Búfelejtő

Céltalanul kószáltam a sötét pesti utcákon. Hihetetlen, milyen hamar besötétedik ilyenkor. Mintha már késő éjszaka lenne, pedig még csak nyolc óra sem volt. De hát ilyen a január. Sötét és hideg. Erre gondolva össze is húztam magamon a kabátomat és megigazítottam a kesztyűmet átfagyott kezeimen, mielőtt zsebre vágtam volna őket, hogy tovább induljak.
Nem tudtam, hova megyek, de nem is érdekelt. Csak előre. Minél messzebb attól a rémálomtól. Mert a január nem hogy csak hideg és sötét, de még az évnek azon kevés időszakainak egyike is, amikor ha akarom, ha nem, addig kell gyömöszölnöm az úgymond tudást az agyamba, amíg az a harcot feladva ki nem folyik a fülemen.
Úgy mond tudás. No igen. De ebbe most nem akarok belemenni. Gondolni sem akartam rá. Ezért nem maradhattam meg otthon sem. Nem volt különösebb célom, de inkább kószáltam céltalanul a hideg „esti” utcákon, minthogy otthon tespedjek. Mondjuk úgy, ki akartam szellőztetni a fejem.
Hülye elképzelés, mi? Elvégre ki akarja ilyenkor az utcákat róni? Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nem is találkoztam össze senkivel a korai óra ellenére. Csak néhány idősebb nőt láttam, amint télire öltözött oroszokat megszégyenítő mennyiségű bundában és hozzá illő méretű kucsmában sétáltatják retikülbe illő kutyáikat. Én meg csak mentem tovább, zsebre dugott kézzel. Néha elrugdaltam egy-egy követ, ami előbukkant a latyakos hó alól, de aztán csak sétáltam tovább, amerre a lábam vitt, már ameddig éreztem egyáltalán a lábamat.
Talán épp ez vitt el oda. Átfáztam és jól esett volna betérni valami meleg helyre. Bárhova, csak ne a lakásomba, ahol tornyokba halmozva vártak a könyvek, amiket figyelmesen végig kell olvasnom. Így kötöttem ki hát ott. Talán valami hatodik érzékem súgta, hogy pont akkor és pont ott emeljem fel a fejem, hogy szembetaláljam magam a neonkéken világító felirattal, „Búfelejtő”. Nem túl eredeti, de mégis találó név egy kocsmának. És pontosan olyan, amilyen maga a jelölt helyiség is volt. Jellegtelen. De azért mégis volt valami abban a szürke kis földszinti helyiségben, ami magához vonzott. Lehet, csak a meleg. Ki tudja?
Odabent minden pontosan olyan volt, mint amilyennek kintről várni lehetett. Jó, nem leszek igazságtalan. Végül is hangulatos kis hely volt. Szépen kifestett falak, hangulatos lámpák, tiszta környezet. Nem volt egy öt csillagos luxushelyiség, az tény, de mindenképp egy olyan hely, ahova az ember szívesen tér be, ha épp van felejteni való búja. De most, úgy tűnt, vagy mindenki olyan boldog, hogy az összes kocsma bezárhat, vagy áttérhet az örömünnepek tartására, vagy már annyi az emberek búja, hogy meg se kísérlik elfelejteni. A hely ugyanis kongott az ürességtől. A munkából hazafelé tartó részegesek rohama már biztos lement, az este duhajkodó fiatalok pedig valószínűleg még jó pár napig, hétig a könyvek fölött fognak görnyedni, úgyhogy a pultos lány egyedül maradt ezen a hangulatos, de jelen pillanatban elég komor kis helyen.
– Ó, helló! – pillantott fel rám, és arcára kedves mosoly ült ki. – Adhatok valamit?
Na tessék! Lebuktam. De hát, mire is számíthat az, aki egyedül ácsorog egy üres kocsma ajtajában? No de mindegy is. Nem azért indultam el, hogy igyak, de valószínűleg, ha otthon maradtam volna, akkor is ezt tenném, szóval…
– Elhinnéd, ha azt mondanám, csak nézelődök? – ugrattam. Általában bizonytalanul közelítek idegen terepen nálam idősebbekhez, még akkor is, ha ők letegeznek. Általában a pultosokat is inkább magázom, biztos, ami biztos. Nem akarok balhét. Ez a lány viszont meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy idősebb nálam. Sőt, ami azt illeti, még pár évvel fiatalabbnak is tűnt, amit ócska poénom hallatán kiülő széles mosolya csak tetézett.
– Nem? – válaszolta, de ez inkább tűnt egy bizonytalan kijelentésnek, mint kérdésnek.
– Akkor egy Heinekent kérek – huppantam le egykedvűen az egyik bárszékre.
