Cím nélkül

Három évvel ezelőtt írtam egy naplóbejegyzést. Nem is igazi naplóba, csak egy régi, félig üres matekfüzet közepébe.
Mostanában nagyon el vagyok havazva. Vizsgák, dolgozatok, érettségire készülés. Az iskola pedig hozzájárul, hogy még nagyobb legyen a stressz rajtunk, egyre több feladat, egyre több tanulnivaló. Igazából megéri erősebb iskolába menni, mint amilyet eredetileg szánnál magadnak. A többiek felhúznak, többet fogsz tanulni, jobb egyetemre mehetsz, ezáltal (persze csak elméletben) lesz megélhetésed, és nagykorodban nem kell majd a pénzre gondolnod.
És nem csak erre „jó” az erős iskola. Robotot nevel belőled.

A roboton semmi extrát nem kell érteni. Egyszerűen kineveli belőled az összes emberi érzést egy időre, aztán majd ha már késő, akkor gondolkodhatsz el rajta, hogy miért nem töltöttél több időt a családoddal, barátaiddal. Ugyanolyan mintha egy komoly munkahelyed lenne. Későig dolgozol, mire hazaérsz már mindenki alszik, te pedig másnap olyan korán kész el, hogy nem találkozol senkivel. Hétvégére hazahozod az irodából a munkát, ki sem jössz a szobádból egész nap. Hát valami ilyesmire nevel az Iskola.
De milyen jó néha lassítani… milyen jó néha megtalálni egy Naplót, amiben igenis bizonyíték van arra, hogy te is voltál Ember. Ennek a naplónak részlete következik most, szó szerint, úgy, ahogy fel van írva most tollal a tépett, kockás lapokra.
-------------------------------------------------------------
Feljegyzéseim 2005.
Október, valamelyik csütörtök

Nincs kedvem odamenni a naptárhoz megnézni, hogy hányadika van, bocs.
Bár épp nem is tudom, mihez lenne kedvem… nagyon kevés ilyen dolog van. Első lenne természetesen a mostani kiszemeltemmel való önfeledt smárolás, pont, mint pár héttel ezelőtt. Az tök jó lenne.
Második lenne az, hogy aludjon itt a legjobb barátnőm, mert most nagy szükségem lenne rá. Szar hangulatom van, már 2-3 hete és senki le se szarja. Na jó ez nem igaz így, mert persze tudja mindenki, hogy mi a tényállás, csak nem értik.
Mintha én érteném… de sajna nem.

Történt mindez egy pénteki napon, a suliban voltunk egy bulin, sok koncert, inni, enni… 9 körül leléptünk, jött velünk pár ember. Beültünk valahová, mindenki szedett magára egy kis jókedvet, aztán mentünk tovább. Ha saját érzelmeimet is bele akarom vinni a sztoriba akkor úgy kezdeném hogy „erre a péntekre vártam már egy csomó ideje, iszonyatosan bejött a srác…” bal bla. A helyzet tényleg ez, csak ennél százszor bonyolultabb. A srác az évfolyamtársam, játszik egy zenekarban, gitározik. Iszonyat menő. Ezzel együtt jól néz ki, aranyos, van humorérzéke, és iszonyat nagyképű. Egyszóval tökéletes.
Pár hete már kiszemeltem magamnak, sőt el is képzeltem azt a pénteket, amikor végre felfedez…
Mindegy egyes másodperc maga volt a tökély. Mármint az elképzelésemben.
És tudod mi a furi?
Hogy a valóságban is.
Miután leléptünk a buliból, beszélgettem vele, ő átkarolt, sőt még kaptam tőle puszit is… Kocsmáztunk, közben végig a tekintetét kerestem.
És megtaláltam. Pár másodpercig szemeztünk, aztán valami csávó bejött a képbe. De nem volt baj, minden úgy ment, mint ahogy elképzeltem.

