Biztos, hogy Ö az... 1.fejezet

- Hol az a retkes tornacipő?- ordítottam rekedt hangon kicsit se jókedvűen a bátyámnak, miközben letámolyogtam a lépcsőn. Eléggé nyomott hagyott bennem a tegnap éjszaka, hogy pontosabban fogalmazzak, másnapos voltam. Hisz meg kellett ünnepelni, hogy a legjobb barátnőm, Sara betöltötte a tizennyolcat. És mi mással lehetne, mint jó pár üveg alkohol és a haverok társaságában? Most biztos azt hiszitek iszákos vagyok. De ez nem igaz, hisz épp most adtam meg rá okot, hogy ne kételkedjetek bennem. Nagy nehezen a korlátba kapaszkodva leértem minden sérülés nélkül. Még nem tudjátok, elég jó hobbim van: minden héten sikerül legalább egyszer végigszántom a lépcsőfokokat. Szerencsére ezeket megúszom kisebb sérülésekkel.

Például az utolsó alkalommal semmi bajom nem történt… Na jó, de csak azért, mert a testvérem sikeresen elkapott. Esküszöm, egyszer filmet fogok rendezni, már látom magam előtt, „A lépcső átka” címmel. Már megint olyan furán néztek rám. Ja, persze. Nem ismertek, érthető. Akkor bemutatkozom pár szóban, míg felhúzom ezt a hülye cipőt, amit épp most találtam meg. Szóval, a nevem Vanessa Killer. 17 éves amerikai lány vagyok, imádom a barátaimat a különböző sportokat és szeretnék egy nap színésznő lenni. A 21 éves bátyámmal, Damiannal élek, apám meghalt pár nappal a születésem előtt egy autóbalesetben és az anyám pedig két éve tüdőrákban. Jelenlegi legnagyobb problémám: mindjárt elkések a barátaimmal megbeszélt találkáról. Most ennyit rólam, de majd jobban megismertek a történet folyamán, persze csak ha követtek.
- Ha lehetne legközelebb, ne tépd ki az ajtót, mikor kijössz a szobádból.- hallottam Damian bosszús hangját.

- Bocsánat, hogy nem úgy jövök ki, mint egy kisegér. Ha rossz napod volt, ne rajtam töltsd ki a feszültséget. Hívd el azt az új lányt a szomszédból egy vacsorára, biztos nagyon örülne neked. - közben gyorsan magamra kaptam egy fekete pulcsit. - Amúgy is, láttad, hogy néz rád?- végre rám nézett az újság mögül. Lilás szemeiben megcsillant a kíváncsiság. - Oh, értem, szóval tényleg bejön. Akkor meg mire vársz még?- nem szívesen mondom ezt, de tény, hogy nem igen tudott eddig ellenállni neki egy nő sem. Akár a piócák, úgy tapadnak rá. Gyorsan átmentem kétszer-háromszor a hajkefével hosszú, fekete hajamon, felkaptam a kulcsomat az asztalról és már rohantam is az ajtó felé meg sem várva válaszát.- Későn jövök, ne várj!- kiabáltam még vissza neki és már rohantam is az épp házunk elé érkező piros Mercedeshez. – Wow, micsoda kiszolgálás!- és már be is pattantam a nyitott tetejű autóba, majd egy puszit nyomtam Mark arcára.
- Hát persze, a te kedves kis megmentőd pont időben érkezett. - mosolygott rám szőke tincsei mögül és már bele is taposott a gázba. Gyorsan elővettem farmerem hátsó zsebéből a mobilom és a kijelzőre néztem.
- Fél tíz lesz hét perc múlva. Ennyi idő alatt sikerül elérni oda a te csiga tempódban? - ravaszan fénylettek szemeim. Mark viszonozta pillantásom és még jobban beletaposott. Szerencsére vasárnap reggel nem akadályozták annyian utunkat így hamar elértük célunkat. A többiek már ott vártak ránk elég dühös kifejezéssel arcukon. - Most meg mi a baj? Időben ideértünk.
- Persze, igen, de ha a mi drága barátocskánk nem megy érted, megint itt dekkolhattunk volna egy fél órát, mire te ideérsz.- tette karba kezét maga előtt Shila és próbált mogorván nézni rám.
- Ugyan már, szívesen hurcolom. Különben pedig nekem is várnom kéne.- egy csábos mosolyt küldött barátnőm felé, aki ennek láttán egyből magába fojtotta összes mérgét.
- Ezt megbeszéltük. Akkor mehetünk?- kérdeztem, miközben körbenéztem a környéken. Elég lepusztult, nem tudom miért pont itt találkoztunk. Na mindegy.
- Nem, Alex még nincs itt… azt mondta, kicsit késni fog.- Sara is megszólalt végre, elég álmos lehetett. Nem csodálom, leállítani is alig lehetett, mikor hat óra körül mondtuk, hogy nemsokára indulunk.
- Ja, igaz. - nyugtáztam két ásítás közt. Hát meg kell hagyni, én is elég fáradt vagyok. Beültem a kocsi egyik hátsó ülésére és csukott szemmel hátra hajtottam a fejem. Éreztem, hogy más is befészkeli magát mellém.
- Hagyjuk őket kicsit kettesben. - suttogta barátnőm. A kijelentésre mosoly szökött szám sarkára, majd közelebb húzódva az ajtóra könyököltem. Sara is arrébb csúszott és fejét vállamra hajtotta. – Meséljek neked Alexről?
- Hogy szépeket álmodjak?- mosolyogtam és már félig el is aludtam.
- Nem, te hülye… csak, hogy el ne aludjunk.
- Azt hiszem, már késő…- vontattam nehezen és már tényleg az álmok mezejére léptem volna, ha…

- Hééé!!- ha Mark bele nem ordít a fülembe…- Nyomás az anyósülésre, mert ha ti ketten itt elalszotok, bombával se ébresztünk fel benneteket.- megrázta szabad vállam, mire én csak megadóan nyögtem egyet. Óvatosan eltoltam magamtól barátnőm és nyöszörögve kinyitottam az ajtót, ezzel a lendülettel pedig be az első ülésre.- Korábban, mintha nagyobb lett volna az élni akarás. - jegyezte meg és ő is beszállt az autóba.- Shila, ülj be Sara mellé és tartsd életben.
- Kössz, nem kell. De nem kell megvárni Alexet?- jogos volt a kérdés, hisz az előbb még rá vártunk.
- Nem, az előbb hívott telefonon. Azt mondta ő inkább oda megy, mert akkor közelebb van.- s ezzel a téma lezárt volt. A stadionhoz vezető út nagy része csendben telt, csak néha szólaltunk meg. Épp egy olasz-brazil meccset akartunk megnézni, de azt nem terveztük, hogy ennyire lefáradunk. „Hát itt majd felébredünk az biztos.”- gondoltam magamban, amint megláttam a tomboló szurkolókat a stadion bejáratánál. Leparkoltuk a kocsit és elindultunk Mark után.