Az utolsó rezervátum

V. Daniel Banton naplója és feljegyzései alapján
1. Fejezet
Elértem utam végét, oly sok szép remény annyi bizalom a jövőben, de nem, már az utolsó szép remény is oda. A mai véres hajnallal végleg megpecsételődött sorsom, de van valami ebben a keserű pohárban valami nevetségesen édes. Ideérkezésem óta valaki, valami folyton azon munkálkodott, hogy én elbukjak de túléltem minden szörnyű megpróbáltatást minden ördögi fenevadat amely odakint az erdőben lesett rám s lám csak, a végén nem más mint a feneketlen emberi kapzsiság az ami a vesztemet okozta. Most itt vagyok ebben az elátkozott őrházban gyakorlatilag fogolyként megfosztva mindentől, mindentől ami szent volt számomra vagy törvényesen engem illetett. Odalett egy egész élet s legyen ez a legnagyobb gyengeségem de véget vetek neki, itt már nincs maradásom tovább. Előtte azonban van még egy feladatom, az amire egész életem során leginkább áhítoztam most rám maradt,  nincs aki megtehetné nem maradt aki elmondhatná, hogy egy fiatal szív őszinte reményei hogyan buktak a legmélyebb kútba. Nahát akkor fogjunk hozzá s ácsoljuk meg azt a gyászos fejfát ha már márványt nem kaphatok.
Az újság cikkek másról sem szóltak mint a nagy felfedezésről Dél- Amerika szívében. Valóban még én is úgy véltem, ez mindent megváltoztathat, a követkő években tudományos tények és évszázados vallási dogmák, dőlhetnek meg, nem is vitás.
A fél világ mozgolódott és a zavartság éppen annyira jellemző mint a kíváncsiság mindenki értetlenül szemlélte az újabb és újabb híreket de a többséget inkább a hitetlenség jellemezte sokan  az egyértelmű bizonyítékok ellenére is csalást sejtettek a háttérben. Ez azonban tévedés, itt nincs csalás ez a megdöbbentő és talán a szörnyű valóság.
A sikeresen hazatérő Challenger expedíciót hősként fogadták és hasonlóképpen ünnepelték őket hosszú-hosszú időn át a kezdeti szenzáció sem akart alábbhagyni aminek teljesen érthető okai voltak mindenki az egyetemi tudós és a kikötői munkás is csak egyre többet és többet akart tudni az elveszett világról. A nemzetközi versengés is hatalmas volt de az Angol korona újdonsült ezen kicsi de annál fényesebb gyémántjának védelmét a birodalom könnyűszerrel tudta garantálni. A széles tömegek kíváncsiságának kielégítésére megszervezték a második expedíciót és hamarosan egy jól felszerelt és kiválóan szervezett csapat indult útnak amely már a fennsík értékes javaiból is ki kívánt hasítani egy kis darabot. Ezt a második felderítő expedíciót a jó ismert távol-keleti veterán Harry Fill vezette, csapatát pedig volt bajtársaiból válogatta össze. Pályafutását egyszerű fuvarozóként kezdő majd matróz végül a királyi flotta tisztjévé emelkedő ember a személyét övező pletykák szerint meglehetősen kapzsi és bosszúálló jellem volt. Ezek ellenére maga mögött tudhatott sok tiszteletre és elismerésre méltó tettet is amelynek köszönhetően őt érte a megtiszteltetés miszerint a „küldöttség” vezetőjének választották.      Néhány héttel korábban szinte teljes titokban egy bizonyos James Brad is útnak indult aki becsvágytól fűtve félelem nélkül fogott hozzá merész vállalkozásához. Nagy merészség és talán ostobaság volt részéről de egyedül vágott neki az útnak kis repülőgépén, eltökélt célja volt hogy elsőként pontos térképeket készítsen a fennsíkról. Hónapok múltak de nem érkezett hír a tapasztalt kalandor hírében álló James-ről ezért Mr. Brad felesége szervezett egy 5 fős mentőcsapatot melybe férje egykori bizalmas utazótársait válogatta össze (1912 október 11-én indult útnak). A mentőcsapat indulása már nem a nyilvánosság háta mögött zajlott róluk is elég sokat cikkeztek az újságok, indulásuk után 15 nappal érkezett tőlük az utolsó levél ezt követően hónapokig nem kaptunk hírt felőlük.  Azonnal szárnyra kelt a hír miszerint odavesztek a fennsíkon, még az akkori vezércikkre is emlékszem: „Odaveszik mind aki be akar lépni Curupuri elátkozott birodalmába” mivel a második expedíció sem hallatott magáról még inkább gondolkodóba estek az olvasók. Azonban ez a pletyka sem csorbította a kalandvágyók kedvét mi több növelte az érdeklődést egyre csak gyűltek az olyanok akik szívesen kockáztattak volna a hírnév és főleg a mesés vagyon megszerzéséért.
