Az utolsó áldás (64)

Nyár, szerelem, boldogság. Ez a három dolog munkálkodott bennem és semmi sem tudta kedvem szegni. Gyermekem születése olyan erővel hatott, ami mindent könnyebbé tett. Ha valaha éreztem is magamban kétséget, akkor az addigra mind elszállt. Szabadságom minden percét családommal töltöttem. Család. Sokáig ízlelgettem ezt aszót, amíg felfogtam valódi jelentését. Másfél évvel ezelőtt egy kis sima munkás gyerek voltam, ami a szülei hazában él, és azon kesereg, hogy mikor lesz neki már valakije, most meg férj vagyok és apa és a saját magam által fenntartott lakásban lakom. Nem számoltam a következményekkel, csak sodródtam az árral. Az Úr többször mosolygott rám kedvesem száján keresztül, mint megérdemeltem volna. Hálás voltam, mindennek és mindenkinek.

Régi, már-már zsémbes szokásaimat a múlt köde feledtette. Nem tudtak olyan kérni, amit ne teljesítettem volna. Nem zavart az éjjeli sírás, mert gyermekem hangját hallhattam benne. Nem zavart a megosztott figyelem, mert gyermekem nevelését szolgálta. Nem zavart a időbeli korlátozás, mert gyermekemmel lehettem. Sorra jöttek a látogatók és mindannyian ámultak szépségén. Rövid barna haja és kék szeme volt, mint majd minden újszülöttnek. Nagyszerű súllyal született és azt igyekezett gyarapítani nap, mint nap. Visszatérve a munkás világ zord mezsgyéjére változást tapasztaltam. Tudtam, hogy párom miatt pozitív megkülönböztetést élvezek, de miután szétterjedt az örvendetes hír mindenki még közvetlenebb lett velem szemben. Állandóan erről beszéltem. Bárki bármit kérdezett – annak tartalmától függetlenül- azt válaszoltam: Igen jól van!

Csak nevettek és hátba veregettek. Egyik kollégám elkezdett Apának nevezni és hamarosan mindenki követte példáját. Főnökeim is így neveztek. A munka olajozott pontossággal ment, olyan kreatív ötleteim születtek, amiket azelőtt nem is gondolhattam volna ki. Szabadnak éreztem magam. Első látogatásunk bent nagyon emlékezetes volt. Úgy gyűltek körénk az emberek, mintha a nyolcadik csodát mutatnánk meg a világnak. Napokig csak ezt hallgattam vissza. Repültek a hetek-hónapok. Lassan oldalra fordult, majd a fejét emelte, felült és végül felállt. Kijött az első négy foga és elkezdte mondani: Mama. Sajnos nem tudtam ott lenni minden első cselekvésnél. Amit egy anya megadhat a gyermekének azt párom megadta.

Volt bőven teje, de az elválasztás is idejében elkezdődött. Nem mutatkoztak allergiára mutató jelek. Ette a barackot és almát, a krumplit és a sütőtököt. Utólag visszagondolva talán túl tökéletes fejlődése altatta el figyelmünket. Minden héten levittük a védőnőhöz és havonta egyszer az orvoshoz is. Mindketten csodálkoztak milyen jó húsban van, és milyen szépen fejlődik. Egy rutin vizsgálat alkalmával egy apró elváltozást találtak. Megnyugtattak, hogy az csak olyan minimális, hogy a normális értéken belül van és lehet csak a gép egyik karja lehet lazább, mert már régi a gép. Terhesen minden hónapban mentünk CTG-re (a gyermek szívverését mérik ezzel az anyaméhen belül) és akkor mindig minden rendben volt.

Elfogadtuk igazságnak, mert nálunk szakértőbb emberek mondták. Nem is mondtuk másoknak, ne izgassák magukat feleslegesen. Éltük tovább megszokott életünket. Észrevettem, hogy párom is és én nagyobb odafigyeléssel vagyunk gyermekünk iránt. Bármennyire is nyugodtnak látszottunk, mindketten aggódtunk belül. Ezt nem akartuk mutatni a másik felé, de egy idő után már nem tudtuk titkolni. Egyik este leültünk megbeszélni, hogy mit kellene tenni, mert ez aláássa a világba vetett hitünket, és csak feszültséget teremt köztünk és a világ között. Megállapodtunk abban, hogy elvisszük egy másik orvoshoz, mondjon Ő is véleményt. Ha Ő is megnyugtat, akkor elfogadjuk a teljes egészséget. Pár nap múlva el is mentünk. Nem hozta megnyugvást, amit vártunk. Ugyan úgy kimutatta azt az apró kihagyást, amiiről tudtunk.

