A Kapocs 3. fejezet

Valami a nedves orrával szimatolja az arcomat és felkelésre ösztönöz. Mozdulni sem tudok, mintha az agyam elvesztette volna az irányítást, még a szemnek sem adja meg a parancsot, hogy kinyithassam, bármennyire is szeretném. Bosszantó egy érzés ez!
Szinte egy pillanat alatt, egy kéz a hátam alá, a másik pedig a térdem alá csusszan és óvatosan felemelnek a földről. Pár lépés után ráültet valamire és mögöttem terem, érzem, ahogy még mindig tart, nem enged el. Egy füttyszó és indulunk is, lassan előre enged és megremegek. Az arcom egy selymes szőr simogatja, és paták hangját hallom közelről. Egy lovon ülhetek. Talán biztonságban, mély álomba ringatva.
***

A fekete köpenyesek vannak mindenhol. Az egyik egy a ruhámból leszakadt darabot szagoltat meg valami szörnyen ocsmány kutyafajzattal. Elereszti és szimatolva a földet rohan a korcs egy irányba. Hatalmas agyar áll ki a pofája alól, mint egy kisebb tőr. Egy icike-picike ház áll az erdő szélén, fele tartanak a köpenyesek. Kopogás nélkül rúgják be az ajtót. Sikoltások, kiállások. Ütik, vágják az aprócska nőt és férfit. De nem találják meg, amit keresnek. Az egyik köpenyes int a kutyának, hogy mehet, aki ráugrik a férfira, akiből halálsikoly tör ki, élete utolsó kiadott hangjai. Pár perc múlva a kutya leszáll róla, és diadalmasan nyalja le a szájáról lefolyó vért. A férfi felismerhetetlen teste ott fekszik az apró házacska padlóján. A nőt rettegve és sikoltozva fut férjéhez. Simogatja arca megmaradt részeit és könnyeket csepegtet rá. Keserves látvány. Látszólag köpenyeseket nem hatja meg. Nincs szívük. Az egyik ismét int a kutyának, aki támadásra készen állva a nő fele indul. Meg kell akadályoznom.
-    Elég hagyjátok abba! Engem kerestek, ne bántsátok! – nem hallanak, mintha ott sem lennék, csak külső szemlélőnek vagyok.
A nő sikongatva menekülne, de a kutya a termetes mancsával utána kap, és nem hagyja, hogy új zsákmánya akár csak esélyt is kapjon a menekülésre.
-    Neeeeeeeeeee! – kiáltom, minden elsötétül, de még hallom a nő hörgését, már nem fáj neki semmi.


