Charlie

\"Megérzéseim tévedhetnek, és tévedtek.
Gondolataim félrevezethetnek, és vezettek.
De a szívem őszintén dobogja
Szerelemmel csak téged szeretlek.\"

Charlie

Charlie

Ez a történet a nyolcvanas évek végére nyúlik vissza. Talán egy picit korábbra.
Nem voltam egy átlagos gyerek, de ki az? Különleges adottságom abban állt, hogy bármibe belekezdtem mindig rosszul, jöttem ki belőle. Még akkor is, ha a jó szándék vezérelt. Megbocsáthatatlan dolgaim nem voltak, de nem könnyítettem meg édesanyám és tanáraim dolgát. Jó apám nem igazán vállalt részt nevelésemben ö a népbetegség függőségében szenvedett. Fontos időszakban tizenhárom éves koromban súlyos tragédia érte családunkat. Egy hónap leforgása alatt veszítettem el két bátyámat. Drága szüleim ezt nem tudták feldolgozni. Nekem is igencsak kicsúszott a lábam alól a talaj. Ettől kezdve tanulmányaim leromlottak, kezelhetetlen, agresszív kibírhatatlan lettem. Új iskola, beilleszkedési problémák, stb. Viselt dolgaim miatt tizennégy évesen intézetbe kerültem. Hasonlóan nehezen kezelhető fiuk közzé. Nem igazán akartam, de ebbe nem volt beleszólásom. Ekkor kaptam a Charlie nevet, mi alapján az már a múlt ködébe veszett.

Már második éve voltam bezárva. Ezen a nyáron először két hét, otthon, tökéletes kezdete a nyárnak. Hamar eltelt (haverok, buli, fanta) és már el is érkezett a visszatérés ideje. Kellemetlen volt ismét bezárva érezni magam, de vigasztalt a tudat, hogy kenu túrát szerveznek, és én is részese lehetek. Egy nevelőnő, két nevelő tanár és kilenc fiú alkotta a csapatot. Nem lehetett könnyű dolguk kiválasztani a résztvevőket, mert nem ártott, ha olyan a társaság, akik elviselik egymást, és nem ugranak össze minden apróságon. A nevelőkkel közösen megbeszéltük a túrára érvényes szabályokat, de mindannyian tisztában voltunk vele hogy ezek bármikor megváltozhatnak. Irány a Mosoni-Duna. Kimlére érkeztünk, itt kezdtük meg túránkat. Négy túrakenu és egy eszkimó kajak a vezérhajóhoz kötve. Nem voltunk gyakorlott túrázok, mégis nagyobb problémát jelentett, hogy csak három nevelő volt. Ezáltal az egyik kenu legénysége szinte teljesen felügyelet nélkül maradt. Hamar megoldottuk a helyzetet, és én lettem a negyedik hajó kormányosa. Meglepett milyen könnyedén fogadták a társaim, pedig egy ilyen kiváltság megszerzése igencsak civakodásra adhatott volna okot. Tudtuk, kellemes kirándulás elé nézünk, de erre a zavartalan nyugalomra nem számítottunk. A városi zűrzavarhoz szokott fülünknek érdekes volt a természet élő hangja és a szemünket kissé zavarba ejtette a millió élénk szín, melyeket nem fedet be vékony porréteg. Kellemes fürdőzések a Dunában két alkalommal akaratunkon kívül teljes felszereléssel együtt. Mire Mosonmagyaróvárra érkeztünk már rutinosan ment minden. Rajkán a zsilip csatorna csendes vízén tanultuk meg a kajakozás alapjait. Profikká nem váltunk, de kisebb nagyobb távon biztonságosan tudtunk vele közlekedni. A nagy Dunán folytattuk utunkat itt már a sodrás is, segítet. Kétnapos pihenőnket a Szigetközben töltöttük ez ekkor még teljesen érintetlen terület volt. Olyan tiszta vízzel, hogy szemmel tudtuk követni a keszegrajok vonulását. Gémek és egyéb vízi madarak olyan közel engedtek magukhoz, talán meg is érinthettük volna őket, de ez fel sem merült bennünk. Innen továbbhaladva elérkeztünk egy kisebb szigethez melynek a jobb oldali ágán mentünk volna tovább. Rövid út megtétele után megállásra kényszerültünk. Kényszerpihenőnket arra használtuk fel, hogy megbeszéljük az előttünk levő akadály leküzdéséhez szükséges teendőket. Mindenkit lenyűgözött a látvány, aki természetjáró tudja, mit érezhettünk a hullám a hullámon és köveken átzúduló vízfolyam láttán. Főleg mikor a szétfröccsenő vízcseppek ezernyi drágakő színében szikráztak a délutáni nap fényében. A sziget és a part között teljes szélességében egy kőgát húzódott. A sziget felöli harmadánál volt az egyetlen átjáró talán négy méter széles lehetett. Az átjáróban csendes volt a víz, de gyakorlatlanságunk ellenére felismertük a benne rejlő veszélyt. Tudta mindenki a folyó most fog csak igazán próbára tenni minket és az átjáró láthatatlan kapuján mindenki el tudta olvasni a bevésett feliratot. (átjutsz, vagy elbuksz). De azt nem sejtettem, hogy megváltoztatja az életem. Az eddigi sorrendet megtartva mi indultunk utoljára. Gyorsabban közeledett az átjáró, gyorsabban, mint számítottam. Hiába fordítottam irányba a kenu orrát, oldalba kapott az áramlat. Azonnal éreztem, hogy a víz teljesen kivette az irányítást a kezemből és rögtön a sziklák felé, sodródtunk. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy minél hamarabb magunk mögött hagyjuk a gátat. Már kezdtem fellélegezni, amikor egy nagyobb szikla felett haladtunk el és utána rögtön a mellette levőnek csapódtunk. Csak a szerencsémen múlott, hogy az ütközés erejétől nem estem bele a vízbe. Pedig igen lecsúsztam a kunú felső pereméről, ahol addig ültem.

