Csak egy érzés

Furcsa érzés támadt meg minap mikor egy rideg padon nyújtóztattam ki egy görbe este alatt megfáradt tagjaim. Szemem kissé már tompa agyam utasításit követve cikázott végig a halott utca képén. Lágy szellő fújdogált, mellettem a nemrégiben ültetett örökzöldek suttogták a közelgő vihar jöttét. Egy eldobott újságot lapozott láthatatlan kéz lábaim előtt. Végigfutott a hátamon valami leírhatatlan borzongás.
Egy érzés, kissé titokzatos, de kellemes nyugodság. Egy érzés, ami nem hagyott nyugodni. Szerettem volna elindulni. Nem tudom hova, nem tudom miért, mi célból, csak tovatűnni az éjszaka mámorító sötétjébe. Itt hagyni mindent, és mindenkit, hátat fordítani a gondoknak. Csak szabadon, minden felelősség alól kibújva útra kelni. Magányosan gondolataimba burkolózva megjárni a végtelent, s ki tudja, talán megérkezni valahova. Valahova ahova nem indulok, csupán érkezem, ahova nem készülök, csupán odatévedek. Egy új élet reményteli helyszínére. Ahol talán minden másképp alakul, s szebb jövő képét festi elém az éjszakai hold.
Egy érzés volt csupán, hisz lábam nem mozdult. Testem tovább pihent, ernyedt el a hideg padon, már szemem sem cikázott, tekintetem a semmibe veszett. A nekem oly vonzó semmibe. Tudtam, nem mehetek. Ide születtem, itt élek, talán itt is maradok örökké. Elszomorított ez a gondolat. A lekötöttség, újra megtámadott a felelősség érzése, mely néhány percig csupán, de nyugodni hagyta lelkem. Oh mit nem adtam volna azon az éjszakán, ha lábam mozdulni bír, s elmém enged a csábításnak. Ha elindulhattam volna. Nem néztem volna vissza. Nem éreztem volna se hiányt, se vágyat. Csupán az ÉRZÉST, hogy menni kell, hogy menni kell tovább.