Ahogy felpillantottam, még egyszer szembetaláltam magam azzal a vállig érő fekete hajjal keretezett kislányos arcból előmeredő nagy, meleg barna szempárral, mielőtt tulajdonosa elfordult volna, hogy előkotorjon egy üveget.
Miután eltávolította róla a kupakot, megragadtam a zöld flaska nyakát és alaposan meghúztam. Talán a felét is kiittam egyszerre.
– Húha! Te aztán szomjas vagy – mosolygott a lány. Nem tudtam eldönteni, valóban ilyen jól szórakozik rajtam, vagy csak a munkájának a része, hogy vigyorogjon boldog-boldogtalanra. De még ha az utóbbi is, baromi jól csinálja.
– Nem éppen – töröltem meg a számat. – Csak rendeltetésszerűen használom a helyiséget.
– Hm? – szaladt fel az egyik szemöldöke.
– Az van kiírva az ajtó fölé, hogy ez egy búfelejtő, nem?
Nevetése most már nem is tűnhetett volna őszintébbnek.
– Te valami mókamester vagy, vagy mi? – kuncogott.
– Én nem nevezném magam annak – kortyoltam bele ismét a sörömbe, most már éppen csak megnedvesítve a számat. – Bár, gondolom a napi vendégek annyira lefárasztottak, hogy neked már mindegy, milyen a vicc – eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.
– Meg lennél lepve – vigyorgott továbbra is.
– Na, akkor úgy tűnik, csak én vagyok ilyen szerencsétlen – vontam vállat és ismét alaposan meghúztam az üveget.
– Ne beszélj így! Egy ilyen helyes lány semmiképp nem lehet szerencsétlen.
Próbáltam elrejteni meglepetésem, ahogy felnéztem rá. Talán csak én vagyok egy hónapnyi tömény tanulás után túlságosan kiéhezve, de mintha valami különös felhangot hallottam volna ki a hangjából. Mosolygós arca viszont még mindig nem árult el semmit. Viszont az őszinte vidámság és a lelkiismeretes munkavégzés mellé most felsorakozott egy harmadik opció is.
– Ha te mondod – vontam vállat.
– Igen, én mondom – mosolygott tovább. – Biztos vagyok benne, hogy bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz… Nem is értem, miért iszogatsz itt egyedül.
– Hát, azt én se. De jelenleg az egyetlen illető, aki rám akarna mozdulni, egy rakás könyv az asztalomon. Tőle meg, ha tehetem, igyekszem minél távolabb maradni.
– Ó! Az egyetemista élet – mosolyodott el mindent tudóan.
– Esetleg sorstárs? – intettem felé az üvegem nyakával.
– Nem – csóválta meg a fejét. – Lett volna rá lehetőség, de aztán végül másképp alakultak a dolgok.
– Másként alakult?
– Igen. És most itt vagyok – intett körbe.
– Lehet, te jártál jobban, pultoska – emeltem fel az üvegem, mintha köszöntőt mondanék.
– Pultoska? – ült ki ismét a széles vigyor az arcára.
– Bocsánat! Nem akartalak megbántani. De mivel a neved nem tudom…
– Semmi gond. Tetszik – vigyorgott töretlenül. – A nevem pedig…
– Á! – állítottam meg. – Most már a Pultoskát nem mosod le magadról, bárhogy is igyekszel.
– Valóban? – Ha lehet, a mosolya most még szélesebb lett. – Más lányokkal is ilyen huncut vagy?
Felpillantottam rá, ahogy a fülemet ismét megütötte az a flörttel teli hanghordozás. Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Nem voltam benne biztos, mit is akarhat újdonsült barátom. Jártam már pórul amiatt, hogy rá akartam mozdulni valakire, akiről azt hittem, flörtölni akar velem, közben meg egyszerűen csak kedves volt, utána viszont undorodva lökött el magától. Talán Pultoska ezt a „más lányok” dolgot teljesen ártatlan megjegyzésnek szánta, és nem is gondolt bele, hogy én…
– Izgalmasabb így – válaszoltam inkább. – Jobban szeretem az ilyen beceneveket, mint az Annákat, Nórákat, Fruzsinákat vagy hasonlókat.
– Az ilyen beceneveket? Mint például a Pultoska?
– Akár – vontam vállat. – De kaphatsz mást, ha gondolod.
– Nem. Ezt megtartom – kacsintott rám. Akaratlanul is kiült az én arcomra is egy mosoly, mire ő még jobban felderült. – Látom, sikerült kicsalogatnom a melankóliádból.
– Hála érte – mosolyogtam rá, de aztán a kifejezés azonnal lehervadt az arcomról. – Egy kis öröm nélkül meg is őrülnék ilyenkor.
– Ugyan már! – kacagott. – Biztos van pár csinos lány az életedben, akik szívesen okoznak neked egy kis örömet két vizsga között.
