B-vel a föld körül - Nekropolisz

B a holtak városában összefut egy nagyon is élő legendával.

FIGYELEM! A B-vel a föld körül című történeteim, egy-két a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

***********************************************************

Napszemüvegem mögé bújva némán néztem végig a szárazra szikkadt tájon. A nap úgy perzselt, hogy a leégés ellen magamra húzott ruhák alatt patakokban folyt rólam az izzadtság, és csak remélni tudtam, nem mossa le az összes naptejet. Bár a tenger csak alig pár száz kilométerre volt innen, a Zagrosz égbe nyúló hegyei teljesen leárnyékolták a vidéket a nedvességgel telt légtömegek elől, így már itt is csak alig hullik több csapadék, mint a közeli sivatagban.
Mi magyarok nagyon büszkék vagyunk a magunk kárpáti medencéjére, de itt látszik, hogy a perzsák nem jártak vele a legjobban. És ahogy az ember elnéz a kissé lejjebb fekvő Perszepolisz romjai felé, elgondolkozik azon, ki az az örült, aki ilyen vidékre építi a fővárosát. Persze azért őket is meg lehet érteni. A közeli sivatag szomszédságában, egy mindenfelé száraz terület kellős közepén még a legkisebb vízforrás is telepítő tényező lehet egy városnak. Amellett meg, a perzsák se voltak hülyék. Hatalmasra nőtt birodalmuknak, mely nyugaton a görög városállamokat ostromolta, nem csak egy fővárosa volt. Perszepolisz szerepe a vallási székhelyre koncentrálódott, ami egy tűzimádó népnél teljesen logikus. Itt elég lenne egy szikra és az egész szegényes növényzet lángra lobbanna.
De a perzsák kora már rég leáldozott, a modern Irán pedig az északi hegyek kissé csapadékosabb völgyébe emelte központját, Teheránt. Perszepoliszt pedig, az iszlám előtti pogányság mementójaként, elnyelte a szinte már sivatagi vidék, míg végül tizenkilencedik századi európaiak, a Thermopülainál, Marathonnál és Szalamisznál harcoló görögök ellenfeleit kutatva rá nem találtak.
Az se véletlen tehát, hogy a közelben, a Perszepoliszt övező dimbes-dombos vidéken elnyúló táborokban szinte kizárólag nyugati kutatók, régészek, történészek és helyi kísérőik lebzseltek. Különösen észak felé, a várostól alig pár kilométerre magasodó hegyek lábánál.
Az ember azt gondolná, az ókori perzsáknál már csak a modern európai és amerikai régészek hülyébbek, hogy itt táboroznak egy kopár, holdbéli hegységként a magasba törő kolosszus lábainál. De nem Naks-i-Rusztem ennél jóval több.
Ahogy lassan baktattam felfelé a szikla oldalába vájt úton, küszködve a meleggel, a szárazsággal és az izzadtságom sójára oda gyűlő legyekkel, egy pillanatra még én is elgondolkoztam, miért nem fordulok vissza és kapom nyakamba a lábam, hogy mihamarabb visszaérjek a nyugatiak számára minden komforttal ellátott hű szállodába, amikor hirtelen elém tárult a sziklafalba mélyesztett monumentális épületegyüttes. Pontosan az, ami mindenkit ide vonzott.
Mintha csak egy keletebbi Petra lett volna. A jordán hegyvidék szikláiba mélyesztett legendás város mintájára itt is a fal síkjába simultak a gigantikus homlokzatok, a szélesen ásító ajtókkal. Ellentétben azonban Petrával, ez nem egy eldugott, jól védhető város volt. Vagy legalábbis nem az élők városa, hanem a halottaké. Naks-i-Rusztem évezredekkel ezelőtt Perszepolisz nekropoliszaként funkcionált, és itt helyezték örök nyugalomra a nyugatiak számára Dareiosz és Xerxész néven ismert nagykirályok földi maradványait is, palotáiknak a sziklafalba faragott másában.

Van abban valami bizsergető, amikor az ember az előtt a sziklafal előtt áll, amit az ősi hőstörténetek legendás gonoszának alattvalói is láttak, és ami mögött a spártai háromszázak hatalmas ellenfelét eltemették. A gondolat, hogy alig egy kőhajításnyira állunk Dareiosz és Xerxész hamvaitól, leírhatatlan.
Némán felemeltem a kezem és lassan végigsimítottam a falat borító domborműveken, magamba szívva a hely varázsát.
- Ahura Mazda - szólalt meg mögöttem egy hang.
- Hogy? - nyögtem, miközben hátra fordultam. Nem számítottam társaságra a napnak ebben a forró órájában. Csak én lehetek ennyire tökkelütött, hogy ebben a katlanba illő hőségben feljövök ide. És az első gondolatom az volt, talán napszúrást is kaptam, amikor megpillantottam az elém táruló látványt.
A széles karimájú kalap árnyékolta barna arcról barátságos mosoly villant vissza rám. A finom metszésű orr tövében meleg barna szemek csillogtak. A fejfedő alól előbuggyanó hosszú, mogyoróbarna hajzuhatag pedig vízesésként omlott kopott ing és a tűző naptól védő kabát vállára. Mintha csak egy Indiana Jones-filmekből lépett volna elő, a sármos, borostás férfiarc helyett viszont egy magával ragadó, némi egzotikus keletiességet hordozó fiatal női arc mosolygott vissza rám.
- Ahura Mazda - ismételte, miközben mellém lépett és ő is óvatosan végigsimított a domborművön. - Az óperzsa zoroasztriánus vallás napistene, aki Ahrimannal együtt alkotta a legfőbb isteni kettősséget.
- Mint fény és sötétség. Jó és rossz. A világ örök kétarcúsága - suttogtam, mintha csak egy hangos szóval magamra vonhatnám a hely szellemeinek haragját.
- Pontosan - mosolygott társam, majd kifinomult angolsággal folytatta. - A perzsa nagykirályok tőle származtatták magukat, ezért úgy tűnhettek fel, mint a fény elhozói a világba. Ezért díszítették a sírjukat is a képével, hasonlóan a kicsit odébb felfedezett mondabeli hős, Rusztem alakjáéval is. Innen a hely neve is.

