Családregék: Montázs egy „tróger” életéről

Nagyapámnak


1921.

Hideg hajnal volt, a fiatalember mégsem fázott: az alkohol, a táncosnők és a finom szivarok emléke melengette. 1921 reménytelenül fekete éve volt: a régi Magyar Királyság összeomlott, a pénz értékét vesztette, a pályaudvarokon vagonvárosok alakultak ki. A reménytelenség megülte a lelkeket, aki ki tudott törni az apátiából, vagy lunatikus ország-mentő terveket szövögetett, vagy a mámorba menekült. A fiatalember nem aprózta el a pénzét, egyszerre vágott bele mindkettőbe. Öröksége egyik felét egy honmentő mozgalomnak adta, s szilárd elhatározása volt, hogy a másik felét éjszakai mulatóhelyeken pazarolja el. Hiszen az infláció, ez a feneketlen bendőjű szörny, úgyis csak elnyelné.
A részeg ember bizonytalan lépteivel menegetett hazafelé. Hajnali négy volt, legfeljebb fél óra, amíg hazaér özvegy édesanyjához. Ő egy szót sem fog szólni, csak előkészíti a fürdőt, a vasalt ruhát, majd felébreszti két óra múlva, hogy még időben beérjen az iskolába.
- Bocsásson meg, uram, adna nekem tüzet?
Csodálkozó szemmel nézett az öregemberre, vagy negyvenéves is lehetett, aki meg merte szólítani. Egy pillantással megállapította, hogy egy „tróger”, aki reggel a piacokon keres magának alkalmi munkát: ládákat pakolt, vagy ha kicsit előrébb lépett már a ranglétrán, hát kulikocsin szállította ki a megvásárolt árut az úriasszonyoknak. A társadalom alja, aki semmiképpen sem szólíthatja meg a polgári középosztály ifjú, gimnazista reménységét. De részeg volt, egyszerűbb volt elővennie az öngyújtóját, mintsem vitát nyitni az etikettről.
- Köszönöm, uram. Tudja, kevés az olyan derék ember, mint ön. A legtöbben levegőnek néznek, mert csak tróger vagyok.
Az öreg elértette a fiú pillantását és folytatta:
- Higgye el, nem voltam mindig az. – Még a diák is megértette a szó súlyát: „az”, mintha a másik távolságot akarna tartani személyisége és jelenlegi állása között. – Tudja, azelőtt a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem tanítottam, amíg az oláh el nem foglalta Erdélyt. Amikor bejöttek, azt mondták, csak az taníthat, aki felesküszik az új impériumra. Én nem tettem meg, menekülnöm kellett, bíztam abban, hogy a haza majd ad nekem szállást és munkát.
- És adott? – Támadt fel az érdeklődés a fiatalemberben.
- Adott, – mosolyodott el a férfi – hajnalanta trógerkodhatom, s kaptam egy szalmazsákot egy vagon sarkában. Isten áldja és köszönöm!
A fiú nem is tudott válaszolni, csak némán nézett a másik után.
Ebben a pillanatban megesküdött, hogy sokra fogja vinni az életben, nem hagyja, hogy a történelem kereke eltiporja. Ő nem kulikocsival fog járni, hanem automobillal, mint az urak...



- Ki kell rúgni az ország összes gimnáziumából! – Az igazgató szeme szinte szikrákat szórt, papi mivoltához méltatlan dühhel az asztalán sorakozó papírlapokra csapott. – Szégyent hoz a magyar ifjúságra! Az ország romokban és mit hallok felőle? Éjszakánként táncosnőkkel mulat, italozik! Látni sem akarom többet!
A tanári karból csak a hittantanár mert megszólalni:
- De főtisztelendő uram, hadd szólaljak fel a védelmében is... Ő a legjobb diákom. A többiek bemagolják a katekézist, de ő gondolkozik is. Kérdéseket tesz fel, ő nem megtanulni akarja az anyagot, hanem érteni is. Ha türelmesek leszünk vele, még egy napon büszkék leszünk rá.
Az igazgató megpróbált nyugalmat erőltetni magára, igaz kevés sikerrel:
- Egy ilyen alakra? Tisztázatlan a származása, a vallása, a tanulmányi eredményei alig elégségesek, csak az özvegy édesanyjára való tekintettel esett meg rajta a szívem, de mindennek van határa! Még ma kirúgom, hogy a lába se érje a földet!
A hittanár még sohasem látta igazgatóját ilyennek, de még tett egy utolsó próbálkozást:
- Főtisztelendő uram, nehéz időket élünk. A Nagy Háború, a népköztársaság, a kommün, az oláh megszállás sokak lelkét összezavarta, főleg az ifjúságét. És ő sohasem állt a republikánusok oldalára, az ideái mindig tiszták maradtak, a régi rend híve.
- És közben éjszakánként züllik. Éppen azért, mert ilyen időket kellett megélnünk, kell ragaszkodnunk mereven és erővel a keresztény Magyarország eszméjéhez, különben nem lesz magyar újjászületés. Tisztelendőséged ne is szólaljon meg többet, a döntésem végleges.
És a döntése valóban végleges volt: a fiút még aznap kicsapták a gimnáziumból. Az anyja nem tett neki szemrehányást, csak csendben annyit mondott, hogy majd csak lesz valahogy…
A fiú aznap éjjel nem ment mulatókba és másnap reggel addig járta a várost, amíg nem talált egy olyan iskolát, ami hajlandó volt befogadni.
Ha már úr nem lehetek, legalább éljek jól, gondolta, s kereskedőtanoncnak állt.