– Lány? – néztem rá hüledezve. – Ilyen átlátszó lennék? – Ezt nem akartam hangosan kimondani, de valahogy mégis kiszaladt. Talán már meg is tette a hatását az alkohol?
Pultoska csak nevetett egy sort, majd rám kacsintott.
– Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy néztél rám!
– Jó, lebuktam – emeltem fel megadóan a kezem. – Rossz szokásom. Ha meglátok egy szép lányt, muszáj végigmérnem.
Rákacsintottam, mire ő ismét kuncogni kezdett. Kissé talán túloztam, de ha már ő is bókol, én nem maradok adós. Félreértés ne essék, nem volt csúnya lány. Sőt. Karcsú, formás, nem túl nagy, de épp megfelelő méretű mellekkel. Az egyetlen hibája, hogy meglehetősen alacsony volt, ami mondjuk nem feltétlenül akkora gond. Különösen úgy, hogy meg volt benne az az általános derű és jókedv, ami az alacsonyabb emberekre jellemző. Már akiknek épp nincs kisebbségi komplexusuk a testméretük miatt… Na most magyarázzam ki magam, hogy nem vagyok sztereotip.
– Amellett pedig – rántott vissza Pultoska hangja a valóságba – van bőven tapasztalatom etéren.
– Tapasztalatod? – vontam fel a szemöldököm.
– Igen. Ha pultosként dolgozol egy ilyen helyen – intett körbe –, láthatsz egyet s mást.
Lassan körbehordoztam a tekintetem az üres asztalokon, majd teljes komolysággal kijelentettem: – Én nem látok semmit.
– Megint kezded? – vigyorgott, mire én csak vállat vontam és ismét ittam egy keveset a sörömből. – Nem mindig ilyen kihalt ám ez a hely – folytatta. – Igaz, nem panaszkodhatok, hogy túl lennék terhelve, de általában azért zajlik az élet… És nem egy leszbikus is gyakran betér. Már megtanultam őket felismerni.
– Nem mintha problémám lenne vele, de nem vagyok leszbikus. – Igyekeztem minél nyugodtabb és érdektelenebb hangszínt megütni. Nem mintha egyébként ordítottam volna, de még a látszatát is igyekszem elkerülni az előítéletességnek.
– Igen, tudom – mosolygott rám.
– Honnan? – lepődtem meg.
– Nevezzük megérzésnek! – vont vállat, de még mindig csillogó szemekkel mosolygott rám.
– Hasznát venném egy ilyen megérzésnek – mosolyogtam én is.
– Hát, ha sűrűn jársz ide, lesz alkalmad gyakorolni – kacsintott rám.
– Meglehet, úgy is fogok tenni – kacsintottam én is. – Most viszont egész más dolgokat tudnék gyakorolni.
Úgy tűnt, egyből megértette széles mosolyom és hanghordozásom jelentőségét, mert halványan elpirult. Ez volt a végső bizonyíték. Azt nem tudom, valóban flörtölni akart-e velem, vagy sem, de annyi tény, hogy ha egy kis entyem-pentyemre vágynék, elvi akadálya nem lenne.
– Nyugi! Csak vicceltem – nyugtattam meg. Bár, az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy más körülmények között nem hajtanék rá egy ilyen lányra, most viszont nem volt a legmegfelelőbb az alkalom. – Viszont, ha megbocsátasz – hajtottam fel a söröm maradékát – én, azt hiszem, haza megyek. Sokat kell még tanulnom… Mennyivel tartozom – nyúltam a pénztárcám után.
– Hagyd csak! – intett. – A vendégem voltál.
– Tényleg? – csodálkoztam. – Ne csináld! Én tényleg…
– Semmi gond. Hagyd csak! – mosolygott rám újból azzal a meleg kifejezéssel.
– Remek – húztam ki a kezem a pénztárcámat rejtő zsebemből. – Akkor már biztos, hogy vissza fogok járni ide. Ahol ingyen sör van… – kacagtam fel.
– Ne örülj túlságosan! – mosolygott.
– Szóval ez csak a beetetés volt? – színleltem meglepetést.
– Meglehet.
– Akkor majd legközelebb, ha erre járok, letesztelem – álltam fel és rá kacsintottam. – Viszlát akkor, Pultoska! És lehet, akkor majd gyakorlunk… khm, ezt-azt.
Ismét elpirult, miközben én búcsút intettem neki.
– Viszlát akkor! – mondta. – De… – szólt utánam. – Ha már ilyen nagyszerűen elneveztél, elárulhatnád a saját neved is.
– Nem szeretem a hagyományos neveket – pillantottam vissza az ajtóból. – Úgyhogy szólíts csak B-nek!
Azzal ismét kiléptem a hideg és sötét utcára, hogy ezúttal visszafelé induljak el, haza a sok könyv közé, amiket már a pokolba kívántam az összes vizsgával együtt.