Az őrző

Egy újabb tartalmas nap után sokkal szebbnek látszik a világ, mintha minden fellélegzett volna. Persze ezalatt nem azt értem, hogy örülök, hogy megkaptam a fizika egyes témazárómat, meg a magyar röpke egyest valahogy ezekre számítottam! De csúcs még az volt, ha nem is lehetett volna jobb, még a gonosz biosztanár is kihívott felelni, (mindenki rettegett tőle a suliban) amikor 20 perc álldogálás és néma csend után bejelentettem, hogy nem tanultam semmit, mindenkivel kisesszét íratott a harasztok törzsébe tartozó növények fontosságáról. Eddig is utált az osztály! Hurrá! Még egy indok hogy kirekesszenek! Tuti hogy ez a dolgozat mindenkinek karó lesz, mert ilyet még nem is tanultunk. De senki sem merte ezt közölni a tanárnővel. Ó és a hab a tortán, nehogy véletlen lemaradjon, az osztályfőnök elbeszélgetésre hívott, mert kicsit bukásra állok, és hogy ezt az állapotot nem lehet fenntartani sokáig, mert ha nem szedem össze magam, akkor behívatja a szüleimet. Szüleimet… közöltem vele, hogy egyes számba beszéljen, mert apámat hiába hívja, hacsak nem találták fel a túlvilágra való telefonálást. Manapság már nincsenek áthidalhatatlan akadályok! Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Felálltam és elindultam az ajtó fele, de visszapillantottam a kijáratnál és láttam, ahogy az osztályfőnök lehajtott fejjel és lesütött szemekkel ült továbbra is a széken.
-    Tanárnő! Ugye ha át tud telefonálni a túlvilágra, majd szól nekem is?  Nem lenne jó, ha egyszer csak megjelenne apám szelleme és elkezdene kiosztani, mert bukok pár tantárgyból.
Nem akartam bunkó lenni, legfőképp megbántani nem.  Reakció semmi, csak némán ücsörgött. Lehet, még azt sem hallotta meg, ahogy köszöntem neki és becsuktam az ajtót.
Egy hosszú iskolai bolyongás után kiléptem az ajtón, és az elektromos kapuk börtönéből.
-    Szabadsááááág!- kiáltottam.
Ha valaki arra jár, szerintem totál azt hitte volna, hogy bekattantam. Hogy igaza lette- e volna? Na de mennyire! Az iskola jótékony hatásai!
Nem vagyok meteorológus, hogy rájöjjek, valami nem stimmelt. Az ég vészjóslóan fekete és szürke lett, míg én bent  punnyadtamaz iskolában. 
-    Ajj! Sietnem kell, ha nem akarok megázni! Pedig még be akartam ugrani a parkba!
Csüggedten, elkezdtem hazafele vánszorogni. Nem laktunk messze a sulitól, csak a mi házunk a város egyik szélén volt a suli pedig a másikon. Minden nap eljátszottam az anya vegyél egy kocsit nekem című műsort, hol telefonba, hol személyesen. Anya beadta volna derekát, de apa mindig lebeszélte, mert, hogy milyen jót tesz a napi séta. De a végleg kocsiról szóló állandó vitára apa halálos autóbalesete nyomta az „elutasítva” pecsétet.
A séta, tehát mint mindig most is hosszúra sikeredett, de nem csak a táv miatt, hanem mert szeretek nézelődni, imádom a természet szépségét, de nemcsak én, anya is imádja, és apa is imádta, mindig túrázni vitt a hegyekbe. Pont ezért van a házunk a város legszélén közel az erdőhöz, a nyugalomhoz. Autó is ritkán jár azon a környéken, még az se tűnne fel senkinek, sem ha az ufók grillpartit csapnának az egyik kertben.
Most is kietlennek látszott a kis utcánk, ahogy befordultam a sarkon. Csak a vihar előtti csend volt és semmi más. Gyorsan szedtem a lábam és felugrottam a tornácra, kiszedtem a virágcserépből a kulcsot, s kinyitottam a zárat. Beléptem a sötét előszobába és ledobáltam a cuccaim. Első utam a telefonhoz vezetett, mint mindig. Kedvenc időtöltéseim egyikéhez soroltam, hogy anya kifogásait hallgassam, hogy aktuálisan miért nem jön haza esténként. Apa halála után a munkájába temetkezett elfelejtve engem.
