Az őrangyal

Hajnali 3 óra van. Valami felébresztett. Úgy érzem, nem vagyok egyedül a lakásban. Mint ahogy nem is...kinyitom a szemem, utána az éjjeliszekrényen ácsorgó lámpa kapcsolója után tapogatózom. Fény lobban a hálószobára…egy férfi áll tőlem nem messze. Nem tudom, mitől ijedjek meg jobban: attól, hogy valaki bejött a lakásba, vagy attól, hogy aki bejött, kicsit sem idegen…
Mivel meglehetősen kómás vagyok a hirtelen ébredéstől, az alábbi értelmes kérdést teszem fel:
- Itt vagy?
Elneveti magát, mint ahogy szokta az összes hülye poénomon.
- Itt – feleli lényegre törően.
Nem tudom hová tenni a dolgot. Bámulok ki a fejemből, érzésem szerint ostoba arccal.
Ő továbbra is nevet, szórakoztatja, hogy nem értek semmit a szituból…
- Meg sem kérded, hogy kerülök ide?
- Hát, öhmmmm…- nyekegek, nem annyira intellektuálisan- de, azért érdekelne….
- Mi sem egyszerűbb – itt ismét nevet, mintha a világ legjobb viccét mesélné – megöltem a párodat
Na, itt végképp lefagy a vincseszterem...nem tudom, hogy álmodom, ébren vagyok, vagy mi a fene van?
- Mi vaaan???? -kérdezem ismét, rendkívül bután.
Elnézően mosolyog, leül az ágy szélére.
- Megmondom, hogy mi van: neked és életed párjának, mint ahogy annyi más embernek, őrangyalt rendeltek ki, már elég régen. Neki én jutottam…
Itt folytatná, de közbevágok:
- Nem értem….az ő őrangyala voltál, de én dolgoztam veled...nem vele kellett volna lenned mindig? És mi az, hogy megölted? És miért????
Sóhajt.
- Istenem, a nők néha tényleg értetlenek...gondolkozz: oké, hogy veled dolgoztam, de hányszor láttál? Jó, ha hetente párszor...Legtöbbször rá vigyáztam. És még többször téged figyeltelek...nem tehetek róla, rád kívántam, és eléggé féltékeny voltam rá…
- Nnnna, szép kis őrangyal vagy te…- horkanok fel megvetően. Közben pörög az agyam ezerrel: mi van, ha igazat mond, nem blöfföl, és tényleg megölte azt, akit szeretek???? Hirtelen végigzuhog rajtam a kétségbeesés, és ettől igencsak meggondolatlan leszek. Nekiugrom, üvöltve az arcába karmolok, többször egymás után pofon vágom, és még bele is rúgok. Utóbbit eléggé megbánom, mert itt fogy el a türelme, és kirántja alólam a lábam, és pedig a padlóra esem az ágyról. A fejem beleverem az éjjeliszekrény szélébe, alaposan megszédülök, és mintha rémálmon keresztül hallanám a hangját:
- Ne légy ostoba...nincs menekvés.
Leül mellém a földre, végigsimítja az ütéstől vérző halántékom.
- Nincs hova menned előlem….de miért akarnál? Tudom, hogy kívánsz engem, nem is sejted, hányszor beleláttam a gondolataidba. Azt is tudom, hogy sokszor álmodtál rólam…
Felnyögök, próbálok értelmesen gondolkodni, vagy bármit tenni, hogy szabaduljak tőle. De nem megy. A halántékomról egyre lejjebb csúszik a keze. Először a nyakam simogatja meg, de korántsem áll meg ott. Közben fölém hajol, a szája már majdnem az enyémhez ér. El akarok fordulni, de nem vagyok rá képes.
- Emlékszel arra a bizonyos délutánra, mikor elindultam haza, és te átöleltél? Azt mondtam, hogy ti mind bolondok vagytok. Azt hitted, én is be vagyok rúgva, mint mindenki. De megjátszottam magam, egyáltalán nem voltam részeg. Akkor, abban a pillanatban, amikor a karomban voltál, tudatosult bennem, hogy a párodnak vesznie kell...
Dermedten nézek rá, mert hát persze, hogy emlékszem arra az esetre, amiről beszél.
- Mit akarsz most tenni?  - kérdezem – megölsz engem is?
- Eszemben sincs téged bántani.
- Akkor?
Nem felel. Csak néz rám, és ismét, mint annyiszor, elvesztem az önkontrollomat attól, ahogy perzselget a pillantásával.
Az ajka lágyan az enyémhez ér. Először gyengéd a csókja, de aztán már egyre keményebb. Keze a mellemről egyre lejjebb vándorol, felhúzza a hálóinget a combomon.
- Hagyj békén!!! - legszívesebben ordítanék, de csak valami rekedt suttogás jön ki a torkomon. Nem hallja, vagy nem akarja hallani. Az ujjai immár a lábaim között vannak. Na nem, ezt már nem!! Minden erőmmel küzdök, de ez úgy látszik, nem számít semmit….
