B-vel a föld körül - Sótükör

FIGYELEM! A B-vel a föld körül történeteim, egy-két, a helyén jelzett, kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
Emellett a történethez kapcsolódik a Sandboard című B-vel a föld körül-kaland is, azonban annak ismeretének hiánya semmit nem von le ennek a történetnek az érthetőségéből és élvezhetőségéből. (Maximum az ismerete ad hozzá.)



Ahol az ég a földdel összeér, Szalma és B ott is találnak lehetőséget egy kis huncutkodásra.

*******************************************************************

A terepjáró lassan zötykölődve haladt végig a tájon. Monoton remegését még éppenséggel meg is lehetett volna szokni, ha nem rázza fel úgy a gyomromat, mint turmixgép a banánpépet. Pechemre azonban jelen körülmények között nem nagyon akadt más, amire koncentrálhattam volna. Bár... nézőpont kérdése.
Ahogy kitekintettem az ablakon, nem láttam mást, csak az elém táruló végtelen eget. Persze gyanús lehetett volna már egyből, hogy hacsak a régi, rozoga dzsip nem tanult meg lázas hirtelenséggel repülni, itt valami turpisság van a dologban, még akkor is, ha nem lettem volna eleve tisztában az érzéki csalódás mibenlétével.
De még így is másodpercről másodpercre emlékeztetnem kellett magam, hogy az a szikrázó kék égbolt és a rajta úszó szegényes, szétszórt felhők, amiket magunk alatt látok, valójában ugyanazok, amit felpillantva vehetek észre. Pontosabban a tükörképük.
Az illúzió azonban olyan tökéletes volt, hogy a csalást tulajdonképpen semmi más nem buktatta le, csak amikor nyakamat nyújtogatva figyeltem járgányunk masszív kerekeit és a körülötte felcsapódó vizet.
Aki békés, tiszta időkben figyeli a hullámzó Balaton vagy kisebb halastavak felszínét, könnyen ihletet kaphat a víz síkján megjelenő tükörképektől. Az azonban kótyonfityisz sem ahhoz képest, amit ez a hely produkál.
Pláne, hogy itt tulajdonképpen nincs is tó. Legalábbis ember azt nemigen láthatott itt. Ugyanis a végtelennek tetsző, több mint tízezer négyzetkilométeres medret kialakító Michin-tó már az első felegyenesedett majomivadékok ide érkezése előtt, több tízezer éve kiszáradt.
Azonban a természet nem adja egykönnyen magát. Mit számít, hogy a hatalmas víztömeg mára semmivé lett és a benne oldott só most vastag rétegben, szárazon fedi a felszínt? Elég csak egy kiadós esős évszak, és mintha megelevenedne a hajdan volt táj. Sőt, Földanya még rá is kontráz, annyi lapáttal rátéve az általunk is ismert víztükrökre, hogy a végén az embernek már az se tűnik fel, hogy nem az eget bámulja maga alatt, és ebben még az se segítene, ha látná a horizonton, amint elválik egymástól a víz és az ég. Itt ugyanis még ezt se fedezhetik fel a kutató szemek.
Ha pedig a rekkenő hőségben elpárolog a felszínt borító kékség, a bámészkodó szeme elé tárul a végtelen fehér pusztaság, a sóból összeálló, méhkaptárszerű formákat mutató sivatagos táj. Ez ugyanis a világ legnagyobb sósivataga, és hogy ne adjuk alább annál, aminél feltétlenül muszáj, ráadásnak még a tengerszint felett legmagasabban fekvő is.
De hát nem is várhatunk mást a dél-amerikai muchacoktól. Ha valami magas, hosszú vagy nagy, az itt megtalálható. Sivataguk is van elég homokból is. De ha valaki sóra vágyik, csak fel kell ruccanni a bolíviai Andok bő 3600 méteres fennsíkjára, és íme, a perzselő napfényben fürödve itt is van a Salar de Uyuni.
De, apropó, ha már perzselő napfény és rekkenő hőség...