A borulást szerencsére elkerültük, de ez a társaimnak köszönhető, mert ugyanazzal az erővel eveztek tovább. Csapatunk többi tagja a csendesebb vízen ringatózva nézték végig az átkelésünket. Laci-bá megadta a jelet az azonnali kikötésre, és fennhangon közölte velünk, hogy ezen a helyen lesznek őseink felemlegetve. Csak később értettem meg mi játszódhatott le benne igazán, mikor tehetetlenül kellett végignéznie egy tragédia kibontakozását. Felmértük a károkat és egy jó tíz centis repedéssel gazdagítottuk hajónk már igen karcos oldalát. Cuccaink eláztak, de nem foglalkoztunk vele örültünk, hogy borulás nélkül megúsztuk a kalandot. Továbbhaladásunk egy kis fejtörést okozott, mert ragasztó nem állt rendelkezésünkre. Folyamatos víz kilapátolás mellett haladtunk tovább. Legnagyobb örömünkre, egy evezős táborra találtunk és hajónk rögtön szakértők hozzáértő kezébe került. Felvertük a sátrat, és a nedves matracainkat, hálózsákjainkat a tábortűz mellet szárítgatni kezdtük. Rövid időn belül a többiek is csatlakoztak hozzánk, az evezősök fiataljaival kiegészülve. Kellemes beszélgetéssel telt az idő, habár én nem igen vettem részt benne. Ennek egyetlen egy oka volt, velem szemben a tűz túloldalán egy angyal üldögélt.

*

Szőke göndörödő hullámos hosszú haj, bájos mosolygós arc, és azok az égszínkék szemek. Mikor rám pillantott, elakadt a szavam a gerincemen mintha áram futott volna végig. Hirtelen olyan melegem lett mintha a tűzben ülnék és nem mellette. De ez a tűz belülről lobbant fel, egy teljesen ismeretlen érzés mely elöntött, és éreztem lángra, gyúl az arcom. Nem tudtam, mit kellene tennem, ezzel az érzéssel még soha nem találkoztam, mégis jó barátként üdvözöltem. Több alkalommal kerültünk egymás pillantásának sugarába, és az a tized másodperc, míg pillantásunk találkozott mindannyiszor fellobbantotta, a tüzet. Már-már úgy éreztem, mintha tűzvihar tombolna bennem, nagyon zavarban voltam emiatt. Próbáltam nem ránézni, de egy láthatatlan erő mindig rákényszeríttet. A tábortűz lángjai lassan lohadni kezdtek és vendégeink induláshoz, készülődtek. A szőke fürtök meglibbentek és a lány a sátraik felé indult. Megállt tőlem pár lépésre, és megkérdezte a társaságtól \"nem kísérne el valaki?\" Eközben a szemembe nézett, de nem egy pillanatra. Nyíltan mélyen teljesen tűzben égve, és azt üzente számomra (gyere velem). Mozdulni nem tudtam tagjaim, nem engedelmeskedtek. Zavarban voltam, biztos jól értettem, amit szavak nélkül üzent nekem? Már éppen mozdultam volna, mikor egyik társam lámpával kezében hozzálépet \"majd én elkísérlek\". A lány még egyszer rám nézett \"gyere\", de még most is bénultnak éreztem magam. Elindultak és a lány körvonalát néztem addig, míg bele nem olvadt a sötétségbe. Dermedtségemből felengedve körülnéztem, valaki segítsen, mi történt?

Hirtelen nevelő nőnkre, Anikó nénire néztem. Szintén rám nézett és enyhén elmosolyodott, mintha kissé megbiccentette volna a fejét ezzel bíztatva engem. \"menj már te buta\". Tehát látta, nem volt képzelődés. Úgy olvasott a jelenetben és bennem, mint egy nyitott könyv lapjaiban. Hirtelen felálltam és már indultam volna, amikor visszaérkezett a társam, olyan ábrázattal, mint akit leöntöttek hidegvízzel. Mikor megláttam olyan mérhetetlen haragot, éreztem iránta, hogy leírni nem lehet. De leginkább magamra voltam mérges. Meglátta rajtam az indulataimat, és védekezően mondta \"egyszerűen elküldött\", és gyorsan távozott mellőlem, még mielőtt kitör a vihar. A sátraik felé siettem, de az evezősök tábora már elcsendesedett, próbáltam találgatni melyik lehet az Ő sátra. Többször végigsétáltam a tábor mellet húzódó ösvényen, de már senkit nem láttam nem hallottam. Végül a saját sátramba mentem és hálózsákba bújva sokáig néztem töprengve a vászonfalat. Eldöntöttem reggel megkeresem, legalább a nevét és hogy hol lakik? Megtudni róla mindent, ezernyi felmerülő kérdés. Lehet, hogy együtt folytathatnánk az utat? Ettől a gondolattól megnyugodva tudtam végre elaludni. Tábori zsivajra ébredtem, mikor kinyitottam a szemem azonnal tettre kész voltam. Sietve felöltöztem és kiugrottam a sátorból, elindultam a másik tábor felé, de félúton földbegyökerezett a lábam.
Elmentek. Se, sátor se hajó, se egy teremtett lélek. Semmi nem maradt utánuk csak a sátrak által lelapított fű nyoma. Elment elvesztettem őt pedig még nem is ismertem. Felidéződött a pillantása, szavak nélküli üzenete. \"GYERE\"

