A Kapocs 2. fejezete

Ágak csapódnak neki az arcomnak egy-egy kis vágást, horzsolást ejtve azon. Úgy érzem, hogy kiszipolyozták az összes életerőmet és hasogat a fejem, még az ujjaimat sem tudom rendesen ökölbe szorítani. De a jó hír, hogy ha nem tévedek, megvan az összes kezem-lábam, sőt még a fejem is a helyén van! Az már egy másik kérdés hogy minek köszönhetem azt, hogy élek, hisz az utolsó agyamban elraktározott kép arra sugallt, hogy cafatokba kéne hevernem a garázsfeljáró aszfaltján, mert leestem a tetőről. Persze nem hálátlan akarok lenni, örülök, hogy élek.
Ütemszerű nyomások érik a hasam, valakinek a csontos vállára vagyok fektetve. Miután elég erőt, és bátorságot érezek résnyire nyitottam a szemem, és sunyin körülnézek, hogy ne vegyék észre hogy magamhoz tértem. Majdhogy nem, de csak majdnem valaki hátsó fertályával találom szemben magam. Tágra nyílik a szemem, ez közel volt!
A föld felett köd gomolyog, eltakarva a fák hatalmas gyökereit, maguk pedig akkorák lehetnek, mint a mamutfenyők. Tipikus horrorfilm jelenet! Egy mély lélegzetet veszek, ezt fel kell dolgozni. Szinte fojtogat a nyirkos moha szaga. Azonnal köhögni kezdek, hiába aki egyszer asztmás volt az mindig az is marad! A jutalmam az, hogy a kedves cipelőm szépen letessékelve ledob a földre. Hupsz, azt hiszem lebuktam!
Felpillantok, alaposan végigmérem őket, ugyanolyanok, mint a háztetőn. Fekete köpenyük szakadtan lóg rajtuk, az arcuk nem látszik ki alóla. Ha egy sötét sikátorban találkoznék, velük azt hinném, hogy valami csövesek, akik beteges Harry Potter rajongók és dementornak képzelik magukat. Félelmetesek. Kezüket fehér átlátszó bőr fedi, olyanok, mint a zombik. Lehet tényleg azok? Még a hátamon is feláll a szőr. A szagukat szerintem kilométerekről lehet érezni. Gyomorfacsaró, olyan mintha vérben dagonyáztak volna aztán lefutották volna a maratont és felgyújtották volna magukat. Ha tovább kellett volna ezt éreznem, akkor én még hozzádobtam volna még egy kis Tia féle hányásillatosítást.
Ott állnak körülöttem, nem látom biztosan, de érezem, hogy szemeikkel (ha van nekik) engem néznek. Nem is tudom biztosra, hogy egyáltalán vesznek e levegőt, bár ha jól meggondolom nekem még a leheletem is látszik a hideg levegőben, de nekik semmi sem.
Kuporogok a nyirkos földön, mint a kicsi óvódások, ha bántják őket a nagyok. A kabátom a tetőn időzés miatt eléggé átázott. Hát ennyit a víztaszító kabátról. A kezem már jég hideg, óvatosan a szám elé emelem és belefújom a levegőt, és összedörzsölöm. Igen ezaz! Egy kis melegség.
Nem tudom, hogy mi következik még, de nem akarom megvárni. Körülnézek. Mindenhol fa, fa és még több fa, de csak a változatosság kedvéért! Ha sok akciófilmet néztem volna lett volna jobb ötletem is, de csak egy dolog jut az eszembe: az hogy futáááás! Most jól jönne Hermész repülő csukája!
Mire észbe kapnak, csak az egyik tud utánam nyúlni és megragadni, megragadni a kabátom. Hiába a több rétegnyi ruha, érzem, ahogy a körmei a húsomba vájnak.
-    Eressz el! – nem nagyon vagyok tisztában a köpenyes fazonok gyenge pontjaival, de ha férfiak, akkor akad egy olyan hely, ami arra fogja késztetni, hogy, eresszen el. Gyors mozdulattal, a sípcsontommal sikeres támadást érek. Meglepetésemre beválik! A karma nagy reccsenéssel szakad el a kabátomba tett látogatás után. Nincs időm arra, hogy elöntsön a büszkeség és egy helyben ugrálva visítozzak, mint a nem is részletezem, hogy kik. A menekülési ösztön dolgozik bennem, szélsebesen, ahogy csak a lábam bírja, futok. Ismét emlékek törnek be az agyamba és villognak a képek, és hangok. „Úgy fussatok, mintha az életetek múlna rajt!” Ezt a tesitanárnőm, Marika néni mondta, a sors iróniája hogy pont egy hete. Kapkodom a patáimat és ugrálom át a fák gyökereit, hatalmasak. Többször kellett volna elfogadnom a terepfutó versenyre a felkérést!