A kezembe vettem a telefont, és már is elindult a hangposta:
-    Önnek egy nem fogadott üzenete van!
-    Tia! Kicsim! Itt anyu!
-    Mégis ki?- a megjegyzés túl cinikusra sikerült, még jó hogy nem hallotta.
-    Bocsáss meg, de ma sem tudok hazamenni
-    Jellemző!
-     Mert sok dolog lett itt a korházba.  Az A85-ös úton súlyos baleset történt, legalább 20autó rohant egymásba, és bent kell maradnom segíteni azoknak az embereknek. Tudom, hogy haragszol, de megígérem, hogy hazamegyek holnap…
-    Jah tegnap is ezt mondtad, meg azelőtt is! Nem lenne jobb, ha odaköltöznél??????- ő nem hallott engem ez csak üzenet volt.
Néha jó hogy nincs itthon, mert halálosan képes lennék vele összeveszni. De amire ő itt lenne, addig kitombolom magam az üzenetrögzítőnek.
-    Szeretlek Kicsim! Kérlek, bosszúból ne csapj házibulit!
-    Doktornő! Siessen, kérem!  Várják a műtőben! – a háttérből jött a hang.
-    Mennem kell Tia, Édesem! Hívj, ha baj van! Szeretlek! Légy Jó! Szia!
A felvételnek vége lett, de a házibulival egy jó ötletet adott! Még megfontolom a javaslatát! De úgy őszintén mit csinálhat egy 17 éves lány otthon egyedül? Azóta nem próbálkozok egyedül főzni, mióta majdnem felgyulladt az egész ház. Krumplit sütöttem, és kigyulladt a tepsiben az olaj, és én női találékonyságomra büszkélkedve kidobtam a hóba, hogy ott csak elalszik a láng! A tűz el lett oltva, de a tepsit dobhattam ki a kukába, kicsit összeégett.  A tanulás nem az erősségem, és nincsenek barátaim. Nem maradt más megoldás, mint bekapcsolni egy csöpögős filmet, ami az éjszakákba nyúlik és pattogatott kukoricát vagy fagyit enni közben.
Egy gyors takarítótündéresdi után belesüppedtem a kedvenc fotelomba bekapcsoltam a Tv-t és a csöpögő filmek listáját nézegettem az újságban, de egyre és egyre szűkült a kilátás rése, mígnem minden elsötétedett.
Alakok jelentek meg az erő fái között, gyorsan mozogtak mintha csak árnyak lettek volna. Egy fényes kapun át jöttek. Olyan ismerős helyen voltak, de csitt! Beszélni kezdtek! A hangjuk visszataszító volt mint amikor egy villát húzogatnak a tányérokon.
-    Merre van a lány? Meg kell találnunk!
-    Arra!- és az egyik egy ködös bokros rész fele mutatott. - Indulás! - kiáltott fel.  Szinte beleborzongott az erdő.
Mit sem törődve semmivel gázolt át a három a négy alak az akadályokon. Végül egy lámpasoros utcára értek, és elindultak egy ház fele… ami a mi A MI HÁZUNK!
-    AZ A MI HÁZUNK!
Összevissza dobogott a szívem, egy nagy kiáltásra ébredtem fel, aminek a gazdája én voltam. A házban teljes sötétség honolt. Kiugrottam a fotelból és megpróbáltam felkapcsolni egy lámpát, de működött. Kinéztem az ablakon, nem sokat láttam, esett az eső, és nem volt közvilágítás sem. Csak a hatalmas villámok adtak egy kis fényt az utcának.
-    B-bi-biztosan csak egy széllökés szakított el egy vezetéket azért nincs közvilágítás sem…- bíztattam magam.