Naks-i-Rusztem, vagyis Rusztem képe.
- Kissé nagyképű elképzelés - mosolyogtam, mire ő csak vállat vont.
- Néha a kellően nagy hatalom és a megfelelően nagy tettek indokolnak némi önhittséget.
- Igencsak megértő vagy egy két és fél ezer éve halott, nem túl jó piárral rendelkező uralkodóval szemben - somolyogtam.
- Most mit mondhatnék? - nevetett csilingelő hangon. - Elfogult vagyok. Hiába apám angol vére és Arthur király, Oroszlánszívű Richárd, Robin Hood meg Francis Drake öröksége, anyám perzsa múltja is a véremben van.
- És nem csak ott, amint látom - néztem a csiszolt, arisztokratikus angol kiejtés mellett kissé furcsának hatóan keleties bájt sugárzó arcra.
- No igen - hajtotta le kissé a fejét, hogy kalapja karimájával eltakarja mosolya mellet megjelenő enyhe pírját. - Amúgy, elnézést a neveletlenségért! - nyújtotta a kezét. - A nevem...
- Tudom - egyenlítettem ki a neveletlenség számláját a szavába vágással, miközben megszorítottam a felém nyújtott jobbot. - A híres Keleti Lady.
- No igen. Így is neveznek - nevetett ismét vidáman. - A brit nemesség ma is eléggé konzervatív, és nehezen felejti el apámnak, hogy egy iráni származású nőt vett el, még ha az illető családja keresztény is és generációk óta a ködös Albionban él.
- És még ha a lányuk ráadásul a keleti iránti rajongásáról válik ismerté - kacsintottam.
- Lebuktam - tárta szét a karjait, szűnni nem akaró mosollyal az arcán. - De persze akkor is ezt emlegetnék fel, ha az orrukra kötném, hogy mindig magamnál hordok pár középkori Arthur-krónikát.
- Meg egy Excalibur-másolatot - somolyogtam.
- Látom, készültél - nevetett. - Még a végén kiderül, félnem kellene tőled.
- Ugyan. Nem vagyok fanatikus - emeltem fel szabadkozva a kezemet. Csak nagyon szeretem a z ősi keletről szóló könyveidet. Ha a Lady-től jelenik meg valami, az csak jó lehet. És persze akkor már a pletykák is eljutnak az emberhez.
- Na igen - nevetett egy angol arisztokratához mérten meglepő felszabadultsággal. - Na de ez az én igazi terepem - intett a zoroasztriánus mitológia alakjaival díszített fal felé. - Még az hűvösebb délutáni órákig se bírom ki, hogy elszakadjak tőle.
- Meg is értem - csodáltam én is a gyönyörű domborművek erdejét. Ha hosszan bámulja az ember, egy pillanatra mintha visszarepülne az időben, és megérezne valamit az ókori Perzsia szeléből.
- Elnézést, Milady - szólalt meg mögöttünk egy tiszteletteljes hang. Ahogy arra fordultunk, szembetaláltam magam egy Lady-hez hasonlóan ódivatú, de ezzel együtt is igencsak csinos öltözékbe bújt fiatal lánnyal. Az ő fején is széles karimájú kalap pihent a nap heve ellen, mellénye alatti bő inge pedig itt-ott izzadt bőréhez tapadt.
- Mondd csak, Isabelle! - mosolygott rá rögtönzött idegenvezetőm, szemmel láthatóan formális kapcsolatukhoz mérten meglepő kedvességgel.
- Elkészült a teája, asszonyom. Bátorkodtam a sátrában felszolgálni.
- Köszönöm, Isabelle - biccentett a másik kedvesen, majd felém fordult. - Meghívhatlak egy teára, kedves...?
- Most már én is neveletlen vagyok - nevettem vidáman és ismét megszorítottam kezét. - Szólíts csak B-nek! És igen, örömmel elfogadom.
Lady egy újabb elbűvölő mosollyal viszonozta szavaimat, majd a komornájára nézett.
- Kérlek, Miss B-nek is készíts elő egy terítéket, Isabelle! - mondta az előbbi meghitt hangon.
- Igenis, Milady! - hajtotta meg a fejét a lány, majd egy pillanatra rám vetette fénylően zöld szemeit. Eleinte nem tudtam megmondani, mi az, ami a kifejezéstelen arcból előmeredő, átható tekintet mögött bújkál. És végül, mire a különös érzésre fényt deríthettem volna, Isabelle már meg is fordult, és elsietett, hogy teljesítse munkaadója kérését. Viszont még távozása után is éreztem a közte és Lady közötti vibrálást a levegőben. Ezek az angol arisztokraták! Ráadásul mindez az iráni sivatag peremén, egy ókori város romjainál. Ezt nevezem én kettősségnek, még ha nem is transzcendens, mint az évezredek óta a falat borító Ahura Mazda és Ahriman képe. Na meg Rusztemé.