Vérfagyasztó övöltés veszi át a néma csend helyét még engem az üldözöttet is megállásra kényszerít, elkap a sírhatnék, könny gyűlik a szemembe, nagyon félek. Az erőm is kezd elfogyni, a lábam fáj, görcsbe húzza a félelem. „Nem adhatod most fel!” Belső énem kiabál velem. Ismét tovább állok, már többet nézek hátra, mint előre, megindult a hajsza. De miért vártak eddig lehet, azt élvezik ezek a szadista állatok, hogy ártatlan kislányokat kergessenek a halálba? Hevesen dobogó kis szívem összeszorul. Beleborzongok mindenféle véres gondolatba, amelyek agyam kőkemény sziklafalát ostromolják. „Nem, nem és NEM! Nem várhatod meg, hogy elkapjanak! El tudsz szökni előlük!” Nyilatkozik agyam derülátó fele, míg a pesszimista énem a következőket sugallja: „Ha szerencséd lesz, gyorsan végeznek veled, ha nem akkor az…” Végül gyorsan és meglepően az első verziót választom.
Ágak reccsenését hallom mögöttem. Hátrapillantok, hogy meggyőződjek a jelenlegi biztonságomban. Rendben tiszta a terep! Amikor visszanézek váratlanul ér, hogy sikerül hatalmas erővel megfejelnem egy fatörzset, miután megbotlottam a gyökerébe. Megtántorodok, olyan erővel nyilall bele a fejembe a fájdalom. Legutoljára akkor éreztem ilyet mint amikor, elestem és betörtem a fejem. Véres egy kaland volt!
Nagyon szédülök, összerogyik a térdem, de már feleszmélni sincs időm, egy domb tetején állom, és már nem tudok megkapaszkodni semmibe se. Egy gyönyörű bukfencsorozatot mutattok. Ide-oda ütődik mindenem a domboldalt beszövő gyökerek jóvoltából. És a vége ismét egy fával tett közeli kapcsolatban ér véget. A centrifugális erő elvette az agyam, forgott körülöttem a világ, a fájdalmakról nem is beszélve. Csak fekszem, és érezem, ahogy valami meleg ragacs eláztatja a hajam és elfolyik a nyakamig, és onnan a földre. Tudom mi ez, vér, vérzik a fejem. Anyám nem egyszer elmagyarázta mi ilyenkor a teendő. A sérült testrész a szívnél magasabbra emelni, és az eset súlyosságától mérvadóan hívni a mentőket. Elmosolyodok, megnézném, ha ide eljutnának! De ez mit sem változtat a tényeken, valahogy fel kell ülnöm, úgy nem vesztek sok vért. Fizikailag mondhatom, hogy kikészültem. Olyan gyengének éreztem magam, hogy a kezem is alig akar mozogni. Óvatosan csusszanok egyet és így pont találok egy gyökeret, amire feltehetem a fejem. Fából készült párna! Ha haza jutok biztos piacra dobok párat!
Háton fekve nézek felfelé. Mindenféle kis pontok, színes „csillagok” táncoltak előttem. Valaki üvöltözik a közelben, tisztán kiveszem a jelentését: „Kapjátok el”!
Megfagy bennem a vér. Hát ennyi volt? Megtalálnak? Próbálkozok felállni, de még ülő helyzetbe sem tudom magam küzdeni. Gyenge vagyok, mint egy megsebzett madárka, összekuporodok és sírdogálok. Mintha megoldana az bármit is. Léptek közeledtek, minden bizonnyal itt vannak értem, de én csak egyet akarok. Felébredni ebből a rémes álomból! Már egészen nem messze vannak, csak pár méterre lehetnek, elcsitult a zaj. Néma csendbe burkolózik az erdő, és nem érzem helyénvalónak, hogy ezt az én szipogásommal törjem meg, visszatartom a lélegzetem.
Felnézek és látom őket, mintha csak az elszökésem előtt lennénk. Én a földön fekszem, ők pedig engem néznek, és élvezik, hogy bekerítettek. Az egyik felém nyúl ellenkeznék, de nincs erőm hozzá, jöjjön, aminek jönnie kell. Durván megragadja a felkarom és felránt, majd nekilök egy fának. Szemtől szembe állunk. Előrántja a kardját és felém lendít. A karomat az arcom elé emelem, annak tudatában, hogy ez fájni fog, de nem is kicsit.
-    Feladom – sóhajtom az utolsó lélegzetemmel, ami a földi léthez köt.
Vagy mégsem? Vakító fény tör elő valahonnan, a köpenyesek sikoltozni kezdenek. A hangosan puffan az avarba. Melegség áraszt el mindent, amit a fehér fény ér. Amilyen gyorsan jött olyan szélsebesen távozott is. Volt erőm még kikukucskálni a szemhéjam alól. Eltűntek a köpenyesek.
-    Talán még is csak egy álom… - mormogom, engedtem, hogy magával ragadjon az álom.