Gyorsan körbefutottam a házat másodpercek alatt és bezártam minden ablakot és az ajtókat. Dermesztő hideg lett odabent, libabőrös lettem. Nem tudtam, hogy a félelemtől remeg a szám vagy hidegtől. Csak egy póló volt rajtam, így felfutottam a lépcsősoron egészen a szobámig, ahol gyorsan belebújtam a kedvenc és egyben legmelegebb pulcsimba. Máris jobb érzés fogott el. Óvatosan kilestem az ablakon, mely teljes kilátásban az utcára nyílt, és tökéletes lehetőséget biztosított az utca lakói utáni kémkedésre. Egy villanásnál pillantottam meg négy alakot, akik mintha csak álmomból léptek volna ki.
Mintha csak egy horrorfilm főszereplőjévé váltam volna….
-    Mit tegyek…- remegtem, mint a nyárfalevél- A rendőrség!
Őrült tempóban lefutottam a nappaliba, kezembe vettem a telefont, de amikor tárcsáztam semmi sem történt…
-    A francba! Nincs áram!- gondolkodásba estem. - A-a-a mobilom!
Akkor megindult visszafele a vágta! Fel a lépcsőn át a folyosón balra a második szoba, kétségbeesetten kerestem.
-    Persze hogy ilyenkor n-n-nincs meg a-az a vacak!- hirtelen a kezembe akadt.  A képernyő gyengén világított, és egy szöveg kúszott a kijelzőn. –LEMERÜLT????- könnyekben ázott a szemem- Miért játszik mindenki ellenem? M-mit tegyek most??????
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben.
„Mit tenne egy hisztérikus főszereplő egy horrorfilmben???? Hát persze a megoldás egyszerű! Megpróbálna elbújni!”
Gyorsan kipillantottam az ablakon, kétségtelenül ők voltak azok az álmomből! A fekete köpenyből, egyértelműen megismertem őket. Ki az a négy hülye aki földig érő köpenyekben mászkál az utcákon egy vihar kellős közepén, ha csak nem halloween van? Különben is mit mondtam volna a rendőröknek? Jöjjenek, mert négy köpenyes alak, előlépett az álmomból? A végén még diliházba csuknak!
A négy árny már csak pár méternyire járt a vörös kiskapunktól. Apám szerelte fel, mert amikor még totyogós pelenkás baba voltam, előszeretettel kiszöktem az utcára. Nem hiszem, hogy ezeket az alakokat megállítaná. Visszaengedtem a függönyt.
Ideges voltam, nem tudtam mit tegyek azon kívül, hogy bújjak el de egyszeriben ravasz ötlet jutott eszembe, illetve egy akciófilmbe hallottam ezt a taktikát, a lényege nem más, mint hogy úgy leszünk kiszámíthatatlanok, ha mindig azt tesszük, amit tenni akarnánk csak épp az ellenkezőjét visszük végbe!
-    A tető! nincs olyan hülye, aki ilyen viharban kimászna egy tetőre! Kivéve engem!
Rohantam át a folyosón gyorsan felvettem a cipőm és a kabátom, majd kinyitottam a padlásfeljárót. Felfutottam a lépcsőkön és már a padláson is voltam. Szerencsére, amikor pici voltam úgy csinálták meg a feljárót, hogy fentről is be lehessen csukni. Ez most kapóra jött így nem adtam egyértelmű jelzőtáblákat arról, hogy hol vagyok. A házba olyan hideg lett, hogy meglátszott a saját leheletem, és olyan csend, ami már szinte halálos volt. Hallottam amint a fogaim összekocognak a remegéstől. Féltem, nagyon FÉLTEM. Nem tudtam mi fog következni.
Amilyen halkan csak tudtam felhúztam a feljárót és a padlástérből eltorlaszoltam, mindennel, ami halkan mozgatható volt eltorlaszoltam. Kinyitottam, a tetőre kivezető ajtócskát, de ez nem volt olyan csendes, mert kicsapta a szél vele engem is fejbe vágva. Éreztem, ahogy egy kis vérpatak indul meg a homlokomból. De nem volt időm ilyennel foglalkozni, a tetőn is egy biztonságos helyet kellett találnom. Itt egy rossz lépés az életembe kerülhet.  Szerencsére a kijáratot nem lehetett látni az utcáról, így bátran kiléptem és a kémény fele indultam, hogy oda, a kis résbe bebújjak. Áldom azokat az ácsokat, akik olyan furcsaára csinálták a házunk tetejét, hogy hol lapos volt, hol féltető.
