Azok az álmok...

Szeretek éjjel sétálni. A sötétlő mezőkön át. A fehér hold fényében.
Mostanában hosszú sétákat teszek éjjelente. Inkább, mint az álmok. Azok a rémísztő mégis csodás álmok. Sötétről, száguldásról, vérről szólók. És a végén: érzem, tudom, valami borzalmas dolog történik. És az iszonyatban az a legborzasztóbb, hogy élvezem! Akkor inkább a hold fehérezüst fénye, mely vezet, sőt csalogat a sötét mezőkön át.
Mert nem lehetnek igazak a családi legendák! Azok az elsuttogott félmondatok, imádságok. A falusiak félrenézései. Akkor sem, ha nagybátyám volt a családom egyetlen életben maradt tagja. Szüleim rejtélyes balesetben haltak meg még kiskoromban. Nekem nem mondott senki semmit - hiába kérdezősköstem felnövekedvén. Abban a távoli városban, ahova sietve költöztettek el, és ahonnan most hazatértem. Akkor sem, ha nagybátyám a halálos ágyán azt suttogta fülembe: "Óvakodj az álmoktól! Mert eljőnek majd az Álmok. Soha ne engedj nekik!"
Talán ezért is sétálok ma kint a sötét, meleg, virágillattal terhes mezőkön, ahelyett, hogy álmodnék. Vérről, száguldásról, karmokról. Nem! Itt a csendesen csobogó patak partján a kerekedő hold alatt biztonságban vagyok tőlük. Én nem hiszek az álmokban - egy józan, racionalista század racionalista fia vagyok. Az álmok csak a tudatalatti termékei, nos, néha kellemetlenek, de nem árthatnak fizikai valójukban. És ezt el is hiszem itt a fűben, a meleg puha éjszakában, mely ezernyi érintéssel csiklandozza érzékeimet. A fűszálak érintése a bőrömön, az apró éjjeli állatok neszezése az aljnövényzetben, valahol távol a falusi kutyák ugatása és a hold, a kerek, ezüstös hold fodrosan tükröződő képe a vízfelszínen.
Előrehajolok, számba lágyan áramlik a patak hűs vize. Nem is értem azokat az embereket, akik elzárják magukat a természet gyöngéd ölelésétől, rebbenő csodáitól. Az ostobák! elzárják magukat falak mögé, el az ezer hanggal lélegző, lüktető természettől. Itt kint az álmok sem riasztóak - azok csak a falak mögül tűnnek oly’ áthatóan rettenetesnek. Itt kint szabad vagyok. Legszívesebben megölelném azt a kerek, fényes teliholdat, amely ma kicsalogatott ide a patak partjára. Felegyenesedek, kezeimet a hold felé tárom, mintha énekelni szeretnék neki, mert megajándékozott az ezüstös éjszaka szépségeivel.
De torkomból nyüszítés tör csak elő. Morgással vegyes nyüszítés. Egy pillanatra riadalom cikkázik át rajtam - továbberőltetem hangszálaimat.
Aztán kicsap torkomból a diadalmas üvöltés, és mielőtt megérteném, mi történik - felszegett fejjel vonítok a holdra. Távoli kutyakórus felel rá. Az emberi lét a ruháimmal együtt foszlik le rólam. A szőr puhán borítja testem. Látok és hallok mindent az éjszakában. Azok a csodás álmok!
Ma éjjel vadászni fogok!