Rögtön tudtam, mit kell tennem. Gyorsan bepakolni és utánuk menni, nem lehetnek még messze. Ekkor először a túra alatt a mi kenunk került elsőnek a vízre. A többieket hátrahagyva elindultunk, hogy utolérjük az evezősöket. Ekkor még nem tudtam, hogy azok a kecsesen hosszú kétpárevezős hajók mekkora sebességre képesek. Úgy gondoltam hamarosan megpillantjuk őket, de a délelőtt folyamán nem sikerült beérni a hajóikat. Kora délután észrevettem társaimon a fáradtság első jeleit és különböző praktikákkal biztattam őket, hogy ne lazsáljanak. A nap kezdte elveszíteni erejét, jelezve nekünk, igen eltelt az idő. István rám nézve közölte borús kilátásait, ebből baj lesz. Beláttam, hogy igaza van és szomorúan a part felé, kezdtem kormányozni hajónkat. Nem messze három hatalmas sóderdomb emelkedett eltakarva a folyó kanyarulatát, reméltem mögötte alkalmas területet találok táborunknak. Kissé félve gondoltam arra mi fog történni, ha a többiek utolérnek. Nevelőink akármilyen jó indulattal is kezeltek minket, tudtam az önfejű akcióm mellet nem fognak szó nélkül elmenni. A társaság többi tagjától is számítanom kellet egy-két keresetlen szóra, amiért ilyen nagy távolságot kellet megtenniük miattam.

Teljesen magam alatt voltam, nem értem el a célom, és valószínűleg mindenkit magamra haragítottam. A folyó kanyarulatát elhagyva nem hittem a szememnek, az elém kerülő látvány teljesen fellelkesített. Kétpárevezős hajók feküdtek egymás mellet a parton, türelmesen várva a következő vízre bocsátást. Szívem őrült ritmusba kezdett látva a nyüzsgő tábori életet. Mégis utólétük őket és Ő is ott van valahol közöttük. Minden szorongásom elszállt, bármilyen megrovásban részesülök akkor is megérte. Kikötöttünk a táboruk szomszédságában, és sietve felállítottuk a sátrunkat mindent elrendezve a többiek megérkezéséig. Jó félóra múlva megérkeztek, meglepetésemre Laci-bá összehúzott szemmel rám nézve mondta \"nagy utat tettünk meg, remélem megérte\". A többiektől is elmaradtak a keresetlen szavak habár valaki nevetve közölte véleményét \"Charlie teljesen megkattant\". Belülről örömtáncba kezdtem, hogy ilyen olcsón megúsztam és rögtön az evezősök felé, siettem. Itt a lehetőség a nagy találkozásra. A táborukat figyeltem hol lehet a lány, de minden igyekezetem hiába, nem sikerült megpillantanom. Leültem a Duna sóder szegélyezte partján, néztem a víz játékát, és miként ver hidat aranyból a lemenő napsugár. Több kérdés merült fel bennem, milyen indokkal menjek oda hozzá? Lehet, hogy félre értettem valamit az este és már nem is emlékszik rám? Kétségeim voltak bátorságom elillant. Váratlanul közeledő léptekre figyeltem fel, odafordítottam a fejem és Ő közeledett felém. Rám mosolygott bátorítóan, szemével szememet keresve. Sietve felálltam és felé léptem \"sétálunk?\" kérdezte. Egyetlen szavával megoldott minden problémámat, felmerülő kétségeimet. Megfogtam a kezét, és Ő bátorítóan megszorította a kezem. Mintha megállt volna az idő. A tábor és a velejáró zsivaj messzinek tűnt, szinte minden megszűnt létezni. Nem volt más csak Ő meg én. Elmerültem szemének tengerében és megrészegültem hangjának csilingelő dallamától. Sok mindent meg kell beszélnünk ezt mind a ketten tudtuk, de a legfontosabb kérdésre az első érintésünk tisztán érthetően adta meg a választ. Ő és én, én és Ő. Mintha régóta ezt a percet vártuk volna. Éreztük, most egy olyan útra készülünk rálépni, mely mindkettőnk számára ismeretlen, de ezt az utat kéz a kézben közösen fogjuk bejárni. Mikor először hallhattam és mondhattam ki a nevét (ERIKA) belém égett, akár a hangja, mozdulata, léptei ritmusa. Részemmé vált az első pillanattól kezdve. Terebélyes fa mellett, kis tisztást találtunk. Letelepedtünk egymás kezét fogva, kérdések, válaszok, mindent tudni szerettünk volna. Nagyon nehezen kezdtem bele a mondandómba, ki vagyok, és (honnan) jöttem. Féltem attól, hogy amit hallani fog nem tetszik majd neki, de kálváriámat őszintén szépítés nélkül elmondtam. Karomat átkarolta és a vállamra hajtotta fejét, így tudatva mellettem, van, mert ez vagyok, és ezzel együtt vagyok az övé. Felidéződőtt bennem a kőgát átjárója, de a (kapun) levő felírat megváltozott. Arannyal bevont cirádás betűkkel \"szerelem kapuja\" felírat volt, olvasható rajta.

Hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem és ekkor először megcsókoltam. Forgószél repített minket az érzelmek világába, számunkra megszűnt minden és mindenki. Mikor ismét egymás szemébe néztünk, éreztük, egyek vagyunk és szívünk azonos ritmusra, dobog. Könnyű szellő simogatása váratlanul érkezett és mind a ketten beleborzongtunk. Vagy nem is a szellő okozta? Körülnézve láttuk szinte teljesen ránk, esteledet. Nem akartunk elválni egymástól, így a hálózsákjainkért siettünk. Gyorsan bejelentkeztem, de nevelőim tudták hol vagyok. Táborunkból és az evezős táborból is jól láthattak minket, mégsem zavart meg senki. Rövid időn belül megint a kis tisztáson voltunk, de már kellően felkészülve az éjjeli hűvösebb időre. Matracainkat szorosan egymás mellé tettük, mintha ez természetes lenne pár órás ismeretség után. (nekünk ez természetes volt, hiszen egymáshoz tartoztunk) Hálózsákjainkba bújva az elkövetkezendő napokat próbáltuk megtervezni, és az otthoni első randit. Kiderült, hogy ugyan ott lakunk pár HÉV megálló válasz csak el minket. Érdekes, hogy első találkozásunk mégis egy igen távoli helyre esett. Beszélgetés közben kezünk ismét egymásra talált, és végül egymást átkarolva aludtunk el. Nagyon korán ébredtem. Tényleg igaz, vagy csak álom volt az egész? De békésen ott aludt mellettem az a csodálatos leány. Sokáig néztem, ahogy alszik, és göndörödő fürtjei keretezik arcát. Huncut csillogó szemmel rám nézet \"jó reggelt\" és úgy öleltük át egymást mintha az életük függne tőle. Táborunk is életre kelt és mégis el kellet válnunk egymástól, ha csak rövid időre is. A túrát egymás nélkül de lélekben egymással folytatjuk. Mindkét társaság, indulásra készen. A kétpár evezős hajók egymás után kerültek a vízre. Mikor elindultak tudatosult bennem milyen sebességre is képesek, és nem vehetjük fel velük a versenyt.

