Az utolsó csepp

...Hideg, derengő fénycsíkot húzott a hajnali pirkadat a szoba fakó falán. Körös-körül érdekes tárgyak rajzolódtak ki homályosan a sötétből. Egy pislákoló gyertya, kötött, kemény borítású füzet és egy pisztoly. A holmiktól rogyadozó ágyon valaki ült a sötétben. Egy alak, megfáradtan, előre görnyedve támaszkodott két combjára, tekintete a félhomályba veszett. Borostás arcáról a kétségbeesés, a gyűlölet köszönt vissza a külvilágra. Szeme megcsillant egy pillanatra a gyertya fényében. Furcsa gondolatot borították el az elméjét:
Gondolatban messzire kalandozott. Mind térben, mind időben. Olyan helyre utazott mikor még boldog volt, nem gyötörte a bűntudat, elkerülte a tehetetlenség, a magány. Egy távoli időben, egy távoli helyen. Emlékszik még...a hátsó kertben ült egy fehér kertiszéken, nap vakítóan sütötte arcát. Oh milyen tökéletet pillanat volt. Mellette egy nő alakja nyújtózott a zöldellő gyepen.
- A hétvégén meglátogatjuk apámat, szeretném, ha te is velünk jönnél! - szólt bájos hangon hozzá a nő
- Nem tudok drágám, ezer dolgom van még a telepen. - érkezett a válasz
Egy szőke hajú kislány tűnt fel ekkor. Arcán széles mosollyal futott a férfi felé, egy apró kavicsot szorongatva. Léptei esetlenek, ám mégis sietősek voltak. a férfi mellé érvén annak kezébe nyomta a kavicsot. Szürke volt, élettelen, s mégis a legnagyobb ajándék melyet élete során mindig is kapott.
Az ágyon ülő ember kezéből ekkor egy kavics gördült ki, nagyot koppanva a foltos szőnyegen. Ha csak még egyszer....

Csípős szél fújt akkor hétvégén, egy piros Opel szelte a kilométereket az egyik mellékúton. A motor gyászosan bőgött fel, fütyült a levegő a kaszni résein. A fényszóró kellőképp bevilágította messze az utat. "Nem tudni hogy történt a baleset", ezt a mondatot, melyet a helyszínelő rendőrök mondtak, már sosem fogja elfeledni. Hatalmas robaj, felsikoltó fékek, ahogyan a gumi 110 km/óráról próbálta vadul fékezni az autót. Felsírt a fém, dübörögve szaladt egymásnak a két autó. Szilánkok és fémdarabok repkedtek szerteszét a levegőbe. Aztán néma csend támadt. Csak az út mellett húzódó erdő visszhangoztatta a szörnyű, frontális csapódás rémhangjait.

Emberünk, arcát a tenyerébe temetve idézte fel ezeket a szörnyű élményeket. Megtörölte könnyeit, de keze nem ugyanoda tért vissza, másfelé tévedt. A pisztoly markolatát szorította, melynek csöve egyenesen a homlokához feszült. Remegő kézzel tartotta ujjai közt saját életét. Szörnyű fájdalmat érzett, ismét találkozni akart elvesztett szeretteivel.
A nap mélabús lassúsággal kelt fel a hátsókert tövében. Ahol anno a feleségével napoztak, és ahol a kislánya a kezébe nyomta a kavicsot. A házból egy éles dörrenés verte fel a csendet. Nincs többé szenvedés, nincs többé magány...