Az utolsó rezervátum (2. fejezet)

2. Fejezet
Számtalan szóba jöhető jelölt volt aki hasonló színvonalon sőt még talán jobban el tudta volna végezni a fent említett feladatokat de, hogy a választás mégis ránk esett nem pusztán a szerencsének volt köszönhető. 1913-ban a Venedixon Társaság még csak 15 éves múltra tekinthetett vissza megvolt ugyan a kellő tőkénk és hozzáértésünk, egyedül a cég még alig ismert neve, az ismeretlenség vethetett volna gátat nagyszabású terveinknek. Apám kivételes rábeszélőképességének és széleskörű kapcsolatai révén (ami alatt azt értem, hogy közeli jó viszonyban állt az e célra összeállított bizottság elnökével) cégünkre esett a választás amely alighogy kinőtte a „családi” vállalkozás kereteit máris hatalmas fába vágta a fejszéjét. Jól emlékszem a napra mikor apám bejelentette, hogy minket ért a megtisztelő feladat amely végre meghozhatja a várva várt hírnevet cégünknek. „Fiam, sikerült” ennyit mondott csak mikor belépett szobámba majd örömteli vállveregetések és kézfogások követték egymást, apám öröménél talán csak az enyém volt nagyobb mert tudtam mi vár rám. Ugyan ekkor még csak előzetes tervezgetések és szóbeli megállapodások formájában de apámmal közös terveink szinte már teljes egészében kirajzolódtak. Ő már nem volt fiatal és nem vállalkozhatott egy ilyen megpróbáltatásokkal járó utazásokra viszont azt sem akarta hogy az expedíció vezetését egyedül az igazgatóhelyettesre Christopher Lagard-ra hagyja. Mindenképp úgy kívánta, hogy jómagam is jelen legyek még ha nem is teljes vezetői jogkörrel felruházva, de ott legyek. Cristopher Lagard kemény játékos volt lelkiismeret furdalás nélkül kényszeríttette ki az előző igazgatóhelyettes leváltását amint kifürkészte annak gyengeségének első jeleit. Apám azonban, mindezek ellenére úgy vélte példásak a vezetői képességei és engem is megfelelően felkészíthet a stafétabot átvételére ha eljön az idő. Azután az örömteli nap után kezdett felszívódni körülöttem az a szürke ködfátyol ami egészen addig körüllengett. Soha nem értettem de azelőtt bármit is csináltam bármibe is belefogtam legyen az sport vagy egy európai netán afrikai utazás hiába volt az maradéktalanul tökéletes és végül sikeres, a hazatérés után mindig valami furcsa hiányérzet fogott el. Valami miatt folyton azt éreztem nem vagyok más mint egy átlagos ember akit csupán az tesz különlegessé, hogy beleszületett a „jó” életbe. Emlékszem, mikor esténként a távoli tájakról származó holmikkal megrakott szobámban üldögéltem a kandalló fénye mellett körbepillantottam majd magamra olyankor végtelenül szerencsétlennek éreztem magam. Be kell valljam már-már túlzásokba is estem az önsajnálattal, gyakran voltam egyedül pedig olyankor általában odalent éppen fogadás vagy valamilyen jelesebb esemény zajlott. Ilyenkor kibúvókat kerestem és inkább felmentem  azokkal „mulattam” az időt kiket apám után leginkább példaképeimnek tekintettem Napóleon, Magellán, Kolumbusz, Livingstone… Mindannyian olyan eszményképként álltak előttem olyan megállíthatatlan és elpusztíthatatlan hősként melyek a könyvek lapjain terek szobrain valóban halhatatlanná váltak. Ahogy ott láttam őket a könyvekben teljes dicsfényükben valahogy mindannyian azt sugározták felém: „Rám sem a pénzem miatt emlékeznek” és ez így is volt. Egész életemben nem volt más vágyam minthogy olyant tettet vihessek végbe amely nekem is örök és elpusztíthatatlan emléket állít. És most tessék az ölembe hullott itt van egy karnyújtásnyira a lehetőség hogy olyan tettet vigyek véghez amely mindörökre feledhetetlené teszi a V. Daniel Banton nevet. Az elkövetkező hétben alig voltam otthon néha még aludni sem, minden időmet az irodában töltöttem néha nagyobb társaságban terveket időpontokat egyeztetve de zömében csak magamban dicsfényű álmokat szövögetve. Egy hét elteltével már minden erőnkkel az induláson munkálkodtunk minden terv készen állt mindent pontról pontra elterveztünk, hiába… Már csak egyetlen dolog járt szüntelenül mindannyiunk fejében: indulni, indulni mihamarább, jaj hányszor megbántam már, hogy annyira siettettem ezt a dolgot már akkor rossz érzés fog el ha rágondolok arra, hogy egyántalán vártam az indulást.