**

Indulásunk előtt a társaság egy része hangot adott kétségeinek, és felvetették, nem járnának e jobban, ha engem esetleg otthagynának. Ebből kisseb vicces szócsata alakult ki, végül közöltem velük \"akinek valami nem tetszik, felőlem úszva is folytathatja az utat\". Laci-bá zárta le a vitát indulásra felszólítva minket. Nekem külön felhívta a figyelmem, meg ne merjem előzni a vezér hajót, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. A mai napra igen rövidtáv volt betervezve, mivel az én jó voltomból tegnap már megtettük majdnem az út felét. Ezt a rövid utat azért sikerült jól elhúzni, késő délután volt már de még nem értük el a táborhelyet. Állítólag közkedvelt hely a vadkempingezők számára. Valóban annak tűnt, büfés pavilonok tűntek fel a távolban, végtelenbe nyúló színes sátor kavalkáddal övezve. Reméltük még maradt a mi sátraink számára is hely. Legnagyobb meglepetésemre ismerős hajókat véltem felfedezni a parton.

Itt azonnal ki kell kötni gondoltam, és a part felé kormányoztam kenunkat. De vezérhajónk töretlenül haladt tovább. Ilyen nincs ezt nem, tehetik velem! Nekik is látniuk kellet! Hosszú óráknak tűnt mire a partot megközelítettük, kikötés és táborverés. Nekem azonnal vissza kell mennem, talán nincs olyan messze a táboruk. Hirtelen nem tudtam felbecsülni a távolságot, csak abban voltam biztos, hogy oda fogok jutni. De hogy? Mivel? Már nem emlékszem, hogy a kajakot elkértem vagy csak el akartam kérni. De perceken belül ismét a hullámok hátán voltam és gyakorlatlanságom ellenére őrült iramot diktáltam. A kajak fájdalmasan felsikított mikor táborukhoz érve felszaladt a sóderos partra, kissé zajosan érkeztem. Erika után érdeklődtem, de sajna többedmagával elment körülnézni a környéken és még nem érkezett vissza. Tovább nem maradhattam így is sötétben, kellet visszaeveznem a táborunkhoz. Nevelőim látszólag nem voltak vicces kedvükben, kajak sehol s nem tudták hol vagyok, (tudták). Bokafogás tetteim büntetése és Laci-bá kíméletlenül végre is hajtotta. Hátba vágott majd elemlámpát nyomott a kezembe. \"Nem akarlak látni, és ne keveredj zűrbe\" nem értettem most akkor mi van? Anikó néni sietett segítségemre, és a part mellet húzódó úthoz vezetett, amit eddig észre sem vettem, \"menj már és siess vissza\" s mosolyogva elküldött. Futva érkeztem meg az evezősök táborához. Erika még mindig nem érkezett meg, mert hiába sötétedett be felismertem volna a tábortűz körül ülők között. Találtam egy nagyobb kőrakást és arra telepedtem, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenképpen megvárom. Távolról néztem a tűz lángjait türelmesen, és nemsokára halhattam felcsendülni a számomra oly édes hangot. Feléjük siettem és már halottam is beszélgetésüket, melynek én voltam a témája, \"Erika keresett az a tegnapi fiú, de már régen elment\", \"és éppen időben ért vissza\" szólaltam meg mellettük. \"Milyen kitartó\" jegyezte meg valaki a tűz körül ülő hölgyek közül. Sietve magukra hagytuk a társaságot, és egymás kezét fogva sétáltunk az úton. Örültünk egymásnak és az ajándékba kapott perceknek. Váratlanul toppant elénk az öccse és haragosan közölte nővérével \"remélem ma éjjel a saját sátradban, alszol!\" és dúlva-fúlva továbbment.

Összemosolyogtunk, minek nekünk sátor, ha kéz a kézben lehetünk a csillagokkal teleszórt ég alatt, nekünk elég, ha a friss szellő játssza a fa leveleken az altatódalt. Nem nehezteltem öccsére váratlan kirohanása miatt, egyszerűen féltette a nővérét. Hiszen csak azt látta, hogy beevezek az életükbe egy félig elsüllyedt kenuban. Rövid séta után nagy nehezen elbúcsúztunk, majd otthon találkozunk. Túránk utolsó napjai nagyon nehezen teltek, mert útközben még távolról sem sikerült meglátni az evezős társaságot. Végül mégis megérkeztünk, és Lacibá most torolta meg igazán a túra alatt elkövetett bűneimet. Nem írta alá a távozási engedélyem. Nem tudtam, mit tegyek, elkésni, megváratni, egyáltalán el sem menni az első randevúra. Először fordult meg a fejemben, hogy engedély nélkül távozom. Szerencsémre nem tettem meg, Laci-bá egy jó órán keresztül hagyott szenvedni, de végül kezembe nyomta a pappírt. Siettem, repültem, de úgy éreztem, mintha minden akadályozna. Végül mégis megérkeztem a megbeszélt helyre, és vártam mikor érkezik meg. Nem terveztünk semmit, csak tudassuk épségben megérkeztünk. Talán tíz-húsz percünk lett volna egymásra, mert a randit a megérkezés napján este nyolcra beszéltük meg. Nem jött el a megbeszélt időben és én vártam rá ameddig megtehettem. Sietnem kellet, nem mertem megkockáztatni, hogy késve érjek vissza az intézetbe. Annak tényleg komoly következményei lettek volna.

