B-vel a föld körül - Fagysivatag

Egy kis fagyos kalandozás a nyári forróságban.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

FIGYELEM! A B-vel a föld körül című történeteim, egy-két, a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
És emellett tanácsos elolvasni mellé a Sandboard című novellát is, a történet azonban mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

*******************************************************************

Lassan baktattam felfelé a kihalt hegyoldalon. A fagyos szél szinte ostorként csapott az arcomba. Minden egyes lépést meg kellett fontolnom, nehogy végül a bőrömet érő csípős légtömeg hatására megtántorodjak és elcsússzak a salakos felszínen.
Halkan zsörtölődtem magamban. Megint én és az átkozott vajszívem. Ki az, akit ki lehet csapni az embertelen hidegbe, ha már valakinek mennie kell? Ha már mindenki lusta beöltözni a harminchat réteg ruhába és felcaplatni a hegyoldalon, kit beszéljünk rá? Naná, hogy B-t. Neki elég csak egy pár ártatlan tágra nyílt szem és már ugrik is. Naná. Persze a munkát el kell végezni, de akkor is.
Megálltam egy pillanatra, hogy megpihenjek a fagyos időben egyre fárasztóbbá váló mászásban és végignéztem a tájon. Annyit meg kell vallani, a kilátás innen a legjobb. Már persze annak, aki végig akar tekinteni egy kopár, fagyos síkságon, amiből tucatjával emelkednek ki a fátlan, barna vulkáni kúpok. Mindezt pedig dermesztő hidegben. De pont ez a Puna de Atacana szépsége.
Elmosolyodtam magamban, ahogy eszembe jutott a réges-régi történet, amikor az egyetemen az egyik tanár, már ki tudja, milyen témakörben, rögtön az első óra elején Dél-Amerikáról kezdett el beszélni, és kijelentette, hogy a világon a legnagyobb puna az Argentin Puna. Ha az ember maga elé képzeli a termet megtöltő kétszáz elsőévest, garantáltan a fülében fog csengeni az öt percig elhallgattathatatlan röhögés. Dél-amerikai barátainknak viszont természetesen ez teljesen mást jelent. A puna itt a magasan fekvő andesi fennsíkok megnevezése, melyeket többnyire füves rétek borítanak. A Puna de Atacama viszont egy különleges puna. És most ne tessék nevetni! Ez ugyanis a világ legmagasabban fekvő sivataga.
Miután kissé kifújtam magam, elmélázva pillantottam nyugat felé. Bár olyan közel nem voltunk a Csendes-óceánhoz, hogy ellássak odáig, és amúgy is eltakarták az Andok csúcsai, de ahhoz elég közel, hogy joggal várjuk onnan az életadó esőt. Az viszont nem jött. Sőt, ezen a különleges helyen még ha jött is volna, a part közvetlen közelében elterülő Atacama-sivatag mohón magának követelte volna még azt is. A part mellett elhaladó hideg tengeráramlás miatt azonban ezen a partszakaszon nem volt felszálló levegő, és így eső sem.
Nem, ide az, a termesztett általános szabályainak ellentmondva, az ide kelet felől, az ezen a földrajzi szélességen jellemző nyugati szelekkel ellentétes irányból, és ráadásul a kontinens belsejéből érkeztek. Persze onnan se túl sok. Bár arra terült el az Amazonas-medence, Földünk egyik legcsapadékosabb vidéke, az arról érkező légtömegek az Andokig jócskán kiadják magukból a nedvességet. Amit meg nem, azt a Puna de Atacamától keletre magasodó hegyláncok fogják fel. Nem hiába nevezik errefelé a nyugati, száraz és kopár vonulatokat fekete, a keleti, hófödte csúcsokat pedig fehér hegyeknek. Köztük viszont a Puna de Atacama alig kap némi csapadékot.
Fáradtan fújtam egyet és tovább indultam felfelé a hegyoldalon. Bár a csapadék tényleg nem sok ezen a fagyos pusztaságon, de azért üdítő látvány volt felpillantva látni a hósapkát a hegy tetején. De hát, végeredményben, ez az Ojos del Salado, a Föld legmagasabb működő vulkánja és az Andok második legmagasabb hegye. Ha itt nincs hó, akkor hol legyen?
Lassan baktattam felfelé a vulkáni működés által laza üledékkel beterített terepen és közben figyeltem az élettelen tájon, a kitaposott út mellett álldogáló kis jégoszlopokat. Az tény, hogy kevés itt a csapadék, így a hó is, de ami leesik, az állandó hideg miatt nagyon nehezen is olvad el. Az óhatatlanul bekövetkező évszakos melegedés hatására azonban csak fogyatkozik némiképp a hó- és jégborítás. A mindig fújdogáló szél azonban a laza vulkáni üledéket a jégre is ráteríti, egyes részeit megóvva a napsugárzástól. Ezek alatt a kőzetszemcsék alatt alakulnak ki ezek a kis jégoszlopok, amiket a helyiek penitentesnek, mi magyarok meg bűnbánó jégnek hívunk.
És ez csak egy a Puna de Atacama ezernyi csodájából. Nem hiába voltunk mi itt. Azonban ez se vigasztalt, amikor végül, nagy nehezen, elértem az óriásvulkán oldalában felállított kis mérőállomást. Az ember persze mindig kíváncsi. Ha van rá lehetősége, fel akar deríteni mindent. És épp az a legérdekesebb, ami a legszélsőségesebb is egyben. Ezért folynak a mérések az Ojos del Salado oldalában már évek óta. De persze néha ki is kell jönnie ide valakinek, dacolva a hideggel és a széllel, beöltözve a vastag ruhába, leolvasni az adatokat. És lusta társaim persze most engem vettek rá, hogy elvégezzem a piszkos, vagy, jelen összefüggésben inkább hideg munkát.
Remegő kézzel babráltam a műszereket, igyekezve kinyerni az adatokat anélkül, hogy bármit is tönkre tennék, közben pedig tovább zsörtölődtem magamban.
- Na, megfagyott már, professzor-asszony? - ütötte meg a fülemet egy hang a süvöltő szélen keresztül, amikor végül felegyenesedtem.
Kíváncsian megfordultam, és azonnal szembe találtam magam Szalma vidáman mosolygó arcával.
- Nagyon vicces - morogtam, mire ő csak huncutul kinyújtotta a nyelvét. - Most azért jöttél, hogy gúnyolódj rajtam? - horkantottam. - Ennyi erővel már eleve kijöhettél volna helyettem.
- Nem, dehogy - kacagott. - De, gondoltam, jobb idekint fagyoskodni, ha van az embernek társasága - kacsintott, ezzel már halvány mosolyt csalva az arcomra. - Na, gyere! - karolt belém. - Megfagyok itt.
- Akkor én mit szóljak? - nevettem most már vidáman.
- Tudod mit? - mosolygott huncutul. - Ha vissza értünk, iszunk egy forró csokit, aztán megmelengetlek - tolta be a kezét combjaim közé.
Bár a bélelt nadrágomon keresztül semmit nem éreztem érintéséből, pláne, hogy az ő keze is vastag kesztyűbe volt bújtatva, de testemet mégis azonnal átjárta a meleg és hangosan felnevettem.
- Akkor, mire várunk? - vigyorogtam. - Aki később ér le, az a záptojás.
Szalma is nevetett és azonnal a nyomomba eredt. Bár a nem túl stabil hegyoldalon nem tudunk épp gyorsan szaladni, mégis egész testünket megmozgatta a sietős verseny. És már alig vártam, hogy a szálláson másképp is felmelegedjünk.