1933.

Újabb három évébe telt, mire megkapta bizonyítványát, s megkezdhette a nagybetűs Életet. Logikusan végiggondolta: a kereskedésből meg lehet élni, de jól élni nem; tehát a pest vármegyei közértnél vállalt hivatalt, hogy ellenőrizze a köztisztviselők szövetkezetének boltjait. Már volt tisztsége, hivatali automobilja, s bár a háta mögött csak úri csirkefogóként emlegették, a nők rajongva néztek rá… Ő azonban többet akart. Nem ezret, egyet, akivel örökre együtt tud élni.
A szövetkezetnél volt egy titkárnő, akit nem tudott kiverni a fejéből. Talán nem a legszebb volt, nem a legcsinosabb, de volt benne valami, ami miatt nem tudta kiverni a fejéből: az elérhetetlensége. Egy menekült felvidéki dzsentri-család sarja volt, a Nagy Háború előtt a magafajta senkiházi talán szóba sem állhatott volna vele – de most ő volt a gazdag és hatalmas, így nem tették ki a szűrét, amikor a katonatiszt bátytól megkérte a leány kezét. A „báty” valójában később született, mint a lány, de hát egy „úriembernek csak húgai lehetnek”, így a világ előtt ő volt az idősebb.
Kis nehézséget okozott a házasságkötés előtt, sem a keresztlevelét nem tudta bemutatni, de még a becsületszavát sem tudta adni, hogy valaha is megkeresztelték volna, így a templomi esküvő előtt feltételesen meg kellett keresztelni, de ezek mind csak leküzdendő bürokratikus akadályok voltak a szemében, olyanok, amiket naponta tucatjával győzött le. Számára a kereszténység csak egy újabb ruha volt, amit felvett, hogy a templom jobb társaságába be tudjon lépni.
Feleségével új házba költöztek Csepelen. Nem volt szép a környék, de ott ő volt az „gazdag György úr”, akit mindenki irigyelt.
Az ország a gazdasági világválság terheit nyögte, de ők még mindig jól éltek: az embereknek enniük kell, s aki étellel kereskedik, mindig meg fog élni.
1933-at írtak, a miniszterelnök Gömbös Gyula volt, Mussolini volt az egyetlen szövetségesünk, a Német Birodalomban Hitler került hatalomba. Egyik ellenőrzésén rájött arra, hogy egy boltos-segéd lopja az árut. Logikusan végiggondolta: ha most jelentést ír, az legalább két ív papír, az a gazfickó soha többet nem kap állást, tehát az egyszerűbb megoldást választotta: lekevert neki két pofont és kipenderítette. Még egy évvel azelőtt is behúzta volna fülét-farkát az, akit lopáson értek, de most neki állt feljebb: - Jön még Hitler Úr és kipenderíti az olyan népnyúzó burzsujokat, mint maga!
Az ellenőr csak nevetett, nem gondolta volna, hogy nem sokkal később még milyen sokba fog kerülni neki ez a két pofon.

1939.