***

Másnap délelőtt sikerült elérnem telefonon. Megtudtam, nagyon későn érkeztek haza, de a mai délután már a miénk. Nem csak a délután, hiszen még előttünk a nyár, előttünk az élet. Szüleimnek hamar bemutattam és ők az első perctől kezdve családtagnak, tekintették. Lassan elérkezett, hogy nekem kellett tiszteletemet tennem a szüleinél. Ideális családi körbe kerültem, olyanba, amibe nekem soha nem volt részem. Mégis kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, mit kellene tennem, hogy viselkedjek. Szülei sem könnyítették meg a dolgom, igen távolságtartóan viselkedtek. Kapcsolatunkat igaz nyíltan nem ellenezték, de szándékukon kívül éreztették velem, hogy Erikának nem én vagyok a megfelelő partner. Augusztus végén még rosszabbra fordult a helyzetem. Az előszobai telefon asztalon felejtettem a kimaradási engedélyem, és ebből igazolva láthatták félelmeiket. Ekkor még nem vettünk észre belőle semmit, hiszen szárnyalt velünk a szerelem.
Közeledett Erika születésnapja, sokat gondolkodtam milyen méltó ajándékkal, lepjem meg. Ez irányú lehetőségeim igen szűkre szabottak voltak. De olyan ajándékot adtunk egymásnak, amit soha el nem felejthetünk és másnak, többet oda nem adhatunk. Megfürödtünk a szerelem tengerében.

Október végén mégis bekövetkezett, amire nem is gondoltam. Elküldött magától szakított velem. Teljesen össze voltam zavarodva, ezek szerint csak játék volt az egész? Lakásukból kilépve már nem tudtam visszatartani és összefutottak a könnyek a szememben. Ezek után mi történt már nem emlékszem, csak ment magától a lábam. Mindenről megfeledkeztem, már semmi nem volt fontos. Bánatos merengésemből valahol a belvárosban, igazoltató rendőrök zökkentettek ki. Hajnali időben való csatangoláshoz fiatalnak találtak, távozási engedélyem már réges-régen lejárt. Ezt nem lehetett megmagyarázni. Megkértek tartsak velük, ellenérveket nem találtam. Délelőtt vittek vissza az intézetbe. Tudtam mi vár rám, az izolációs részleg. Három-négy napot már töltöttem ott a kezdeti időkben, de ekkorra már régen elfelejtettem milyen. Nyomasztó érzés volt újra oda bekerülni. Mindentől és mindenkitől elzárva, kapcsolatba senkivel nem kerülhettem. Az a tény, hogy nem magamtól mentem vissza, hanem a rendőrség jóvoltából ez olyan hosszú időt jelentett, mit el sem tudtam képzelni. Negyvenkét nap, hat, hét maga a pokol. Karácsony előtt térhettem vissza a társaim közzé, és örülhettem, hogy az ünnepekre hazamehetek. A bezárt hetek alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a szakításunk körül valami nincs rendben, és ennek utána szerettem volna járni. Úgy éreztem valaki, sugallhatta Erikának a dolgot és választása, nem lévén végül megtette. Mégsem kerestem fel, tiszteletben tartottam döntését. Annyira mentem közel hozzájuk, hogy láthassam ablakát, talán kinéz rajta. A téli hidegebb időben tudtam erre nem sok esély, van. Kaptam tőle egy levelet, de nem írta benne, hogy szeret, csak valami gyenge magyarázatot. Pedig a szándéka a feladóhoz volt írva, de akkor nem értettem. Elérkezett a szilveszter napja nehezen indult, mint minden napom, Régi ismerősbe botlottam és beutaztuk az egész várost, meglátogattunk egy-két ismerőst. Estefelé járt az idő mikor felvetette, menjek vele a klubba. Nem volt hozzá kedvem, de mégis sikerült rábeszélnie. Irány haza átöltözni.

A lakásba belépve megfordult körülöttem a világ. Valaki ült a szobámban, éjjeli lámpa felkapcsolva és az üvegajtón keresztül láthattam a sziluettjét. Belépve Erika a nyakamba vetette magát és neheztelő hangon a fülembe, suttogta \"tudod, hogy milyen régóta várok rád? Nem vetted komolyan a levelem? Hiszen odaírtam. (to-be)\". Rögtön kisütött a nap és életre kelt minden, az elmúlt hosszú hetek rossz napjai köddé váltak. Hiszen kéz a kézben léptünk át az újévbe egy közös új életbe.

****

Szakításunk okát röviden megbeszéltük, és megfogadtuk minket többet el, nem választanak. Mégis titokba tartottuk, akik előtt kellet. Szabad perceinket egymással töltöttük, ha csak annyit is, hogy hazakísérjem. Ilyenkor kerülő úton mentünk ezzel is igyekeztük késleltetni a búcsúzást. Tavasz lett, nyári napokat idéző meleggel. Megnyílt a csónakház megkezdődtek Erika számára az edzések. Természetesen én is tag lettem, és az első naptól kezdve úgy bántak velem mintha régóta közéjük tartoznék. Vége lett az iskolai évnek az egyesület a nyári túrát egyeztette. Hogy fogok tudni velük tartani, ha nem engednek el? Mondván nem veszíthetek semmit, felkerestem a gyámügyi előadót, aki elintézte a bekerülésem. Meglepett mikor azt mondta, informálódott utánam és megtudta, hogy az utóbbi időben nagyon megváltoztam, megkomolyodtam. Tehát nem látja indokoltnak tovább az elhelyezés fenntartását. Holnap menjek vissza tíz órára, addigra elkészíti a határozatot. Gondoltam magamban, na erre kíváncsi leszek. Bent közöltem a nevelőkkel a helyzetet, és reggel segítettek (leszerelni). Kilenc órakor bementem az igazgatóhoz, aki közölte velem ilyen eljárás nem létezik, és nem mehetek sehova. Tíz óra tíz perckor kerestek, hogy azonnal menjek, mert a határozat átjött faxon, megszűnt az elhelyezésem.
Az igazgató búcsúzkodni próbált, mivel már nem tehetett semmit ellene fiatalos hevességgel, elküldtem valahova. Állítólag az irodában levő festménynek attól a perctől kezdve fel van akadva a szeme. (az igazgató, akit annak is tartottam más helyre ment. Sajnos a leggonoszabb nevelő lett kinevezve ideiglenesen az igazgatói posztra).