Terveink szerint az expedíciót 3 hullámban bonyolítottuk volna mindegyikük körülbelül 30 fővel mind-mind más feladaton dolgozva: elsőként a tábor és reptér megépítése az előre kiszemelt helyen, második a munkálatok megkezdése és továbbiak felmérése (itt gondolok például az ásványlelőhelyek felkutatására rezervátum kijelölés stb.) a 3. csoport pedig egy későbbi jelentés után indult volna meg. Nem voltam rest és felszerelésemet is magam állítottam össze gyermeki lelkesedéssel de korántsem gyermeki hozzáértéssel. Többször voltam már szafarin egyszer Indiában is és pontosan tudtam mire lehet szükségem. Csomagjaim összeállításánál a legfontosabb vezérelvem a vadon mielőbbi megszelídítése volt így hát nem nélkülözhettem a megfelelő fegyvereket sem csak azt nem tudtam oda nem létezik megfelelő fegyver. Saját csomagom aprólékos összeállítása mellett a másik dolog amire rengeteg időt szántam az személyes odautazásom megszervezése volt. Most itt nem csupán menetrendek egyeztetésére kell gondolni, nem bizony. Ahogy képzeletemben már sokszor lejátszottam a rám váró eseményeket hamar rájöttem arra nem holmi léghajóval akarok odautazni dicsőséges belépőt akartam olyat amellyel érezhetem, éreztethetem nem akárki érkezett meg. Ehhez a tervemhez éppen kapóra jött közeli jó barátom Martin Smith korunkat megelőző „őrült ötleteinek” egyike. A légi közlekedés ugyan  még gyerekcipőben járt, de ő már annak széleskörű kiaknázásának lehetőségein törte géniuszi koponyáját. Mikor beszéltem neki terveimről és a részletekbe, személyes terveimbe is beavattam azonnal irattartója után nyúlt és tervek halmazát húzta onnét elő. Volt köztük egy megnyerő külsejű és számomra éppen megfelelőnek tűnő terv az M-S-4.1 nevet viselte. Hossza 7 szárnyfesztávolsága 8 méter utasterében a pilótán kívül még 4 személy utazhatott farok részében volt elhelyezve a viszonylag tágas raktér. A tervek szerint a gép teljes egészében fém alkotóelemekből épült volna mind a váz és a külső borítás is és ami számomra a leglényegesebb volt a használatban lévő gépekkel ellentétben ez teljesen zárt utastérrel rendelkezet de még sajnos csak papíron. Martin zseniális elme volt de egyre csak zárt ajtókra talált egészen eddig. Megkapott minden szükséges anyagi segítséget, hogy a kért időre rendelkezésünkre bocsássa a gépet.
Nem kértem tőle semmi ilyesmit de az átadás napján valóságos kis ünnepséget szervezett kissé haragudtam is rá de megértem, hogy reklámot akart csinálni magának. Egészen nagy tömeg sereglett össze a Vallingford melletti hangárnál ahol a Marin műhelye volt, hatalmas ujjongás támadt ahogy a széles kapu feltárult és kigördült a kecses halványszürke gép. Egy rövidre fogott szónoklat az alkotótól és a gép csakhamar fel is szállt a levegőbe, az emberek ámultak én pedig a parádézás ellenére is elégedett voltam. Minden a lehető legjobban alakul… - gondoltam.