Egy pillanat alatt pattan fel a szemem. Úgy levert a víz mintha fürödtem volna. A szívem hevesen ver. Pókhálós a plafon, furcsa ez nem egy erdő közepére illő kép, ami azt illeti. Felderítést követelek. A szoba közepén egy poros faasztal pár székkel, melyikek egyikén a kabátom lóg. Az ablak be van deszkákkal beszegelve, az ajtó zárva. Sötét van, csak a kandalló nyújt valami melegséget, és fényt.
-    Már megint hol lehetek? – csúszik, ki a számon miközben próbálok felkönyökölni. Valami nem stimmel, nem megy – Mi az? - Pillantásom még a fénysebességnél is gyorsabban is téved oda. Madzagok tartják, az ágykerethez kötözve bilincsként a kezem. Urrá lesz rajtam a pánik, ficánkolni kezdek, mint egy partra vetett hal, és próbálom kihúzni a kezeim a kötelek szorításából. De nem engednek. Próba szerencse! Tovább rángatom a kezem.
-    Hagyd abba, onnan nem szabadulsz! – mormogja valaki, de senkit sem látok.
-    Miért profi kiscserkész voltál? Azonnal eressz el! Miért kötöztél meg? Hol vagyok?– szinte kiabálok az én eddig láthatatlan fogvatartómmal.
-     Kérlek, ne rikoltozzál, így is alig tudtalak megmenteni előlük, ami azt illeti még most is veszélyben vagy, mindenki téged keres. Csak nem tudom miért… - egy pillanatra mintha elgondolkodna – A saját érdekedben kötöztelek meg, persze meg az enyémben is, de így utólag visszagondolva jobb lett volna a szádat is bekötözni. – Micsoda? Az agyam valahol még a mondanivalója elején elakadt.
-    Kik keresnek? – Csattanok fel.
-    Azt hiszem nehéz dolgom lesz veled, azt kérted eresszelek el, de ha annyit se tudsz észben tartani, hogy kicsit halkabban beszélj, nem tudom, hogy Teljesíthetem e az óhajodat. A végén még mindkettőnket megöletsz.
-    Kikkel?
Néma csend telepszik szobára, még mindig keresem a tekintetemmel, de nem találom. Nem válaszol, még nem is láttam, lehet egy szellem.
A plafon bámulom, még a pókhálók is porosak. Egész idáig féltem a pókoktól. Ha már megláttam egy icipicit, már sikítottam és rohantam egy papucsért vagy a rovarirtó szerekért. Apa megannyiszor nevetett rajtam, úgy hogy leesett a székről. Szerinte vicces látvány voltam, az én véleményem szerint meg apa „Jajj már megint?”arckifejezése volt vicces, amikor arra kértem, hogy húzza el az ágyat, és a szekrényeket, hogy levadászhassam a bestiákat. Ó apa, mennyire hiányzol.
Könnyek szöknek a szemembe, esélyem sincs megállítani a cseppeket, az eddig gyakorolt lelki erőm, kezd elhagyni. Az előbb 2 embert öltek meg a szemem láttára Vagy csak álmodtam? De az nem lehet annyira valóságos volt. Bár az is lehet, hogy megőrültem! Oldalra fordítom a fejem hadd melengesse a tűz melege és nyugtasson meg csak egy kicsit.
-    Valahonnan kintről nyerítés hallatszik és ideges paták hangja melyek az ajtón dörömbölnek. – egy ló kopogtat az ajtón?
Egy alak vág át a szobán feldöntve az egyik széket. Megáll a kandalló előtt engem figyel, és előránt egy kést, és az ágy mellé vetődik a kést felém szegezve.
-    Jesszusom! Mi a fenét csinálsz? Segítség! – egy kéz állíja meg a segélykérésem.
-    Te kérted nem? Hogy eresszelek el, azt próbálnám, ha nem ficánkolnál. – hú hogy mekkora egy… ő mit szólna, ha valaki egy késsel elkezdene felé rohanni? Nem ijedne meg?
A szemem sarkából figyelem minden mozdulatát, de arcát még mindig nem látom. Egy szempillantás alatt vágja le a kötelet mindkét csuklómról. Ügyesen bánik a késsel, biztos bérgyilkos, vagy valami hasonló.
-    Ugye te nem tartozol közéjük? – elcsuklik a hangom, túlságosan félek a válaszától.
-    Kik közé?
-    A köpenyesek közé, akik elől próbáltam menekülni… - szemem előtt felvillannak a képek, a menekülés, a fájdalmak, megborzongok.
-    Azt hiszem akkor már nem élnél! – ezt lehet nemnek venni?
-    Mennünk kell, ha nem kívánsz a holtak közé tartozni! Itt vannak!– megragadja a kezem és talpra ránt.
Egész idegesnek tűnik, a kezével a kandalló fele mutat és visszahúzza a kezét szép lassan, és ezzel a tűz kialszik. Csak nézek. Ez most az volt, aminek gondolom? Segítség megőrültem!
Odakinn a dobogások addig erődnek, amíg be nem rúgják az ajtót. 
-    Értettem Felhőharcos, veszélyben vagyunk, indulhatunk máris! – a fiú az ajtó fele húz.
-    Várj a kabátom!
-    Itt hagyjuk, hogy nyerjünk egy kis időt. – magyarázza.
-    Még mindig nem értek semmit sem! –dacolok.
-    Megígérem, mindent elmagyarázok, ha biztonságban leszünk, de most mennünk kell, mert Felhőharcos szerint nagy veszélyben vagyunk, és nem szeretnék egy harcba keveredni.
-    Felhőharcos? – kérdezem tétován, hisz a fiún kívül nem láttam senkit itt.
Időm sincs gondolkodni, mert már a fiú ki is húz az ajtón és akkor meglátom a paripát, vagy inkább pegazust?
-    Ennek szárnya van! – hüledezek. – Ilyen csak a mesékben létezik!
A srác a kezét emeli az épp két lában ágaskodó, és szárnyait kitárt pegazus fele. Az mintha egyből megnyugodna, engedi, hogy a fiú megsimogassa.
-    Hó nyugalom lovacskám nincs semmi baj!
A fiú úgy emel fel, mint ha egy szalmaszél lennék, és a pegazusra ültet, és már mögöttem is terem.
-    Indulás Felhőharcos! Kapaszkodj a sörényébe! – engedelmeskedek. Olyan érzésem van mintha ültem volna már rajta.
A pegazus elkezd rohanni szélsebesen. Cikázunk a fák között, az én kis emberi szemem nem is tudja felmérni az akadályokat. Ha ilyen gyorsan kellene futnom már letaroltam, volna a fákat. Vagy ők engem? Farkas vonyítást vernek vissza a fák. Érezhetőbben gyorsabban kezdünk el vágtázni. Kiérünk egy kis tisztásra és megtörténik a csoda. Egy nagy szökkenéssel a levegőbe kerülünk, de megszegve a gravitáció törvényét nem esünk le. A nagy szárnyak olyan csapkodnak, mint egy kolibri szárnya. Emelkedünk, a hatalmas fák is törpülnek. Olyan gyorsan haladunk, hogy csak hunyorgatni tudok. Még egy repülőgépet is leelőzhetnénk!
Sosem hittem volna, hogy ilyen hideg lehet a szembeszél! Majd lefagynak az ujjacskáim, de kapaszkodni kell, különben leesek. Most jól jönne a kis kabátom!
-    Felhőharcos szálljunk le annál a kőkörnél az mágikusan védve van, és elég messze vagyunk már tőlük.
Némán hallgatok, eljön majd az én időm, ami nagyon közeleg, és akkor nem menekülhet a kérdéseim elől. A pegazus, már nem hallgatott és egy nyerítéssel nyugtázta a parancsot. Elkezdtünk zuhanni. Azt hiszem jobb, ha becsukom a szemem. Négy pata csapódik a földnek, de a szemem továbbra is csukva van.
-     Hahó! Most már kinyithatod a szemed! Földet értünk! – a fiú hangja lágy és gyengéd, mintha kicserélték volna, óvatosan kémlelek ki a szempilláim alól.
-    Owennek hívnak, állok a szolgálatára kisasszony! - nevetve a kezét nyújtja