Végre szabadon, szerelmünk teljesen szárnyra kapott, és nemsokára már titokban sem kell tartani. Erika testvéri is jó barátaim lettek az öccse és a húga, azzal bizonyítva, hogy titkunkat nem fedték fel soha. Mivel minden titok egyszer kiderül, mi sem járhattunk másképp. Augusztus vége felé egy kellemes edzés után betértünk egy kis pizzériába. Mikor beléptünk tudtuk minden el van veszve.
Szemben az ajtóval minket nézve a szülei ültek.
Mivel a jó napjukat megjelenésemmel elrontottam, hamarosan távoztak. Mi sem maradtunk sokáig, Erika jobbnak látta a családi kérdez-felelek csatán hamarabb túlesni. \"Honnan került elő megint ez a fiú? Talán az óta is tart a kapcsolatotok?\" Végül beletörődtek a megváltoztathatatlan helyzetbe, ez nem egy futó kaland, ellene jelenleg nem tehetnek semmit. Szeptember végén lettem meghívva, hosszú idő után. Erika nagykorú lett, és ha már így alakult legyek jelen a születésnapján. Szorongva mentem fel hozzájuk, tudtam szülei álláspontja velem szemben semmit nem változott. Valószínűleg úgy voltak vele, akkor inkább legyünk szem előtt. Legalább mindenről időben értesülnek. Főleg mert ez az év az érettségi éve, és a szerelem miatt nehogy félvállról vegye. Szárnyaltunk szabadon, korlátok nélkül. Abban a hitben, hogy ez így is marad. De tavasszal én is nagykorú lettem, ekkor szembesültünk vele ezt máshol is nyilván tartották. A kezemben tartott kartonlap ezt hirdette. Nem tudtuk, mi és, hogy fog alakulni, de biztosítottuk egymást kapcsolatunkon ez sem fog változtatni.

Nagy lépésre szántuk rá magunkat, szülei elé álltam Erika kezét fogva. Ő bátorított és én ebből erőt merítve megkértem a kezét. Szűk baráti körben került sor az eljegyzésre, családunkból senki nem volt jelen. Az eljegyzést a barátoknak rendeztük, de a gyűrűkkel mindenkinek a tudtára akartuk hozni szándékunkat.
Erika iskolai évei befejeződtek, és lassan közeledett az idő, hogy utjaink egy kicsit elválnak. Augusztus a bevonulás hava, féltünk tőle mikor látjuk újra egymást. Erika nagymamája könnyen megoldotta helyettünk a helyzetet, \"ne aggódjatok gyerekek, te leszerelsz, összeházasodtok és kész\" teljesen felvidítottak a hallottak. Amennyiben a nagymamának sikerült bizonyítanom, akkor mindenkinek sikerülni fog, mert eddig a percig a nagymamája sem hitt bennem. Másfél évre vonultam be, de a változás szele miatt egy év lett belőle. A szerencse is mellénk pártolt, mert még a városból sem kellett elmennem. Karácsonyt vagy a szilvesztert töltöm szolgálatban? Nem is volt kérdés, Karácsony napján mellette a helyem, így a szilveszter a szolgálat jegyében telt volna, ha Rómeót meg nem szökteti Júlia. Könyvem elsejétől volt érvényes, és mivel a bázison elegek ketten, magamat hamarabb elengedtem. Lassan a katona idő is letelt és végre otthon lehettem azzal, akit szeretek.
Mivel úgy láttuk most már itt az ideje, hamarosan összeköltöztünk. Elkezdtük közös életünket, szerelmünk nem ismert határokat. Lassan az esküvőn kezdtem gondolkodni, mit, hogy kellene tenni. Legnagyobb problémám az volt, hogy a szüleimmel laktunk. Napról napra rosszabbnál rosszabb gondolatokat ébresztett bennem. Mikor a probléma megoldásához vezető utat kerestem, csak falakba ütköztem és sajnos kiutat nem találtam. Erikával sem osztottam meg gondjaimat, mert rettegtem attól, ha szembesítem az előttünk álló nehézségekkel szakítás lesz belőle. Azt hiszem egyetlen szavával, megoldotta volna. A szüleinél még mindig rosszul állt a szénám, és emiatt nem mertem hozzájuk fordulni, segítségért, tanácsért, ötletekért. Végső kétségbeesésemkor merült fel bennem a gondolat. El kell őt engednem, szabaddá kell tennem. Ebben a helyzetben nem élhet velem. Az ő boldogsága mindennél fontosabb. Mert nem vagyok semmi és senki. Baljós gondolataim magját valaki már régen elvetette és kicsírázott mikor felébredt bennem a felelősség érzete. Február vége felé egy borongós vasárnap Erika megkérdezte \"szeretsz?\". Ekkor megszólalt bennem a hang. Itt az idő tedd meg, engedd el, ne láncold magadhoz ő jobbat, érdemel. Nemmel válaszoltam, tiltakozó szomorú szívvel, hittem benne, hogy jó döntést hozok, pedig valahol mélyen éreztem, hogy ezzel csak gyáván megfutamodok a nehézségek elől. \"Költözzem haza, ezt kívánod?\" maradj üvöltött a szívem, de a szavak nem hangzottak el. Megfogta arcom szemembe nézet \"két hetet adj és én kiszeretek belőled.\"