A magángépem felavatása előtti napon vette kezdetét a Venedixon expedíció, egy jelenéktelen londoni kis kikötőben 25 emberrel a hajó fedélzetén. Az expedíció teljes egészében ismert volt mindenki számára aki csak olvas újságot, nem is titkolózni akartam csupán a feltűnést kerülni, sosem volt ínyemre a nagy nyilvánosság előtti parádézás. 1913. július 15-én indult a hajó, augusztus 5-én kikötött Georgetown-ben a csapat vonaton haladt tovább egészen Manaus-ig az itt kiépített katonai bázison várakozott a Zeppelin léghajó és az expedíció első 2 hullámához szükséges minden felszerelés. A léghajó négyszer tette meg a másfél napos utat a fennsík és a helyőrség bázisa között mire minden a helyére került amire az 1. hullámnak szüksége volt és vissza indulhatott Manaus felé az üzenettel miszerint: „Az expedíciós előőrs biztonságban megérkezett, felszerelés épségben úgyszintén, munkálatok megkezdődtek, reptér építése megfelelően halad, zavaró jelenségeket nem tapasztaltunk, várjuk Mr. Banton érkezését.”
A léghajó hozta az utolsó üzenetet tőlük mivel volt egy eléggé zavaró tényező a fennsíkon. A területet gyűrűként körülvevő hegység vulkanikus eredete miatt nagy mennyiségben tartalmazott magnetikus érceket emiatt a sajátos mágneses mező miatt mindennemű rádiókapcsolat lehetetlen volt a külvilággal. Egyszóval a fennsíkon bele kellett nyugodnunk, hogy nem adhatunk jeleket a külvilágnak.
1913. augusztus 25-én a már jó előre egyeztetet időpontban a próbarepülés után harmadik (ugyanis volt egy második próba is mely során a gép 4 órát repült folyamatosan) alkalommal ismételten elhagyta a hangárt az impozáns gép most egy valamivel lehangolóbb de annál többet ígérőbb esemény miatt. A gépet alkalmassá kellett tenni az utazásra szárnyait leszerelték minden szükséges pótalkatrésszel együtt a kibérelt vonatunk tehervagonjába pakolták mi pedig még aznap este elfoglaltuk hálókabinjainkat. Kora hajnalra értük el a brightoni kikötőt ahol Martin emberei (akik szintén velünk utaztak) megkezdték a súlyos géptest hajóra pakolását mindannyiunk megkönnyebbülésére a hajó késedelem nélkül futhatott ki és megkezdhette több hetes útját a Dél-amerikai kontinens felé. Hogy őszinte legyek még sokáig taglalhatnám hajóutunk részleteit de úgy gondolom jelentősége eltörpül a többi esemény árnyékában. Bőven elég ha tudják utunk zökkenő mentesen haladt egy kikötőben sem vesztettünk időt és a széljárás is mindvégig rendkívül kedvező volt hullámkat alig korbácsolt gőzösünk könnyűszerrel szelhette a habokat. Szeptember 21-én értük el a Brit Guyna-i Georgetown-t ahol sikeresen horgonyt vetettünk, de mindösszesen csak két napot töltöttünk el itt. A gépet újra összeszerelték és alapos ellenőrzésnek vették mi azonban ezt a kis időt sem töltöttük léha pihengetéssel. A csekélynek nem mondható repülőutunkkal kapcsolatban egyeztettünk útvonalakat repülési magasságokat és a további az útra vonatkozó apróbb részleteket. 23-án végleg búcsút vettünk Martintól és kiváló csapatától majd aztán délelőtt 9 óra 10 perckor a gép ismételten az ég felé tört, hogy végre elérjük a fennsíkot, utunk várva várt célpontját.