B-vel a föld körül - Zöld szív

Állatok, emberek, növények és csábítók a városi dzsungelben.

 

FIGYELEM! A "B-vel a föld körül"-történeteim, egy-két a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat egymástól független elemei.

 

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

 

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

 

*****************************************************************************

 

A fák lombkoronájába absztrakt sárga mintákat rajzolt az ősz, a bronzszínűre aszott juharlevelek pedig játékoskedvű gyerekek maguk után húzott játékaiként sodródtak át előttem a járdán, hogy recsegve apró darabokra hulljanak, amikor rájuk lépek. A bennem élő gyerek még élvezte is a hajkurászásukat a kellemes októberi szellő susogásában. Mintha egy pillanatra minden gondom elszállt volna.

De nem csak engem szállt meg az ihlet. Az egész domboldalra mindent átható nyugalom borult. Mintha csak valamiféle észak-atlanti Elysiumban járnék, ahol, a görögök boldogság-szigetével ellentétben, nem a mediterrán napsütés, hanem a kontinentális levélhullás minden öröme testesül meg. Vagy legalábbis valami vidéki birtokon, ahol a máig élő arisztokrácia gondos figyelemmel, költséget nem kímélve tartja kifogástalan rendben vadászkúriája parkját. De semmiképpen nem Európa második, vagy ha csak a klasszikus kulturális Európát vesszük, és a ruszkikat hagyjuk a saját levükben főni Moszkvával együtt, akkor a legnagyobb városának szívében, a világ egyik gazdasági fővárosában.

Bár a tipikus rikító zöld angol gyepet már kifakította a hülő levegő és a természet lassan téli álmához közeledett, London mégse hazudtolta meg önmagát. A már több mint kétezer éves városban, a rómaiak egykori Temze-parti átkelőjében mozgalmas katyvaszt alkotott a viktoriánus építészet, a középkorból itt maradt templomok és paloták, a tizennyolcadik század virágzásának kőbe vésett emlékei patinás ódonságukkal és kiállított hajóival, és a modern brit főváros üzleti negyede. A város majd felét elfoglaló gigantikus parkokról nem is beszélve.

Mintha csak egy pár éves gyerek rakosgatta volna elmélyült műgonddal végül mégis teljes összevisszaságba a rendelkezésére álló milliónyiféle építőkockákat. Helyenként viszont, mindeközben több hektáron meghagyva az érintetlennek tetsző természetet, ahol a lakosok is, alkalmazkodva környezetükhöz, szintén úgy tették félre minden nyűgjüket és bajukat, mintha kilométerek tucatjaira távolodtak volna a nagyvárostól. A felnőttek piknikeztek vagy kézen fogva sétáltak, miközben a gyerekek, még ha hozzám hasonlóan nagyra nőttek is, önfeledten kergették a faleveleket, a betondzsungelből kiszabadult kutyák pedig a nekik eldobált botokat. Mindeközben a mindenhol ott sündörgő mókusok, a humanoid társbérlők közelségével mit sem törődve, gyűjtögették a télre valót, a park közepén, a dombtetőn álló obszervatóriumhoz igyekvő turisták nagy örömére.

Talán ez a sokszínűség fogta meg Szalmát is és sarkalta arra, hogy izgatott kislányként rohangásszon fel-alá a zizegős avarban, fényképezőgépét kattogtatva. Vagy az a kulturális különbség, ami elsőre talán megbújt a felszín alatt, elvégre mégiscsak ugyanúgy Európában járunk, mint otthon, kicsit odafigyelve viszont mégis egyből szembetűnik.

A látszólagos káosz ellenére London annyira szervezett és rendezett, amennyire a kelet-közép-európai ember kevéssé várná. Az utak úgy kanyarognak, haladnak át egymás felett vagy épp alatt, az épületek pedig úgy olvadnak egymásba, hogy a minden talpalatnyi szabad területet kihasználni igyekvő városvezetés erőfeszítéseinek eredményeként az egyszeri idegen azonnal dobhatná a kukába is a várostérképet, miután megpróbált megtalálni valamit. Az egymást ezerszámra keresztező utcák sűrűjében megtalálni mondjuk egy pályaudvar alá épült kis színházat, na az emberpróbáló feladat. De még csak ide, a Greenwich Parkba visszatérve is, annak a nevezetes helynek a környékét, ahol annak idején meghúzták a földrajzi koordinátarendszer kezdő hosszúsági körét, a meridiánt, Budapesten, ha ott történt volna, már réges-régen körbeépítették volna, ha mással nem is, múzeumokkal és szuvenírstandokkal. Itt viszont csak a nevezetes aktus helyszínéül szolgáló királyi obszervatórium ácsorog a domb tetején néhány emléktáblával, körülötte pedig a hatalmas park.