1913. június 11-én visszatért a már ugyancsak elveszettnek hitt 2. expedíció, szörnyűséges állapotban voltak a 60 fős csapatból mindössze 13-an jutottak haza ők azonban nem üres kézzel. Temérdek feljegyzést és fényképet készítettek állításuk szerint rengeteg állatot is elejtettek melyek testrészeiből preparátumokat készítettek de ezt megfogyatkozott létszámuk miatt hátra kellett hagyniuk akárcsak az ott gyűjtött növénymintákat. Azért akadt számos más dolog amit nem hagytak hátra ennyire könnyen. Elmondásuk alapján a fennsíkot szétszabdaló  folyó gazdag aranyban „szinte csak össze kell szedni a borsónyi darabokat” a területet övező hegység pedig roskadásig van ércekkel és egyéb ásványkincsekkel, mindezekből mintákat is hoztak magukkal. Talán még az előbbieknél is lenyűgözőbbek voltak azok a műtárgyak melyeket a fennsíkon élő törzstől szereztek, drágakövekkel ékesített tömör arany erősen maja jellegzetességeket hordozó szobrocskák és egyéb szertartási tárgyak voltak ezek. Ugyancsak érdekes és megdöbbentőek voltak azok a hírek amit James Brad-ról és az utána induló csapatról hoztak. „Pletyka az egész, hogy odavesztek jobb egészségnek örvendenek mint valaha.” A visszatért túlélők szerint valamilyen módon maguk mellé állították a fennsík őslakóit és közösen azon dolgoznak, hogy ellehetetlenítsék a behatolást a fennsíkra. Sokan tehetnék és tették is fel a kérdést vajon miért viselkednek így? „Barátságosan közeledtünk, fegyvertelenül elejtett álatokat kínáltunk fel nekik ők pedig barátságuk jeléül arany tárgyakat adtak, szívélyesen viselkedtek egészen addig míg fel nem bukkantak azok az átkozott kapzsi hazaárulók. Mikor beléptek a táborba hozzánk nem is szóltak egyből a törzs vezetőihez léptek egyértelmű volt, hogy nem most találkoznak először, gyanús sugdolózás kezdődött aztán ismételten eltűntek a szemünk elől. Pár perc múlva fegyverrel a kezükben közeledtek felénk, a törzs tagjai kiabálni kezdtek a még kezünkben lévő arany holmikat kiragadták, dühödt képet vágva ráztak őket felénk majd egymás felé tartva azokat, most már ők is fegyvereik után nyúltak nem volt más lehetőség meg kellett védeni magunkat és menekülni kellett minél hamarabb.”  No igen így hangzott a hivatalos beszámoló…  Én személyesen elbeszélgettem a túlélőkkel hosszasan és bizalmasan egytől egyig mindűket felkerestem, kifaggattam és bizony ki is derült az igazság. Ez a 2. expedíció nem a dicsőséges és tiszteletreméltó követe volt a Brit Birodalomnak, nem bizony.
Hosszas kérdezősködés után még mindig csak homályos részleteket tudtam meg valamiért nem szívesen idézték fel az ott történteket. A kitartó faggatózás végül megtörte a jeget így végre tisztán láthattam a dolgokat. Markus Williems sokadik találkozásunk után egy bizalmas beszélgetés alkalmával feltárta a második expedíció titkait mégpedig azokat a mozzanatokat amelyek engem különösen érdekeltek.