Azt mondta, ez járhat a korral, vagy a nagy meleggel is, emiatt ne aggódjunk. Kapjon sok folyadékot, és ne engedjük megerőltetnie magát. Párom szinte felhagyott az alvással és éjjel-nappal a gyermek mellett volt. Minden rezdülését figyelte. Amint felsírt már vette is ki és nyugtatta. Reszketve mentem munkába minden nap és rohantam haza. Jellemében és testi fejlődésében semmi változást nem észleltünk. Súlya, magassága és ügyessége tökéletesen megfelelt a korának. Amikor elsőnek hallottam a szót: Apa, könnycsepp folyt végig az arcomon. Hamar megtanulta a szótagos beszédet: ba-ba, ma-ma, pa-pa. Büszkék voltunk és kifelé csak mosolyogtunk. Felhagytam a hobbimmal és minden időmet, amit nem alvással, vagy munkával töltöttem azt velük.

Szemeim alatt karikák jelentek meg és a régóta várt plusz kilók is szép lassan eltűntek rólam. Nem tudott más érdekelni csak a gyermekem. Sokkal jobban aggódtunk, mint azt a helyzet elvárta volna tőlünk. Egyre kevesebbet beszélgettünk és szinte féltékenyek voltunk, amikor a másiknál volt. Megtörtént az, amit nem hittem volna. Néha esténként már vita és hangos szó is volt köztünk. Én a teljesen nyugodt voltam egyre gyakrabban kiabáltam a munkatársaimmal, sőt néha még a felső vezetéssel is. Egy alkalommal, csak az ott töltött idő mentett meg a kitiltástól. Akkor meg kellett húznom magam, ami akkor még feszültebbé tett. Páromnak egyik este el kellett mennie és olyan késő volt, hogy már nem vihette gyermekünket. Én vigyáztam rá. Jót tett neki a kimozdulás, már igen ráfért egy kis friss levegő. Néztem, ahogy alszik, és figyeltem miként veszi a levegőt. A légzésfigyelő a maximumra volt állítva, de akkor is csak egy gép.

Elbóbiskoltam, mert az a napom is hosszú volt. Halk sírásra ébredtem. Felkaptam a fejem és gyorsan felmértem a helyzetet. Nagy szemeivel esdeklőn nézett rám és cérna hangján az anyját hívta. Néztem leizzadva nem volt, pelusa olyan száraz volt, mintha az előbbi percbe adtam volna rá, szomjas sem volt. Énekeltem, dajkáltam, kezembe ringattam, de semmi nem hatott. Egyre csak az anyját hívta. Bűntudatot éreztem, mert nem tudtam neki megadni azt amire szüksége van. Az anyja egy óra múlva jött meg és azt látta, hogy mindketten sírunk. Kikapta a kezeimből és megnyugtatta. Kedvesem karjai közt egy perc alatt ismét elaludt. Bár igencsak benne voltunk az éjszakába elkezdett ordibálni velem. Aznap este nem a saját ágyamban aludtam.

