éltető patak felé; sakk!
A palota egyre növekvő képe irányít. Talán ott menedékre lelek, talán végre megnyerem az örökös játszmát. Mély árok keresztezi utam, az évszázad vihara tart távol célomtól, emberfeletti erővel küzdöm át magam a futóhomokon, s érem el aztán célom; megannyi szökőkút díszíti udvarát; hangos dörrenéssel nyílik meg előttem a kapu, s fogad szigorúan a királynő.
Glóriával a fején hirdeti tanait, szépségével teljesen megbabonáz, kegyeiért térdre borulok a mindenható előtt, isteni magaslatokba kiáltok egy jelért. Éjszakára elszállásol, könyörgésem vad némaság kíséri, étellel, itallal kínál; kérdéseimre válasz a fojtó semmi.
Álmomban tündérek lepték el nyughelyem, súgták a helyes lépéseket; vigyázták elmém, s védtek; nehogy álomra hunyjam szemem.
Sakk!
Hűvös barlangban ébredek, kényelmes paplanom szakadt ingem váltja fel, a palota maradványai halványan derengnek a falra festett képeken; a barlang szája felé közeledvén ismét elkap a kétely; kitekintek a végtelen messzeségbe, s az visszatekint belém. Apró gömböcske gurul a homokban, egyenesen lábaim előtt csillan meg ékkövén a remény, majd gurul tovább némán, mielőtt markomba zárhattam volna; reményvesztett nyávogás kíséri útját, majd elhal az is, s leváltja a jól megszokott némaság.
Csalódott lépteim cipelik jóllakott szervezetem a távoli éjszakába. Idegen szempárt érzek tarkómon, talán valaki mégis figyel rám, talán valaki mégis meghallgat odafent. Tekintetem az egyetlen csillagra réved. Aprócska jel, mely bölcsen hallgat az égen, s próbálja egyengetni utam; hozzá fűzött imáimban elpanaszolom kétségbeesett sakkjátszmám menetét, mígnem szótlanul eltűnik a messzeségben. Ismét magamra maradtam némán, végleg a sötétben; csalfán veszítem el bizonytalan hitem; sakk!
Menekülésem betegessé válik, lépteim meg-megbicsaklanak, megtett utam fémes szagú fonállal jelölöm; szememben halványan pislákol a félelem. Bíborvörös színben pompázik a sivatag, óriás dombok hullámzanak a messzi égen; felhőtlen tájon ébredezik a Nap, egyetlen hű útitársam, mely hátralevő életem monoton körforgását sugallja.
Fényében sólyom sziluettje táncol, szárnyain rablánccal repül bizonytalan; ereje fogytán, életét jelentő szabadságától megfosztva tekint rám szomorúan; Ikrem pillantása visszhangzik szemében.
Halkan lép hozzám a királynő; virágmintás ajándékot nyújt halott kezeivel.
Kicsinyke csomag, mely tán utam végét jelzi. Gondosan becsomagolva; emberi kéz talán nem alkothat ilyen csodát; képtelen vagyok kibontani; erőtlenül tekintek fel az égre, térdem belevész a perzselő talajba.
Isteni ajándék közvetíti a véget, mely számomra még idegen. Mosolya lefagy arcáról, sápadt fényben úszik tekintete, a Napot leváltó Hold hirdeti a végtelen Semmit.
- Szépen játszottál.
Sakk-matt…