Eljöttünk hamar erről a helyről, ugyanis elég sokan voltunk, és nem fértünk el, a társaság felének kinn kellett dekkolnia. Hát mentünk.
Odajött hozzám, átkarolt, és így mentünk tovább. Ha a társaság megállt, ő a hátam mögé jött és a nyakamat csókolta… Mint egy mese, de komolyan.
A folytatás is hasonló, valahogy lemaradtunk a többiektől, elém lépett, megölelt. Hozzábújtam, éreztem az illatát, amitől teljesen elvesztettem a fejem… furi, hogy úgy éltem meg a dolgot, mint egy elvakult szerelmes, aki olyan régóta vár erre, és mindenét odaadná a pillanatért… csak ne múljon el.
Hát a valóságban én nem adtam volna lyukas garast sem a pillanatért cserébe, egyszerűen élveztem.
- Nekem ez most nagyon jó.
Egyszerű mondat, mégis olyan sokat jelent. Mert hát mindenképpen pozitív, dicséret, zene a fülnek és hasonlók, és tutira őszinte, mert hát mért mondaná, ha nem lenne így… sokkal egyértelműbb, mint a „szeretlek” vagy a „kívánlak”.
Hát így álldogáltunk ketten.

Simogatta a hátamat, a kezeimet, végigcsókolt a nyakamon. Arcomon éreztem puha bőrét. Aztán megcsókolt, a számon is, egyszer, kétszer… sokszor.
Aztán végeszakadt a dolognak, a többiek ordibáltak nekünk hogy jöjjünk már…
Tehát innentől már kézenfogva, egymást szorosan tartva mentünk egy párként.
Itt mondhatnék valami nagyon kiábrándítót, olyasmit hogy „persze ez se tartott örökké, sőt még csak sokáig sem” de hát a rossz poénokat sem szokás idő előtt lelőni.
Sétáltunk, a többiek már réges rég lehagytak minket, nem volt baj.
Beszélgettünk.
Megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e ezt az egész cuccot, amit most csinálunk. Igennel feleltem, hozzátéve, hogy ez is két emberen múlik… ő elmondta, hogy boldog attól, hogy így gondolom, örül neki.
Szó esett még sok mindenről, féltékeny barátnőről, aki ezek után mindkettőnket kicsinál, hétköznapibb témákról, testvérekről, barátokról…
Jól éreztem magam vele.
Bár lehet hogy ez is csak ilyen átbaszós érzés, mert régóta nem volt senki, aki mellett ilyen jól éreztem volna magam. Sőt… senki mellett nem éreztem még így magam. Számomra ő biztonságot jelentett, egy pasit, akit lehet tisztelni, és hozzábújni ha az kell.
Tökéletes.
Mivel nem nagy tempóban haladtunk, lekéste a buszát, így haza tudott kísérni, aztán az egyik barátom hazavitte.
Nem gondolkodtam sokat a dolgon, örültem hogy így lett… igazából kicsattantam a boldogságtól.
Másnap is beszéltünk, meg aztán is, újból megkérdezte, hogy így hogy aludtam rá, így is az-e a véleményem, mint tegnap.
A válasz igen, természetesen a részéről is.
Már alig vártam a hétfőt, amikor majd mindenki szeme láttára lehetek vele, büszke lehetek rá, és ő is rám. Vasárnap úgy búcsúztunk el hogy az mondta, már nagyon akar látni.
Hétfő reggel, jókedvűen, sőt mi több hihetetlenül boldogan ültem végig valami órát, nem tudom mit, folyton azon járt az eszem, hogy mikor láthatom már.
Baromság.
Következő szünetben, igyekeztem le a fizika terem felé… ő jött velem szemben a lépcsőn.
Legbájosabb mosoly, kecses léptek, hajigazítás.
És ő megszólal:
- Beszélnünk kell majd.