Később erről az évről azt mondták, baljós év volt, ekkor kezdődött meg a világháború – Györgynek ez az év élete kiteljesedése volt. Biztos állása volt., szép háza, felesége, két gyereke, felesége szülőföldje, ha nem is teljesen, de visszatért a magyar hazához... Kevés dolog volt, amiben őszintén hitt: a családja, a fiai és a haza. Ezen a nyáron elkérte a céges autót, és körútra indultak a visszaszerzett területekre: Felvidék és a néhány hónapja visszatért Kárpátaljára és Ruténföldre.
A Vereckei-hágó közelében leállította a kocsit, pár percig csendben csodálták a kilátást. Az asszony megszorította a kezét: - Sohasem hittem volna, hogy ilyen szép lesz a visszatérés...
Talán sohasem voltak ennyire közel egymáshoz, mint ebben a pillanatban.
A béke és a megelégedettség pillanatait rövidre szabta a történelem… Pár hétre rá hivatalosan is kitört a világháború. György, bár kérhette volna mentesítését, karpaszományosként bevonult légierőhöz, hiszen egy férfinak becsületbeli kötelessége volt ez akkoriban.
Valami ezekben az években megváltozott az országban. Míg korábban, bármennyire is keresztény kurzus volt az országban, leélhette az életét úgy, hogy származását, vallását igazolnia kellett volna, most, hogy megkapja beosztását a honvédségnél, utána kellett járnia annak, hogy kik voltak felmenői. Ekkoriban még slendriánul működött a rendszer: szinte bemondásra kiállították származási igazolványát, s ő, akit gyermekkorában meg sem kereszteltek, megkapta a minősítést”tiszta keresztény származású”.

1941.

A Magyar Királyi Honvédség német szövetségben megindult a végtelen orosz pusztákon.
Napokig tartó vonatozás után érti ki a sztyeppékre. A háború, ha lehet mondani, unalmas volt: neki nem volt más feladata, csak annyi, hogy kísérje a szedett-vedett konvojokat, amikkel a kerozint szállították a repülőgépeknek, csak néha keveredtek tűzharcba a partizánokkal, akik a legnagyobb szerencséjükre nem a tankerkocsikat célozták meg, hiszen akkor nem maradt volna más belőlük, csak egy hatalmas bombatölcsér… A tetvek és az egyéb ízeltlábúak több kellemetlenséget okoztak.
Már az első napokban megállapította: ezt a háborút nem lehet megnyerni. Talán nem a vörösök fogják legyőzni őket, hanem a középkori infrastruktúra és a végtelen távolságok…
Bár barátjával a tiszti szálláson (értsd: egy kicsivel nagyobb és kevésbé huzatos bunker) helyezték el, s mivel jól tudott németül gyakran küldték át a Wermacht állásaihoz ügyeket intézni. Egy ilyen alkalommal beszélgetni kezdett egy német tiszttel:
- A lakosság nem nagyon bízik bennünk, mindenféle rémhírek terjednek.
A német megpróbálta megnyugtatni:
- Aki nem lázadozik, megtalálja a helyét a birodalmi közigazgatás alatt is. Szabadabban és boldogabban élnek, mint a szovjet alatt.
- Mégis, pletykálkodnak arról, hogy lelövik a civil lakosságot…
- Azok nem mi vagyunk. Azok az Einsatzgruppék és csak a zsidókat és a kommunistákat intézik el.
- Ez nem csak rágalom?
- Nem, ha akarja meg is mutathatom. – A német tiszt pár perc autóút után egy erdei tisztást mutatott neki. Az árkokban foszladozó hullák hevertek. György visszament a kocsihoz a fényképezőgépéért. A Wermacht tiszt alig leplezett undorral kérdezte:
- Szuvenír a családnak?
- Nem. Ha csak mesélném, senki sem hinné el.
- És ez olyan fontos? Ha kell, tudok még német, orosz, vagy akár magyar hullát is mutatni…
- Igen, meg akarom mutatni a fiaimnak – nézett a német szemébe. – Hogy megértsék: akármilyen nemes is a cél, hogy a kommunizmust megdöntsük, van egy határ, amit nem szabad átlépnünk. Mert a rosszat rosszal nem lehet legyőzni, vagy ha igen, akkor ennek a győzelemnek nincs értelme.
- Ahogy gondolja – rándította meg a vállát a német.

1944.

