Az utolsó csók (66)

A földön térdeltem halott kedvesemmel az ölemben és halott gyermekemre gondoltam. Kissé megértettem az indítékait, de elfogadni nem tudtam. Itt hagyott örökre. Vagy legalábbis azt hitte. Talán egy kurta pillanatra igaza is lett volna. Ha lett volna bennem kétség, vagy haboztam volna, akkor tényleg itt maradok. De vágytam utánuk. Ők voltak a mindenek ezen a világon számomra. Elvesztésük – ráadásul ilyen értelmetlen formában - értelmét vesztett dolgokká degradálta a környezetem. Hogyan hihette, hogy képes lennék valaki mással ismét boldog lenni. Állandóan ott fészkelne a tudatom egy mély pontján a múlt és a hozzá való hűtlenségem. Végiggondoltam azt mivé lettem mellette és Ő mivé lett mellettem.

Megismerkedésünk előtt nem volt több, mint egy a sok közül, de általa a tömeg fölé emelkedtem. Ismert és elismert íróvá váltam, melyhez ő adta az ihletet. Bár a jogdíjakból még nem tudtunk volna megélni, de az eszmei tanítás számomra fontosabb volt, mint a materialista világ vonzatai. Bár voltak álmaink, amik megvalósításához igen jól jött volna, egy kis anyagi segítség, de úgy gondoltuk megvár és előttünk az egész élet. Tévedtünk. A munka melyet végeztem egyszerű volt számomra és több év tapasztalat után már ki tudtam eszközölni olyan rendszereket is, melyekkel még könnyebbé tudtam tenni. Közös munkahelyünk lévén, nekem megkülönböztetett figyelem lett az osztályrészem. Irigység és néma tisztelet. Az irigyek soha sem érdekeltek, hiszem valamikor régen lőttük is nyitva állt a kapu álmaik megvalósításához, de ők féltek bemenni rajta. A néma tisztelet pedig ismerősöket, sőt néha barátokat és segítőket eredményezett. A kapcsolatban beállt változások mind nagyobb hasadékokat eredményeztek a két tábor között.

Elsőnek az első találkozás volt, ami felhívta rám is a figyelmet. Másnap már kéz a kézben mentünk be, és ezáltal az ő közvetlen kollégái is tudomást vettem rólam. Az együtt töltött hónapok és a jóban-rosszban is egymás mellett maradás hamar elhessegette a konkurenciaként fellépő ifjú urakat. Egy év után, már érezhető volt a két tábor jelenléte. Voltak, akik megtagadtak tőlem minden segítséget, sőt magát a kollegialitást is. Ők páromhoz soha nem látok kedvességgel voltak. Hamar megkapták a jelzőt: irigyek. Miután megtudtak és elterjesztettük a hírt, miszerint hamarosan nem csak pár, hanem család leszünk, az irigyek tábora is két részre oszlott. Voltak, akik egyszerűen átnéztek rajtam és voltak, akik elkezdtek ellenségesen viselkedni. Velük nem foglalkoztak. A másik tábor, ami szintén nem alakulhatott volna ki, ha nincs kedvesem a segítőké volt. Gyermekem fogantatásának hírére majd minden ajtó kinyílt előttem és bármit kértem szinte rögtön megkaptam. Nem kértem sűrűn, nem akartam visszaélni a kedvességükkel, de nagyon jól esett. Amikor a havi vizsgálatokra jártam akkor már mindenki tudta mit kell felelnie:
- Szia! Lenne egy …
- Persze menj csak, nyugodtan, majd ha végeztetek, visszajössz.