Szeret, még mindig szeret, Istenem mit tettem, elküldet őt, kit mindenkinél jobban szeretek, ki nem jelent számomra többet csak az életet. Eltelt a két hét, és nem beszéltünk róla, de ekkor bennem a fájdalom már régen tombolt. El fog menni! Meg kell próbálnom erről lebeszélni. Hasztalan, mostanra szavaim előtt bezárta a kapukat. Délután érte jöttek, az autóba bepakolt, egy pillanatra úgy tűnt visszanéz, de becsukta maga mögött az ajtót. Fájdalmam a tetőfokára ért és a nevét üvöltöttem, de nem hallotta, nem jött vissza. A következő napokat, heteket bábuként éltem meg, tettem a dolgom, de lélekben nem voltam jelen. Tennem kell valamit, talán még nem késő! Szokott időben az egyesületbe mentem, szerencsémre ott találtam. Beült mellém a Wartburgba, és a házukig vittem. Ígérte meghallgat, de miután megálltunk ki akart szállni. Nem tudom miért tettem, éreztem ez már tiltott gyümölcs, mégis, hirtelen megcsókoltam. Eltolt magától és kiszállt, otthagyott, pedig el szerettem volna neki mondani mit miért tettem. Megkeményítette velem szemben teljesen a szívét és éreztem elveszítettem. Nélküle élni talán lehet, de számomra teljesen értelmetlen. Komoly lépésre szántam rá magam, mindennek véget vetek. Erikánál fontosabb dolgot el úgysem veszíthetek. Tényleg az utolsó pillanatban véltem hallani a hangját, (ha még látni szeretnél engem, ne tedd meg). Hangja valóságosnak hatott, de ahol akkor voltam nem lehetett ott. Még egyszer látni, hangját hallani? Nincs az a fájdalom, amit ne tudnék azért a percért kibírni. De a sors üzente, vele nem lehet tréfálni, munkahelyem udvarán összeestem, elsötétült előttem minden. Korházban dolgoztam rögtön segítettek, mégis másnap este lett mire nagyjából magamhoz tértem. Gyógyszerhegyek melyektől zsongtam, kába voltam. De mivel fájdalmamat nem enyhítették, hamar abbahagytam. El kell viselnem ezt a fájdalmat, hiszen én választottam. Csak az a gondolat enyhítette, hogy előbb utóbb látni fogom, bármeddig is kell rá várnom. S akkor elmondhatom neki minden szerelmes gondolatom.

*****

Sok víz lefolyt azóta a vén Dunán, hogy mi történ eddig és mi lesz ez után?

Munkahelyemet otthagytam, legalább a változatosság eltereli gondolataimat.
Nem tudtam, mikor fogok Erikával újra találkozni, de megfogadtam ezt teljesen a sorsra, bízom. Mehettem volna utána, mégsem tettem meg, igazából már féltem a találkozás pillanatától. Mert ha még egyszer elutasít, éreztem, azt nem élném túl. De képtelen voltam teljesen elszakadni tőle, igyekeztem mindent megtudni, arról, ami vele történik. Több mint egy év eltelt mikor megismerkedtem egy lánnyal, látásból már ismertem. Éreztette velem, hogy komoly kapcsolatban gondolkodik, és azzal sem tudtam eltántorítani, hogy nem szeretem. Mert erre képtelen vagyok. Hogy is szerethetném? De ha neki ez jó? Ha partnere valaki másba szerelmes ám legyen. Lassan megkedveltem, és végül feleségül vettem. S ezzel felégettem minden utat, ami még talán Erikához vezethetett volna. Könnyen meghoztam a döntést, mert megtudtam, hogy Erika elköltözik otthonról, és ezt félreértelmeztem. Majdnem három év telt el mikor megszületett az első leányom. Ekkor kezdett a szívem ismét dobogni. Most már volt kiért élnem, és könnyebben teltek a várakozás évei. Lakásvásárlás előtt álltunk, és ott vettünk lakást ahol Erika szülei laknak. Nem akartam, vagy nagyon is akartam, de még magamnak sem mertem bevallani? Ők az utca végén mi az utca elején lakunk. Ezáltal kialakult bennem a tiltott körzet és soha nem mentem arra. Lassan betört hozzánk az informatika és ez által a nagyvilág. Információ éhségemet innen is próbáltam csillapítani. Megtanultam, a netet kérdezni, csak legyen türelmem a válaszokat átnézni. Több száz oldal, de a kitartásomat siker koronázta, mert ott a neve, telefonszáma. Égette a zsebemet a telefonszám és végül rászántam magam, felhívtam. Üzenetrögzítő vette fel, de végre halhattam a számomra oly édes hangot. Legnagyobb meglepetésemre a mobil elérhetőségét is megosztotta a felvételen. Hetekig gondolkodtam rajta, hogy felhívjam-e? Félretárcsázás szituációját eljátszva meghallhattam a hangját. Maga volt a mennyország, de a pokol is egyben, mert fizikai fájdalommal markolta meg valami a szívem. S ajkamon volt a mondat, amit nem mondhattam el neki az utolsó találkozásunkkor. Mégsem lepleztem le magam, nagyon nehéz volt megállni.

Megszületett a második leányom, ekkor született Erikának a fia, ezt egy közös jó barátunktól tudtam meg, és ő bíztatott arra is, hogy hívjam fel, megtettem abban a reményben, hogy elnyerem bocsánatát, barátságát. Nem volt elutasító, de sértődöttséget éreztem a hangján, s nem volt feloldozó megbocsátás. Többször nem hívtam fel. Nagyon fájt és hiányzott. Mikor nem bírtam tovább, ismételten felkutattam a netet, ha valaki más nem segített. Lassan mindent megtudtam, talán kicsit többet, is mint kellett, volna.
......... Erika néven bukkantam rá és innen tudtam meg, hogy férjhez ment. Az iwiw rendszerében pedig nem okozott gondot megtalálni. Mikor megláttam a férje fényképét, arra gondoltam jól választott. Az évek teltek a gyermekek nőttek, Erikának nemsokára bájos kisleánya született. A találkozás ideje mégsem közeledett.