- Ne harcolj- mondja halkan, gyengéden, és én úgy érzem magam, mint akit meghipnotizáltak. Elhagy a maradék erőm, már nem akarok ellenállni, nem is tudok. Szétteszem a lábaimat engedelmesen, ő pedig közéjük fekszik.
- Nézz rám – szól, és úgy teszek, ahogy akarja. Belém hatol. Bűntudatom van, mert nagyon jólesik.
- Nem fáj? - kérdezi a bukott angyal.
Képtelen vagyok válaszolni, csak a fejemet rázom meg.
A következő percek olyanok, mintha nem is velem történnének. Tudatom kettéválik, egyik fele hűvösen nézi, ahogyan a padlón fekvő nőt megerőszakolja egy férfi, a másik fele élvezi, ami történik, hisz már rég vágyott arra, hogy a férfi a magáévá tegye. Részemről kimaradok a vitából, próbálok tárgyilagosan gondolkodni, hogy ebből miként menekülhetnék. A válasz egyszerű: sehogy. Ő angyal, ha mégoly bukott is, de akkor is természetfeletti lény….Egy megoldás maradt: meggyőzni arról, hogy futni hagyjon. De már csak az a kérdés, hogy akarom-e? Na, hát én is megnehezítem a saját dolgomat.
Ő pedig továbbra is szeretkezik velem, pedig valószínűleg hallja és érzi, amit gondolok. Hallja is, és érzi is, mert így szól:
- Ne gondolkodj! Az csak elront mindent….
Nem tudok vele vitába szállni. Nagyon jól csinálja, amit csinál, mert elélvezek. Közben el akarom fordítani az arcom, de nem hagyja, nézni akarja, ahogy az orgazmus maga alá gyűr. Magabiztos mosoly suhan át az arcán, mint mindig, amikor le akart győzni, s ez sűrűn előfordult. Gyorsít a tempón, érzem, hogy neki sem kell már sok. Nagyot nyögve belém élvez, és rajtam furcsa megkönnyebbülés fut át: túl vagyunk rajta. Ugyanakkor kívánom, hogy folytatódjon még.
Mellettem fekszik, a mellemet simogatja. Én pedig gondolkodom, mit szándékszik velem tenni. Az biztos, hogy az önzés szobrát rólam mintázhatnák...a kedvesem halott, engem megerőszakolt valami természetfeletti lény, aki angyalnak mondja magát, és én még mindig azon gondolkodom, hogyan úszhatnám meg...szégyellem magam, nem is kicsit...egyre inkább elönt a dac: öljön meg, ne cicózzunk.
- Miért gondolod, hogy végzek veled? - kérdi lágyan. Már megint a gondolataimban olvas.
- Talán mert egyáltalán nem akarod, hogy bárki is megtudja, mit tettél.
- Értsd már meg, hogy nem akarlak bántani- mordul rám.
- Akkor engedj el- mondom, pedig tudom, ez képtelenség.
Hosszan gondolkodik, majd így szól:
- Jó. Elmehetsz.
Nem hiszek a fülemnek.
- Tényleg? Elengedsz? Csak így?
- Persze, miért ne? Az, aki voltam, már nem létezik, hiába is keresik. Nyomtalanul eltűnt. Ha bármit is mondasz rólam, nem fognak neked hinni, miért is tennék? Menj, temesd el a párodat. Kapsz pár napot, hogy elintézd. Utána megkereslek, és velem jössz.
Elhűl bennem a vér.
- Ezt nem teheted…
- Ugyan miért nem? Velem jössz, és kész!
- Nem!!!!- most már sikoltok, és reménykedem, meghallja valaki.
Megkeményedik a tekintete.
- Jó...ha te így, hát én is. Soha nem térhetsz már vissza a saját világodba- halkan beszél, de annyira fenyegetően, hogy a hideg futkos a hátamon.
Felugrok, és az ajtó felé rohanok, az sem érdekel, hogy semennyi ruha nincs rajtam.
Hallom a nevetést a hátam mögül. Megszédülök, majdnem elesek, de futok az ajtó felé. De az ajtó eltűnt. Csak a csupasz téglafal néz velem farkasszemet.
Sokkos állapotban nézem az ajtó hűlt helyét, nem hiszem el, amit látok.
Hallom, ahogy felkel az ágyról, hallom a lépteit, ahogy közelednek felém. A sírás kerülget, de nem lehetek gyenge, bármi történik is.
Megáll mögöttem, mellkasa a hátamhoz simul. Lélegzete emelgeti a hajszálakat a tarkómon.
- Megmondtam, hogy nem mész sehova, nem? - sziszegi.
És ekkor feladom...fogalmam sincs, mi következik, de most már úgy is mindegy.