Akár lett volna értelme a győzelemnek, akár nem, csúnya vereség lett a háborúból, a „megszállás” szó már nem a szovjetet jelentette, hanem a magyar földet. A vörös áradat feltartozhatatlanul közelített, s ezt a magyar és német katonák csak lassítani tudták. Györgyöt újra aktiválták, hogy tolmácsoljon a német hadseregnek. Újra felvette a légierő egyenruháját, bár már nem emelkedett fel a levegőbe.
Mint tolmács látott és hallott mindent. Látta, hogyan bomlik fel az ezer évre meghirdetett III. Birodalom, s hogyan temeti maga alá a már ezer évet megélt Magyar Királyságot is. Már nyíltan beismerték, hogy a magyar hadműveleti területet fel kell adni, neki is felajánlották, hogy vonuljon velük vissza, de ő udvariasan visszautasította az ajánlatot; ha már meg kell halni, otthon haljon meg.
Otthon… Ez már nem a régi házat jelentette, azt az angolok lebombázták. Családjával beköltözött sógora budai lakásába, hiszen ő, mint katona úgyis távol volt. Naponta bejárt az irodába, nem számított, hogy a város már ostrom alatt volt. A felesége szidta is ezért, hogy nem a családja mellett marad, de ő úgy érezte, hogy ezzel a régi világot, amiben élt, tartja életben azzal, hogy teljesíti a kötelességét. Csak két napot hagyott ki, amikor a frontvonal épp a lakásuk és az iroda között volt.
Aztán a szovjet elfoglalta a várost. Mindenhol romok és foszladozó hullák és a kedves invitálás egy kis málenkij robotra. De ha már a németek meghívását visszautasította, illetlenségnek tartotta volna, hogy keletre utazzon, így a BESZKÁRT bérletét felmutatva kisétált a gyűjtőtáborból.

1945.

Az új Magyarország nem értékelte eddigi munkásságát és kitartását. Kezdődött azzal, hogy 1945-ben az Igazoló Bizottság nem igazolta, mivel tanúként jelentkezett az a boltos-segéd, akit tizenéve lopáson kapott, s ellene vallott, hogy Horthy-fasiszta volt. De nem kesergett sokat, megmaradt pénzéből fűszer-csemege boltot nyitott, végtére is kereskedő volt egész életében.
Azután ezt az engedélyét is visszavonták, de akkor sem panaszkodott, hanem utazó vigécnek állt, s még örült is, hogy költségtérítéssel járhatja az országot.
S mikor az államosítás után elvesztette ezt a munkáját is, hát egy ládagyárban kezdett dolgozni, abból kiindulva, hogy a kommunizmusban az ésszerűtlen termelés soha sem szűnik meg.

1953.

Az élet még két örömöt, két reményt tartogatott neki. Az első, hogy kitört a koreai háború. örök optimizmusával csak ennyit mondott:
- No, ezt a kommünt is szerencsésen túléltük… - Ez a reménye terméketlen maradt.
A második, amikor kisebbik fia bejelentette, hogy házasodni akar. Éppen borotválkozott, meg sem fordulva csak annyit mondott:
- Ott az éjjeliszekrényen nagyapád aranyórája, vidd el, csináltass belőle jegygyűrűt. – Ennyi volt az atyai áldás.

1962.

Lassan mindenét elveszítette… 1956-ban rá kellett döbbennie, hogy bizony ezt a kommünt se szerencsése, se szerencsétlenül nem fogja túlélni, ráadásul nagyobbik fia a szabadságharc leverése után disszidált.
Kisebbik fiának látszólag boldogan alakult az élete, felesége már második gyereküket várta, amikor 1961-ben egy éjszaka elvitte egy nagy fekete autó… Már nyugdíjas éveit élte, pénze nem sok maradt, de hogy támogatni tudja menyét és unokáit, reggelente lejárt a piacra ládákat pakolni. Nehezek voltak a ládák, de mindig arra gondolt: most rajta múlik, hogy meg tud-e élni a fia családja, s minden egyes deszkadobozzal az ő jövőjüket építi.
Egy hideg téli reggel fáradtan vánszorgott hazafelé, még volt egy szál cigarettája, de a gyufája már elfogyott. Szerencsére pár egyetemista fiatal jött szembe, látszódott rajtuk, hogy éjszaka nem sokat aludtak, de nem is tanultak.
Az egyikőjükhöz odalépett:
- Jó reggelt, fiatalember, tudna adni egy kis tüzet?
A fiatalember meggyújtotta a cigarettáját, majd a barátaival továbbtántorgott.
Ő meg, az öreg tróger, csak nekidőlt a házfalnak és élvezte a cigaretta ízét. S hiába szálltak el a füsttel az álmai, mégis boldog volt.