******

Szeptember végi vasárnap történt, kisebbik lányom korcsolyázni hívott. Sikerült a rollerezésre rábeszélnem, mert lustának, fáradtnak éreztem magam. Menjen, amerre akar, megyek utána, hátha sikerül kusza gondolataim között rendet teremtenem. Emiatt észre sem vettem, hogy átléptem a határvonalat. Két parkrész közötti úton mentünk, leányom igencsak megelőzött engem. A parki sétálóra bevezető útról, leányommal egyidős szöszke fiúcska kanyarodott ki kerékpáron ügyesen manőverezve. Ismeretlenül is versengeni kezdtek egy rövidtávot megtéve. Hirtelen mindketten megálltak és felém néztek, mint akik várnak valamire, valakire. Az utcából nemsokára kisétált egy nagyon bájos pöttöm kisleány, nagymamája kezét fogva. Ahogy előttem haladtak megcsodálhattam a kisleányt és vállára omló csigába göndörödő szőke fürtjeit. Ismerősnek tűnt mintha már láttam volna ezeket, a fürtöket, valahol, valamikor. Sétáltam mögöttük szinte már utolérve a várakozó gyerekeket. Már tudtam kik, sétálnak előttem, és kíváncsi lettem a gyermekekre. Gondoltam szépen továbbsétálok mellettük. De lépteim alatt meg-megcsikordult az úton szétszóródott kavics. A kisleány és nagymamája megállva rám néztek. Kitérni nem lehetett, mert észrevettem, hogy Zsuzsa néni megismert. Ráköszöntem és beszélgetni, kezdtünk, nem állt szándékomban hosszúra nyújtani, de így legalább lehetőségem volt megnézni a gyermekeket. Már készültem elköszönni, mikor a fiúcska hirtelen a kis utca felé nézett. Akaratlanul követtem tekintetét és láttam, hogy valaki közeledik. Az arcát nem láttam, de egy pillanat, egy mozdulat elég volt, hogy tudjam, kit rejtenek el néha-néha a facsemeték. Zsuzsa néni mondott még valamit, de értelme nem jutott el hozzám. Szerettem volna elfutni, valahol máshol lenni, de lábaim nem engedelmeskedtek. S lelkemben egy hang felkiáltott. Ne most, ne ilyen váratlanul erre nem vagyok felkészülve! Az utcából kiérve elindult felénk és oly sok év után megláthattam a legszebb nőt a világon. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal és tehetetlenül néztem, hogy Erika közeledik hozzánk. Velem szemben megállt és hosszan a szemembe nézet. Érzelmeim oly elemi erővel törtek fel bennem, hogy megszólalni nem tudtam. Csak néztem, néztem azt a gyönyörű kék szempárt. Percekig vagy csak pár másodpercig? Szemöldökét felvonta az apró ráncok összefutottak homlokán és édesanyához fordult. Ismertem jól ezt a mozdulatát, mely úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.

Nem ismert meg. Megjött tőle a hangom és végre rá tudtam köszönni. Hangomra ismét rám nézett s szemében olyan fényeket véltem felfedezni, mely azt hiszem mindkettőnket visszarepített az időben. Mert pillantásában egy régi Duna-parti tábor, csillagokkal teleszórt ege alatt vígan lobogó tábortűz lángjai voltak. Bizonytalanul mozdult s aprót felém lépett, mozdulata mágnesként vonzott és én is felé léptem. Bátortalanul egymáshoz hajoltunk. Arcomat érte két baráti csókja, vágytam rá, de nem gondoltam volna, hogy ebben valaha részem lehet. Beszéltünk a közelmúltról és jelenről, a bánatról és az örömről. Mit mondani szerettem volna, előtörtek s készen vártak, hogy őszintén kimondjam őket. Nem tettem, nem tehettem, s tudtam szavaim, örökre kimondatlanok maradnak. Igyekeztem gyorsan visszazárni gondolataimat, de elkéshettem vele. Megláthatta rajtam, megérezhette, mert pillantásai riadtak, fagyos hidegek lettek. Váratlanul kisleányát maga előtt terelve, elindult vissza az úton sietve. Utánuk mentem akarva akaratlan, mert búcsúzóul valamit mégis mondani szerettem volna, de megálltam és szomorúan néztem, ahogy ismét távolodik tőlem. Reméltem talán búcsúzóul rám néz, nem tette. Lelkem felkiáltott. Nem ezt akartam, bocsáss meg, ha megint fájdalmat okoztam. Őszintén, nem ezt akartam. Százszor, ezerszer álmodtam meg ezt a percet, de reméltem soha nem történik meg. Mert tudtam a valóság az álmokat, nem közelíti meg. Pedig úgy vágytam rá, vártam rá. A legtöbbet, a barátságát reméltem elérni. Ha már nem mondhatom el neki, amit iránta érzek az Szerelem. Tisztán szívből őszintén, akkor, most és örökké. S mióta elment csak árnyék az életem. Igaz én döntöttem így, de akkor nem sejtettem, hogy a barátságát is elveszítem. Ennyi idő után mást már nem mondhattam volna neki, csak, azt hogy köszönöm. Köszönöm mindazt, amit értem tett, hogy szeretett és szívemben szerelmet ébresztett.

Leányomat messzire előre küldtem, nehogy meglássa, amit képtelen voltam elrejteni. Hogy magyaráztam volna el neki, miért okozták ezt a viszontlátás percei. Szívem elkezdte újra a perceket számolni, reménykedve, hogy útjaink egyszer még összefutnak. S akkor talán már megérettünk arra, hogy úgy nézzünk egymásra, mint egy régi jó barátra. Tudom mindenünk a családunké, de szerelmes szívem örökre az övé. Szerelmünk emlékét soha el nem feledhetem, mert mikor feledem akkor végleg elveszítem.