Szalmának ez az egész maga volt a paradicsom. Mióta befejeztük az egyetemet és mindannyiunknak el kellett helyezkednünk a nagybetűs Munka világában, szinte villámcsapásszerűen jött neki az ötlet, hogy ő a megszerzett tudását fotózással akarja kamatoztatni. Hiába tűnt eleinte groteszkül furcsa gondolatnak, végül csak bevált, és ha az ember ránézett munka közben, el se képzelhette, hogy a kedve leányzó nem ezzel töltötte élete eddigi huszonhat évének java részét.

Most is, amikor rátaláltam az egyik út mellett, miközben épp méregdrága masináját állítgatta a panorámaképhez, olyan elmélyültség ült az arcán, ami a legelvarázsoltabb művészeken kívül nagyon ritka bárkinél is. Bár, az igazat megvallva, meg tudtam érteni. Az elénk táruló látvánnyal kevés dolog tudná felvenni a versenyt a maga nemében. De még azon kívül is fényévekre állna az utolsótól. Az előtérben a park sárga-zöld nyugalma közvetlenül a napjainkban a Greenwich-i Egyetem hajlékául szolgáló patinás épületek előtt, melyek eredetileg, a flotta fénykorában, a tengerészeti iskola kampuszául szolgáltak, a távolban pedig, a Temze túlpartján, a városközpont, a City üzleti negyedének égbe törő üveg irodaépületei, melyeket elsőre bárki, aki nem ismerős a brit fővárosban, inkább valamelyik észak-amerikai vagy ázsiai metropolisszal párosítana.

Egyértelműen képeslapra, utazási magazinba, vagy épp egy tudományos lapba illő kép volt. Szalma pedig minden műgondot belevetett, hogy tökéletesen megalkossa. Lófarokba hátrafogott szőke hajával előre görnyedve megszállott precizitással állítgatta állványra helyezett gépe fókuszát. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta.

- Vigyázz! - súgtam oda neki megjátszott bizalmaskodással. - Nehogy a végén azt higgyék, röppályákat számítasz az irodaépületekhez, mielőtt hoznád a puskád!

- Nagyon vicces - mordult, egy pillantást vetve felém szeme sarkából. Azonban már ez is elég volt, hogy kibújjon a szög a zsákból. Tökéletesen ismertem már, úgyhogy nem jelenthetett kihívást, hogy észrevegyem a tekintetében csillogó huncutságot, amit a frissen támadt fotóriporterség sem ölhetett ki lénye mélyéből.

- Mi az? - nézett rám ismét, felfigyelve az arcomra akaratlanul is kiülő idióta vigyorra. - Talán inkább azt szeretnéd, ha téged fényképeznélek meztelenül? - nyújtotta rám pajkosan a nyelvét.

- Talán - somolyogtam. - De arra a szállodánkban is lesz idő. Meg másra is - simítottam rá a kezem hátra gondosan kidugott fenekére és gyengéden megmarkoltam.

- Hé! - nevetett fel félig-meddig kényszeredetten és óvatosan körbe pillantott.

- Mi az? - nevettem fel, tovább gyúrogatva gyengéden fenekét. - Ez egy szabad ország. Meg egy liberális város. Még akkor se akadna ki senki, ha két cicababa lennénk, akik vadul falják egymás száját.

- Csakhogy te még annyira se vagy cicababa, mint én - nyújtotta ismét rám a nyelvét, jelezve, hogy az utóbbi is nehezen állhatna távolabb a valóságtól. Kivéve persze, ha még egy kis csomagot is hordana a combjai között.

- Úgy gondolod? - feleltem szándékosan magas hangon és a szempilláimat rebegtetve hátravetettem hajam a vállam felett.

- Hülye vagy - bokszolt gyengéden a vállamba.

- Lenne értelme tagadnom? - nevettem fel.

- Nem - vágta rá velősen. - De most már hagyj dolgozni! - igazította meg az állványát és ismét mögé görnyedt. - Ezt... még... muszáj... befejeznem - motyogta, inkább már csak magában, miközben azonnal visszamerült fotós énjébe.

Ez azonban nem tartott sokáig, pedig ezúttal a zavaráshoz nekem nem is volt semmi közöm. Csak annak a mókusnak, ami pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy hangosan makogva elrohanjon, közvetlenül kettőnk között, megtaszítva az állvány egyik lábát.

- Hülye állat! - sziszegte Szalma, megtámasztva az imbolygásba kezdő gépet. Többre azonban már nem volt ideje, mert ekkor már meg is jelent a kis emlős sietségének oka is egy méretes juhászkutya képében, ami olyan lendülettel vetette át magát közöttünk, hogy prédáját kergetve nem csak engem taszajtott meg, de az állványt is nagyobb lendülettel lökte fel, mint egy elszáguldó vonat.

Szalma hangosan felnyögött és a felszerelése után kapott. Azonban miután elkapta, egyensúlyából már nem futotta rá, hogy állva is maradjon.

A karom szinte önmagától mozdult, hogy felfogjam barátnőm zuhanását, aki a következő pillanatban már ott is pihent karjaimban. Fülünkig csak halk duruzsolásként érkezett el a közben futva érkező gazdi "Sorry! Sorry!"-ja, miközben tekintetünk egymásba fonódott, ajkaink pedig összeértek.