Következő óra fizika, hétfő van, mint egy hónappal ezelőtt.
Egy hónappal ezelőtt, azon a hétfőn, fizika előtt. Összeszorított ajkakkal csukom be magam után az ajtót, elnézést a késésért, bla bla… ki nem szarja le.
MI AZ HOGY BESZÉLNÜNK KÉNE?!
És mért nem akkor? Beszéljünk, oké, beszéljünk arról, hogy ma délután mit csinálunk, moziba megyünk vagy inkább csak sétálni, de hát nyilvánvaló hogy ez nem ilyen beszélgetés lesz…
Jár az agyam… most mi legyen? Egyáltalán mikor találkozunk legközelebb?
Így telt el még két óra.
Aztán jött a 20 perces szünet, gondoltam mostmár csak összefutunk.
Hát így is lett, éppen a barátnőmmel voltam, amikor megláttam… nem tehetek róla, rögtön mosolyognom kellett.
Odaért hozzám, adott a számra egy puszit. Jaj igen, hát mégse rossz hír, hát persze, hogy is gondolhattam…
Azt mondta, hogy legjobb lenne most beszélni, van időnk. Természetesen beleegyeztem.
Hidegzuhany.
De nem olyan jólesős, egy nyári napon, olyan kellemesen hűsítő… nem… ez olyan hidegzuhany, amit tél közepén kap az ember jégkockákkal együtt.
Őneki mégse oké, nem tudja hogy miért nem, de legyünk barátok, gondolkozni fog a dolgon… én is érzem hogy ez nagyon-nagyon rossz duma, és hogy ezzel egy szót helyettesítünk, mégpedig azt hogy: NEM.
Sajnálja, persze, én meg nem, mi? Aztán amikor látja a szememben a végső kétségbeesést, az elfojtott indulatot, megkérdezi hogy de nekem ez tényleg ennyire fontos-e… A válaszom egy igen, aztán búcsúképpen otthagyom, elfordulok tőle, és a barátnőmhöz menekülök.
Hát így megy tönkre egy álom pár perc alatt.

------------------------------------------------------

Ez a bejegyzésem vége. Hogy örülök én most ennek…
Volt ezután minden. Beszéltem vele, akkor még nem könyörögtem. Csak neki szegeztem a kérdést, hogy mit akar. Nézett a folyosón, félreérthető dolgokkal bombázott… én meg reménykedtem. Össze is jöttünk még egyszer. Na akkor sem túl hosszú időre. De az nagyon jó volt. Voltunk moziban, egész nap egymáson lógtunk, minden olyan szép volt. Úgy éreztem, most talán ő is…
Hát persze hogy tévedtem. Összevesztünk, megint ő szakított. Életem legnehezebb időszaka volt, hogyha nem lettek volna mellettem akkor a barátnőim, lehet hogy már nem itt tartanék. Ők tartották bennem a lelket, bulizni jártunk, csajpartikat tartottunk, és vigasztaltak. Érdekes dolgokat csináltam akkor, volt olyan este, amikor egy szórakozóhelyen három fiúval voltam egy időben, persze nem csak beszélgettünk. A másik pillanatban összeomlottam, és sírva borultam az ágyra. Ezekben a kétségbeesett pillanataimban, újra akartam beszélni vele, írtam neki sms-t, találkozni akartam, bármit… ő persze vagy elutasított, vagy csak egyszerűen nem jött el.
Fájt, iszonyatosan fájt.

És a dologban az a legszörnyűbb hogy kihat a mostani életemre is. Volt egy régi barátom. Évek óta ismerjük egymást, én többet is akartam tőle. Mikor vége lett ennek a kapcsolatomnak, ő akart tőlem többet. Csak én olyan elvakult és hülye voltam, hogy visszautasítottam, nem egyszer, százszor. Játszottunk egymással, de nem jártunk egy percig sem.

Mikor végül beleunt, összejött mással. Hihetetlenül fájt. A barátság, a szerelem, minden… egy perc alatt szertefoszlott. Elvesztettem őt. Úgy érzem örökre.
És mindezt egy valami nagyon menő, nagyon helyes kis pöcsért… Hát kösz.