Comeback

Pszt! Hallod a csendet? Senki sem szól... elmentek... Hová, s miért? - kérdezted. Magam sem tudom - válaszoltam. Egyedül maradtál? - teszed fel az újabb kérdést. Azt hiszem igen. De te még itt vagy, nem? - kérdezem. Semmi válasz… hahó! Itt vagy? - s reménykedem. Még mindig semmi. Hisz az előbb még itt voltál. Talán bajod esett? - aggodalmaskodom. Nem, biztos, hogy semmi baja. Ö is elment. S magamra maradtam. Egyedül. Magányosan.

Percek s órák mentek. A napok észrevétlenül suhogtak el mellettem. Vajon hova tűntek el? - tűnődtem el néha, miközben magányosan sétáltam az esti utcán. Látom még őket valaha? - s szomorúság uralkodott el szívemen. Évek múltak. Elfelejtettek-gondoltam s egy könnycsepp gördült le arcomon.

Másnap köd és csípős hideg fogadott, mikor kimentem. Ez csak fokozta szomorúságom. A természet is elmúlik, ahogy az emberi élet. Semmi sem örök. S én egyedül fogom elhagyni ezt a világot. Az asztalra raktam le a postát. Meg sem néztem, hisz tudtam, senki sem írt. Már az újságot sem olvastam el.

Hirtelen szél támadt. Huzat. A francba, nem csuktam be az ablakot - mérgelődtem. A szél felkapta az asztalon lévő leveleket. Észre sem vettem. Az ablak volt a cél. A hideg kizárása. Legalább a lakásból. Soha nem neveztem otthonomnak, mert nem éreztem annak. Az otthon melege máshol volt. S talán még várt rám. Bár már nem hittem ebben. Visszaérve a konyhába észrevettem, hogy a posta szanaszét hever a földön. Csupán egy vörös boríték maradt az asztalon. Csak az az egy. Elmosolyodtam. Évek óta most először tiszta szívből. Talán ő küldte? Talán még emlékszik rám s hiányzom? - hasított belém.

Remegő kézzel bontottam ki. Izgultam s féltem. Semmi jel. Biztos, hogy nem ő küldte. Hisz honnan tudná, hol élek. Ugyanolyan vörös színű papír volt benne, mint a boríték. S egy feketével íródott dátum: Köln, 2007. November 01. 20.00 maritim - vajon mit jelenthet? - tűnődtem el.

Hisz az ma van- kaptam észbe, mikor a naptárra néztem. Magam sem tudom miért, de őrült kapkodásba kezdtem. Hajtott a kíváncsiság. S titkon reméltem, ők várnak. A családom. Ennyire gyorsan még nem készültem el. A tükörbe néztem. Változtam. S mi van, ha csalódást okozok - súgta egy hang a fejemben. Nem fogok-ripakodtam rá hangosan. Hisz a külső nem minden. A belső számít igazán.

Négy óra az út Kölnig, ha minden jól megy. A Ferrariba ültem be. Nem szerettem volna késni. Ma nem. Olyan érzésem volt, mintha ezen múlna az életem. Szerencsére a forgalom nem volt nagy. Talán tudta, hogy mi van készülőben. Gyorsan kiértem Párizsból, s a Köln felé vezető autópályára kanyarodtam. Szívem a torkomban kalapált. Soha nem féltem ennyire. S nem volt hátraarc. Amint átléptem a német határt jelző táblát, összeszorult a gyomrom. Próbáltam visszaemlékezni s agyamba vésni a változást. Négy év telt el. Hosszú idő. De most újra itt voltam. A tudat, hogy közel vagyok az otthonomhoz, megnyugtatott.

Tíz perccel nyolc előtt fordultam be a maritim földalatti parkolójába. Nagy levegő, lassan kifúj és indulás.

A levelet szorongatva léptem a recepciós pulthoz.
- Miben segíthetek? - kérdezte a recepciós. Megmutattam neki a levelet. A saal maritimbe küldött. Ez a legnagyobb terem. Megterített asztalok álltak készen a vendégek fogadására. Mindegyiken egy szál vörös rózsa. A táncparkettre léptem. Senki s semmi. Csöndbe burkolózott a terem.

Lágy szellőt éreztem a bőrömön. De hisz semmi sem volt nyitva. Behunytam a szemem. Lágyan vett körbe a szél és az illat. A rózsák illata. Nem bírtam tovább. Egy apró könnycsepp gördült le arcomon. Egy kéz ért arcomhoz. Valaki letörölte a könnycseppet s gyengéden megsimogatta orcám. Kinyitottam szemem. Ott állt előttem. Ő, aki mindennél többet jelentett számomra. Rám mosolygott. Nem kellett mondania semmit. Mozdulatai magáért beszéltek. Magához húzott. Karomat átfontam a nyaka körül és kitört belőlem a sírás. Patakokban folyt a könnyem. Ő is sírt. Tudtam, soha többé nem fogom elengedni és ő sem engem. Lassan húzódtunk távol a másiktól. Még mindig sírtunk, de most már örömünkben.

- Siessünk, már várnak minket - suttogtad.
- Kik? - néztem rád kérdőn. A családod-felelted s gyengéden megcsókoltál. Remegés futott végig rajtam. Kézen fogva sétáltunk ki a hotelből.

Hoppá. Elfelejtettem taxit hívni-mondtad miközben magadon mosolyogtál. Én is elmosolyodtam.
- Egy Ferrari is megteszi? - kérdeztem.
- Természetesen. Csak varázsolj ide egyet- válaszoltad.
- Jobb ötletem van - s karon fogva húztalak magam után. Lesétáltunk a parkolóba.
- Ez megfelel? - kérdeztem mosolyogva.
- Még szép! - s visszamosolyogtál.
- Hölgyem - s nyitottad a kocsiajtót. Nem ellenkeztem, hogy az anyósülésre kell ülnöm. Te is beszálltál.
- Indulhatunk? - kérdezted.
- Igen uram - feleltem.

Talán fél óráig utaztunk csendben, majd megszólaltál: itt is vagyunk. Kinéztem az ablakon és egy gyönyörű villa látványa fogadott. Utolsóként érkezünk-mondtam, miközben a parkoló autókat bámultam. Stílusos belépés, bár egy ilyen gyönyörű nőnek ezt bizonyára elnézik - mosolyogtál. S belepirultam.

Miután kiszálltunk, kézen fogva vezettél fel a lépcsőn. Készen állsz? - kérdezted felém fordulva. Csak ha te is-válaszoltam. Egy mosoly volt a felelet. Gyertyák világították be a folyosót, mely egy hatalmas terembe vezetett.

Mindenki ott volt. A családom, a barátaim. Szerencsére senki sem vette észre érkezésünket, így nyugodtan végigmérhettem őket. Alig változtak-nyugtáztam mosolyogva. Furcsa érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Oldalra néztem.

Elena volt az. Rámosolyogtam, s ő kiejtette kezéből a poharat. Nem tudom hogyan, de még időben sikerült elkapnom. Arra viszont nem számítottam, hogy a pohár vizes. S most már az én kezemből esett ki és tört darabokra. Mindenki ránk figyelt. A szilánkokért nyúltam. Egy aprócska véletlenül elvágta az ujjam. Elmosolyodtam.
- Hát legyen - suttogtam. Belenyúltam, s hagytam, hogy egy vércsepp hulljon le a földre. Éreztem, hogy melegség tölt el. Szél kerekedett a zárt teremben. Minden zugát bejárta. Végül engem vett célba. A gyűrűm felizzott. Újra éreztem. Mindent s mindenkit.

Tudtam: hazaérkeztem.