Reggel olyan fáradt voltam, mint még soha. Aznap nem lehetett hozzám szólni. Az örömteli „Szia”-kra, csak egy halk „Csá” volt a válasz. Kollégám, akivel az idők során nagyon jó viszont alakítottam ki megkérdezte mi a baj és én csak ennyit válaszoltam: „Mi közöd hozzá?”. Két kezét feltéve otthagyott. Idegességemben földhöz vágtam azt ami a kezemben volt. Odajött az egyik biztonsági őr és azt mondta: - Ez szándékos károkozás, jegyzőkönyv és ki kell fizetned. Olyan gyilkos pillantást vettem rá, hogy rögtön tovább állt. Csak az orra alatt morgott: - De ha gondolod, majd később elintézzük. Összecsaptam a munkám és gyorsan továbbálltam. Fejemmel a földet néztem és nem is figyeltem, merre megyek. Percek múlva vettem csak észre a tavat magammal szemben. Mindig is szerettem a vizet, de akkor csak egy sivár pusztaságnak találtam. Zokogás tört ki belőlem. Hosszan sírtam és minden kijött belőlem. Az elmúlt hónapok feszültsége, a stressz, a nyár elmulasztott lehetőségei. Egyszer csak megjelent mellettem párom. Némán leült mellém és Ő is elkezdte bámulni a vizet. Hosszan ültünk egymás mellett. Bár közvetlen mellettem ült nem ért hozzám, de nem is bírtam volna elviselni érintését. Az alkony így talált minket.
- Bocsáss meg! - törtem meg a csendet.
- Nincs mit megbocsátanom.
Könnyektől ázott arcomat az ölébe fejeztem, és lágyan cirógatni kezdte.
- Hosszúak voltak az elmúlt hónapok... Én próbáltam, de csak téged akart.... Nem tudtam megadni amit kér...
- Gyere haza. Hidd el téged is úgy vár, mint engem.
Lassan felálltam és elindultam. Ő is felállt és átkarolt. Csendben mentünk hazáig. Otthon nagy kő esett le a szívemről és olyat láttam, amire már régóta vártam. Elében szaladt és a két karomban landolt. Bár régen ettem és munka álltam rám tett illatok teret engedtek maguknak., hosszan játszottam és nevettem. Sokkal könnyebbnek éreztem a lelkem, mint délelőtt. Amikor párom belépett a szobába és látta milyen jól elvagyunk, kiment és hagyta hadd legyek ott és akkor csak én vele.

Nem sok időnk volt, mert neki le kellett feküdnie. Utána a konyhába ültünk beszélgetni. Sok mindenről volt szó és sok gyermek nevelési kérdést is megbeszéltünk. Éjszakába nyúlt ismét fennlét és én előző nap se aludtam sokat, de nem engedtem a csábításnak. Végre ismét úgy érezhettem teljes a harmónia köröttem. Váratlanul jött és már mi is egymás karjaiban voltunk. A légzésfigyelő megszólalt. Úgy pattantunk fel, mintha bogár csípett volna meg. Az ajtót szabályosan feltéptem és szinte egyszerre ugrottunk a kiságy mellé. Párom azonnal kikapta. Mellkasára fektette a kezét és megállapította a szörnyű tényt. Megállt a szíve. Azonnal mentőt hívtam. Négy perc múlva nálunk is voltak és mi már az ajtó előtt vártuk őket. Kérdeztek, de nem tudtunk válaszolni, mert nem voltunk mellette. Újra élesztették többször is, de a kocsi felszereltsége nem tette lehetővé a további beavatkozást. Pár perc alatt bent voltunk a kórházban. Ott bevitték egy műtőbe, ahová már nem mehettünk be. Nem tudom mennyi idő telt, de mi napoknak éreztük. Egy orvos jött ki. Olyan komor arcot vágott, hogy mi már akkor tudtuk a választ. Ha összeroskadván nem támasztjuk meg egymást, akkor mindketten a padlóra kerültünk volna. Leültettet minket és Ő is mellénk ült.

- Tudom, nem lehet ebben a helyzetben az ember elég tapintatos. Gyermekük agyvérzés következtében meghalt, azelőtt, hogy a kórházba ért volna. Elpattant egy ér, aminek nincsen semmilyen külső jegye. Erre nem lehet felkészülni, ez bármitől megpattanhatott. Kardiológia vizsgálatoknak vetettük alá és kiderült, hogy volt egy kis születési rendellenessége. A szíve meghatározott időnként nagyobbat vert, ami következtében az egyik érbe több vért pumpált, mit amit az érfalak el tudtak viselni. Az érfalak fokozatosan elvékonyodtak és mai tragikus estén elpattantak. Tudok nem tudok vigaszt nyújtani, de nem érzett semmilyen fájdalmat. Élete teljes volt, és ha az Úr is úgy akarta volna, akár több évtizedig is élhetett volna. Párom zokogásba tört ki. Nekem már nem voltak könnyeim, mert délután mindet elhullattam.
- Tehát, az első áldás lett az utolsó is.

Hamarosan: Az utolsó éjszaka