Mindannyian voltunk már hasonló környezetben de ez mégis más volt valahogy a terep még hagyján de a klímát nagyon nehezen tudtuk megszokni iszonyatosan párás szinte folyton nedves volt minden holmink. És az a temérdek ördögi lény sok szenvedést okoztak, hamar rákényszerültünk, hogy minden egyes tevékenységünkre külön praktikákat eszeljünk ki mindenféle védekező technikát külön evéshez, alváshoz, meg gyaloglás közben is. Mindig arra törekedtünk hogy a biztonság legyen az első egy-egy gyilkosnak ígérkező terület áthidalásához sokszor egész erdősávokat égettünk fel különben megrekedtünk volna. Úgy becsülöm bejártuk már a fennsík 40% mikor ráakadtunk a bennszülött táborra nem tudtuk de ekkor az a Mrs. Brad féle alakulat már találkozott azzal törzzsel és figyeltek minket. Nem tudtuk miféle nép lehet, sokáig csak messziről szemléltük őket majd egyre közelebb merészkedtünk persze csak rejtőzködve legalábbis azt hittük nem tudnak rólunk. Ekkor kezdett szembetűnő lenni  az a rengeteg aranytárgy amit használtak, viseltek gondoltuk az lenne az igazán nagy fogás hiszen már annyian odavesztek és annyi érték hátra maradt azokat a tárgyakat meg kell szerezni bármi áron. Tudtuk, hogy nincs lehetőségünk sokat kockáztatni ekkor már csak 28-an voltunk, az éj leple alatt átmásztunk a tábort körülzáró cölöpfalon, belopóztunk a táborba látszólag mindenki aludt mi pedig halkan mozogtunk szinte észrevétlenül, gondoltuk. A  sötétség ellenére sok mindent össze tudtunk szedni indulni készültünk mikor fellobbanó fáklyákat vettünk észre az alakok gyorsan közeledtek lövések dördültek és sorainkból többen azonnal a földre rogytak. Nagy lövöldözés kezdődött elszántan védtük magunkat de nem sok értelme volt. Tüzek lobbantak fel körülöttünk egymás után csak ekkor a halovány fény mellett bizonyosodtattunk meg róla kik lőnek ránk, a tüzek felől dárdás bennszülöttek támadtak ránk sokukat megöltük de mi is vészesen fogyatkoztunk el keltett tűnünk azonnal. Az összegyűjtőt arany töredékével csak de legalább néhányan megmenekültünk, még azon az éjjelen elindultunk a külvilágba vezető barlang felé, több mérföldet mentünk rohamtempóban mikor elértük a hegység lábát ahol a barlang volt üldözőink még ekkor sem adták fel. Mindent vagy semmit alapon felrobbantottuk magunk mögött a barlang nyílását és úgy haladtunk tovább jöttünkkor hagyott jeleinket követve azok nélkül soha sem találtunk volna vissza abból a barlangból mind ott pusztultunk volna. Igaz hogy egy út megsemmisült de szerintem akad még olyan barlang ami fel vezet a fennsíkra, vándorlásunk alatt is számos barlangot láttunk és tapasztalatból mondom a hegyek alatt valóságos labirintusok húzódnak.
Egyszóval mégsem azok voltak a hunyók akiket a közvélemény annak hitt a beszámolók alapján.
A visszatért 13 túlélőt kitüntetésekkel halmozták el és egymás után készültek az interjúk a nyilvános szereplésekről nem is beszélve valóságos nemzeti hősök lettek. A fényképekből ásványokból és arany tárgyakból hamarosan kiállítást rendeztek ami fergeteges sikert aratott, nem túlzás az egész világ látni akarta. Az emberek kíváncsisága a tudomány és a kincstár egyértelmű kívánsága az volt a fennsík kiaknázását mielőbb folytatni kell. Harry Fill rohamosan romló egészségi állapota miatt már nem térhetett vissza többé a fennsíkra új vezetőre és új csapatra volt szükség, most azonban már nem elégedtek meg egy maroknyi veteránnal olyan társaságra volt szükség amely maradéktalanul végre tudja hajtani  a fennsík kiaknázását, el tudja fogni a lázadó csapatot, hogy bíróság előtt felelhessenek és rendezze a nézeteltérést a törzs tagjaival majd végül garantálja azok „biztonságát”.