Kezem szinte önmagától emelkedett fel, hogy mutatóujjam pólóm nyakába akasszam és kis lebegtetésével igyekezzek utat engedni a letekert ablakon át beáramló menetszélnek. Bár a sivatagot definíció szerint nem a hőmérséklet, hanem a párolgás mennyiségét jelentősen alulmúló évi csapadékmennyiség határozza meg, latin-amerikai barátaink még ebben sem fukarkodtak. Most örültem igazán, hogy az esős évszak végét választottuk erre a kis kirándulásra, és nem a nyári nap néha negyven fokos rekkenő hőségében indultunk el. Azért ennél még a kocsiban mellettem csücsülő Szalmának is több esze volt, bár amilyen tökkel ütött, kinéztem volna belőle, hogy akkor is nekirongyol az útnak.
Helyi barátaink nagyon hálásak is voltak és jókedvűen sziesztáztak az első üléseken, ahogy minimális kormánymozgatás mellett robogtunk át a készülő este uralta, tükörszerű tájon, miközben mi, a két magyar meg még most is meg akartunk pusztulni a hátsó ülésen a melegtől.
- Miguel! Messze vagyunk még? - fújtattam, előttem ülő sofőrünk tarkóját bámulva,
- Mi az, chicka, máris meguntad az Uyunit? - viccelődött.
- Vagy talán mégiscsak melegebb időt kellett volna választanunk? - kontrázott rá az anyósülésen rötyögő José.
- Kapjátok be mindketten! - morogtam.
- Nagyon szívesen, chicka. - Bár alig láttam valamit Miguel arcából a füle mögül, így is tisztán ki tudtam venni a szélesre hízódó mosolyt.
- Inkább fogd be, te kujon, és állítsd le a motort! - morgolódtam, miközben oldalra néztem Szalmára. Bár barátnőm, szokásától eltérően, egy szót se szólt, de az izzadtságban úszó arcán megjelenő apró mosoly meggyőzött, ő is inkább megállna egy kis pihenőre, mielőtt kiderítenénk, Miguel mellébeszélése még pontosan hány kilométert is jelent.
Sofőrünk nem szólt egy szót se, csak hangos kacagás közepette engedett a gázpedálon sziesztázó lába izmainak feszülésén.
Ki se vártam, hogy terepjárónk teljesen megálljon. Amikor már épp csak a lendület lökött előre minket valamicskét az egyenletes terepen, azonnal feltéptem az ajtót és keljfeljancsiként pattantam ki a végtelennek tetsző ürességbe.
Különös érzés volt, ahogy ott ácsorogtam. Bár éreztem talpam alatt a talajt, amit épp csak pár centi vastagon fedett víz, még ahhoz is alig elegendően, hogy bakancsom orrát ellepje, valahogy mégis az az érzés kerülgetett, mintha a határtalan fellegek között lebegnék. Mindez azonban elenyésző jelentőséggel bírt ahhoz képest, amikor lehunytam a szemem és végre magamba szívhattam csak ennek a vékonyka vízrétegnek a kipárolgását is.
- Mindjárt jobb - mosolyodtam el és lassan kinyitottam a szemem, hogy végignézzek a tájon.
Bár a Salar de Uyuni felszínét még mindig szinte teljes egészében víztükör borította, mégse volt teljesen egyhangú a látvány. Néhol a természet erői által összehordott kis sóbuckák emelkedtek, máshol ezeknek a környéken folytatott sóbányászat következtében, emberi erővel emelt testvérei. A távolban pedig felderengtek az Andok égbe szökő csúcsai.
Az irányérzékemet már rég elvesztettem, így nem tudtam volna megmondani, ezek még a Bolívia földjéből magasra szökő vonulatok, vagy már a chilei Andok ormait látom, mindenesetre üdítő látványt nyújtottak a végtelent megtörő robusztusságukkal.