Minden örömömet megosztottam velük és ezáltal ők is részeseivé váltak. Ez csak a munkahely volt. Volt – és most már csak voltot írok, mert megvalósult- egy nagy álmom. Magamat írói pályára szántam. Könyvek megírásába kezdtem, amikből lassan kijött egy 5 részes sorozat és egy 3 részes is. Mind megjelent és elindított a pályán. Tudom, ez se valósult volna meg párom nélkül soha. Elvesztésével olyan törést szenvedne művészetem, amit nem tudnék, nem akarnék pótolni. Olyan kitüntetésben részesítettek, melynek létezéséről nem is tudtam. Első könyvem után megkaptam az év legtehetségesebb pályakezdő írója címet, majd a sorozat befejezése után a legjobb magyar ifjúsági sorozat címet. Felvételt nyertem több írói körbe, ahová belépni nem, csak felvételt nyerni lehet. Kérdezték mi a titkon és én mindig ugyanazt a választ adtam: kedvesem nevét.

Nem éreztem magam késztetést arra nézve, hogy ismét tollat vagy klaviatúrát ragadjak és maradandód alkossak. Ezek a veszteséget eltörpülnek gyermekem elvesztése mellett. A gyermekáldás, olyan csoda melyben csak párszor lehet része az embernek. Nem a nevelésről beszélek, hanem arra az örömteli várakozásra, amíg várandós az ember. Arra a gyönyörűséges 9 hónapra, amíg egy másik élet fejlődik a leendő anyába. Bár én csak kívülről láttam, általa én is része lettem a csodának. Éreztem az első rúgásokat, láttam napról napra, ahogy mind nagyobb és nagyobb lesz. Havonta egyszer láthattam olyannak is amilyen a valóságban. Bár nem tudtunk 4 dimenziós képek készíttetni, így is maradandó élményt nyújtott minden egyes alakalom. A várakozás idejét nem lehet összehasonlítani a megszületés utáni idővel. Gyermekünknél nagyobb áldásban nem részesíthetett volna párom.

Miután megtudtam, úgy éreztem, nem tud olyan kérni, ami ne adnék meg neki. De elvette tőlem. Megfosztott egy olyan dologtól, ami rám is tartozott. Nem talált méltónak a teher cipelésére. Haragudnom kellene rá, gyűlölnöm, amiért megfosztott a legdrágább kincsemtől. De nem tudtam, nem voltam képes rá. Mind jobban elmúlt belőlem a hirtelen harag annál inkább éreztem, mekkora terhet visel. Bár döntésével nem értettem egyet, az indítékait megértettem. Lehet én se cselekedtem volna másként. Érezzek bármit is, a dolgok menetén már nem tudok változtatni. Elfogadni tudom, mert más esélyt nem hagyott nekem. Miért kellett boldognak lennem egy kis ideig, ha utána mindent elvesztek 1 nap alatt? Csak ezért élvezhettem fiatalságom gyümölcsét, hogy később legyen min merengenem, vagy búskomor napjaimon holt-eleven vigaszt keressek talán sose volt élmények felett? Csak azért mutattad meg nekem az utat, amire gondolkodás nélkül léptem, hogy kis idő múlva lelökhess róla és azt mondhasd: ilyen is lehetett volna?

Hiábavaló volt minden könyörgés, minden áhítat és imádat? Hiábavaló volt a törődés, az aggódás, a figyelem és a fegyelem? Vége van. Nem jutott semmi más eszembe csak ez az egy. Vége és én nem tudtam tenni ellene. Mikor beteg voltam és bajaim nem csak testi eredetűek voltak, akkor nekem te adtál gyógyírt, hát tőlem miért nem fogadtad el? Miért kellett magadhoz fordulni, amikor ezt ketten is viselhettük volna? Annyi miért van, de válasz oly kevés. Túl sok a kétely és túl kevés a vigasztalás. Ki vigasztalna? Te voltál támaszom. Eljött a vég. Tudtam mit kell tennem és egy percig sem haboztam megtenni. Telefonommal egy rövid üzenetet írtam barátomnak, ezzel tudatva a ma este történtekről a világot: Bevégeztetett!
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy oda nem megyek utánad.

Odahajoltam hozzá. Könnyeimmel tisztára mostam arcát. Búcsúzóul egy puha csókot leheltem kiszáradt ajkaira. Közben kezem lesiklott kezén. Elvettem tőle a kardomat és a magasba emeltem. A levegő panaszosan felsírt...