Az eget még mindig villámok övezték, és úgy dörgött az ég, hogy a föld is beleremegett, de tisztán meg tudtam különböztetni azt a nagy csörrenést. Óvatosan kapaszkodva a cserepekbe átmentem az északi oldalra és sunyin kilestem a tető mögül.  A gyönyörű festett üvegű ajtó szilánkok ott hevertek a földön. Eszembe jutott, hogy a nappali tetején vannak tetőablakok, hátha megleshetném azokat, akik épp a házunkba keresnek engem.
„Talán csak betörők”
A gondolataim bíztattak. de el sem tudtam képzelni, hogy mi z ami most körülöttem történik. Lehet csak egy nagy rémálom az egész! Ugyan olyan óvatosan, ahogy jöttem úgy tovább is álltam. Ahogy az ablak haladtam a vizes tornacipőm hirtelen megcsúszott és térdre estem, a cserepek eget verő zajjal törtek el. Épp akkor dörgött és csak reménykedni mertem, hogy azok, akik betörtek a házba nem hallották meg.
Belesetem az üvegen át. A házban még mindig sötét volt. Három alak tört és zúzott odabent. Minden kis helyre belenéztek.
-    Várjunk csak! Négyen voltak!
Egy nagyobb villámcsapás villant el. Nappali fénybe került minden pár másodpercre. De akkor is árnyék vetődött rám. Felálltam és megfordultam. Ott állt egy mögöttem egy olyan…
-    Segítség!- kiáltottam és elkezdetem futni.
Az eső szakadatlan esett, a minden nedves volt és csúszott.
-    Nincs hova futnod!- az idegen nevetésbe tört ki.
„A francba nincs hova futnom!  Lehet húznom kellene az időt, hátha valaki meghallja a sikításokat… Pont ezen a környéken???? Ahol még a madár se jár?! Különben is elnyomná a dörgés… nem tudom mi lesz”
Megálltam legkülső cserép előtt… annyi eszem még maradt a leblokkolás előtt, hogy az utca felöli részen álltam meg, hátha valaki meglát, és azt hiszi, hogy elment az eszem és öngyilkos akarok lenni.
Felpillantottam, már minden mind a négyen ott álltak. Én mint egy bekerített őzike ott álltam, remegtem.
-    Hagyjanak békén? Mit akarnak tőlem???
Nem túl bőbeszédűek, mert egyikük sem válaszolt, sőt meg sem moccantak csak álltak, mint a szobrok. Álltunk a szakadó esőben a tetőn.
„De nem ilyenkor kellene megjelenni egy megmentőnek, aki happy endet csinál a horrorfilm végén?!  De ha már itt tartunk, akkor nekem még az se jár? Ez tök jó! Az élet sosem igazságos”
Elmélkedéseimből az egyik köpenyes ébresztett fel, aki felém lépett és rám mutatott.
-    Vigyük!- a hangja hátborzongató volt.
Bár úgy 5 méterre állhatott volna tőlem olyan volt mintha egyenesen a fülembe suttogott volna. Hátraléptem, csak hogy nem volt hova, ők pedig csak közeledtek.
A nevem Tia. 17 éves vagyok, vörös derékig érő hajam van és zöld szemem, ami segít elbűvölni a fiúkat, de ez még ebből a húzós helyzetből sem menthet ki. Szóval 17 évesen úgy kell meghalnom, hogy leesek a házunk tetejéről ahova négy ismeretlen köpenyes alak kényszerített menekvésre, akik történetesen az álmomból másztak ki. Jó mi?
-    Miért én?- a hangom egyre elkeseredetten csengett.
Hátrálni kezdtem, de nem volt menekvés, ha csak nem akartam leugorni a tetőről. Könnyek szöktek a szemembe. Egy hatalmasat villám belecsapott a szomszéd cseresznyefájába. Szédültem, remegtem, fáztam. Lepillantottam a mélységes mélységbe.
„6 méter magasan álltam, itt még viszonylag jók a túlélési viszonyok. Nem?”
A látásom homályos lett, úrrá lett rajtam a szédülés, és egy pillanatban elragadott a sötétség. Az utolsó, amit éreztem, azaz volt, hogy zuhanok.