- Sócsata! - kiáltott fel hirtelen mögöttem Szalma, és mire észbe kaptam volna, már éreztem is a tarkómon szétplaccsanó nedves sógalacsint, amit valahonnan a víz felszíne alól halászhatott ki.
Mire megpördültem, már csak vidáman kacagó arcát láttam, amint lehajolt, újabb adag muníciót gyüjteni. Bőrén az izzadtság helyét átvette a rácsapódó pára nedvessége, szemeibe pedig visszatért a szokásos csillogás.
- Na megállj csak! - húzódott mosolyra a szám és már lendítettem is lábam, hogy belőle is hangos kacagást csaljak elő az arcába fröccsenő vízzel.
Célom azonban elértem. Mire észbe kapott, már rohantam is felé, ő pedig inkább félbehagyta a sógolyó-gyártást és hangosan sikoltozva futásnak eredt.
Az túlsó kínálkozó alkalmat megragadva elrugaszkodtam a talajról és megragadtam derekát, magammal rántva őt a földre. Sikolyai elhaltak, hogy helyüket ismét harsány kacagás és az azon áttörő nyöszörgés vegye át, ahogy hevesen csikizni kezdtem.
- Jól van, jól van! Feladom - nevetett.
Letámaszkodtam mellé a vízzel borított sófelszínre és csak figyeltem, ahogy a nevetéstől összeráncolódott vonási kisimulnak, üde kék szemei pedig felmosolyognak rám. Nem állhattam meg, hogy tekintetem lassan lejjebb kalandozzon, végigmérve erős lábait, karcsú derekát és vékony trikóját, ami most egy az egyben tapadt rá nedves bőrére, kirajzolva felsőteste tökéletes vonalait. Az egy dolog volt, hogy Szalma nem szeretett melltartót hordani, pláne az ilyen hőségben, azonban én a helyében nem vállaltam volna be egy ilyen vízben hempergés kockázatát ebben a szerelésben. Ő azonban szemmel láthatóan élvezte, ahogy tekintetem a felsője alól arcon ütően tisztán előrajzolódó domborulataira szegeződik. Huncut mosolyom pedig akkor sem tűnt el, amikor ismét tengerkék szemeibe néztem, ugyanis vonásai épp így tükrözték arckifejezésem, mint a köröttünk elterülő víztükör a felé boruló eget.
Láttam a szemeiben a csintalan szikrákat.
- Hé, chickas! - kiáltott fel Miguel, magára vonva mindkettőnk tekintetét. - A világért se zavarnánk meg a párocskát, de indulnunk kellene, ha még sötétedés előtt oda akarunk érni.
Széles vigyorából látszott szavai őszintesége. Bár nyilvánvalóan nem az önzetlenség hajtotta, hanem az élvezet, hogy az ő szemei is, ha csak vizuálisan, de csöcsörészhetnek keveset Szalma halmaival.
- Ahogy akarod, amigo - segítettem fel Szalmát, miközben egy kárörvendő mosolyt küldtem sofőrünk felé. Ő azonban ezzel mit sem törődött, csak José társaságában visszaszállt a dzsipbe, hogy miután mi is ismét kényelmesen elhelyezkedünk hátul, tovább indulhassunk.
Valóban nem lehettünk már távol, tekintve a Nap előrehaladott állását pályáján és Miguel továbbra se túl nagy sietségét.
Azért a latin-amerikaiak se voltak hülyék. Kihasználták, amit a természet adott nekik, és a Salar de Uyuni közepén, a sóbányászat mellett, a kitermelt anyagból gyúrt téglákból egy helyre kis szállodát is összetákoltak. Ott terveztünk megszállni éjszakára, mielőtt tovább indulunk Chile felé.
Azonban, ahogy Szalma még mindig vigyorgó arcába és huncutul csillogó szemeibe néztem, erősen sejtettem, hogy a sófalak között kialakított sóágyon, a Migueltől és Josétól természetesen elszeparált külön szobánkban, ma éjjel nemigen lesz alvás. A ránk rakódott sós víz ilyen vagy olyan módon való lepucolása viszont annál inkább.