Az igazgató halála

Charles McBurton, Cedarville seriffje a lakásán kapta a hívást, hét előtt néhány perccel.
Ki a fene lehet az? – tűnődött seriff álmosan, aztán felvette a kagylót. Igazából nem bánta, hogy felébresztették – álmában hatalmas polipok jelentek meg, melyek csápjai éhesen nyújtóztak a pénisze felé. Ijesztő volt és érthetetlen. Mostanában ez az álom vissza-visszatért, melytől kiverte őt a víz.
McBurton sokak szerint nem volt elég idős ahhoz, hogy seriff lehessen. Huszonnyolc éves volt, igaz, halántéka már ősz. Ha barátai ennek oka felől kérdezték, ő a rendőri pályafutására kente az egészet. Pedig biztos volt benne, azóta őszül, mióta ezek a polipos álmok elkezdődtek. Ennek folyományaként egyre többet ivott… ennek pedig, érezte, szintén nem lesz jó vége.

Mindenesetre három éve volt seriff Cedarville-ben, és, bár még egyetlen komoly ügye sem volt, úgy tűnt, érti a dolgát. Ha becsiccsentett, olykor még panaszkodott is, hogy ebben az álmos városkában nem történik semmi.
Hát most történt.
- Halló? Itt a seriff.
- Seriff? – szólt egy hisztérikus hang. - Itt Ralph Warren, a Franklin gimnázium portása beszél! Hamington, az igazgató halott! A takarítónő találta meg, és…
- Nyugodjon meg – McBurton maga is meg volt döbbenve. Felült az ágyán. – Mondja el, szép sorjában, mi történt.

- Hát, az volt, hogy éppen megérkeztem az iskolába, és Joy-t, azt a félidióta éjjeliőrt kerestem, aki szokás szerint nem volt a helyén. Magamban füstölögtem, tudtam, ha előkerül, azt fogja mondani, épp gittelnie kellett, ugye érti, mire gondolok, és hát mit is lehet tenni? Az önkormányzatnak nincs pénze arra, hogy megbízhatóbb munkaerőt fogadjon fel amikor…
- Nem térne a lényegre, Ralph?
- De. Hogyne. Szóval Joy végül előkerült, és már teremtettem volna le, amikor távoli sivalkodásra lettem figyelmes. Nem sokkal később az egyik takarítónő rohant le sikoltozva a jobb szárny lépcsőjén, és azt sivalkodta: „Az igazgató úr halott! Halott! Jézuskám, az a rémes gatyája… és az a polip… segítség!

- Mit mondott? – a seriff hangja élesen csattant.
- Mii? – kérdezte zavartan Ralph. – A takarítónő sikoltozott és…
- Nem! Amit utána mondott!
- Én nem… figyeljen ide! Magam is láttam, hogy halott. És izé… jöjjön inkább ide! Ezt látnia kell! – Ezzel Ralph lecsapta a kagylót.
- Bazdmeganyád – mormolta McBurton, aztán kipattant az ágyból. Gyorsan felöltözött, és kiviharzott a kocsijához. Beugrott, bekapcsolta a villogót, és kifarolt a felhajtóról. Ráfordult a főutcára, közben rádión jelentette a történteket az ügyeletnek, s hogy azonnal küldjenek egy embert az iskolához.

Tíz perccel később ért az oda. Megállt, és kipattant a kocsiból. A portán már várta Ralph.
- Ide figyeljen maga fasz! Ha még egyszer lecsapja a kagylót, miközben velem beszél, rászállok magára! És akkor én mondom, rá fog kúrni! Azt hiszi, nem tudom, hogy nincs vizsgamatrica azon az öreg krehácson, amit maga az autójának hív?
Ralph motyogott és kerülte a seriff tekintetét.
- Na jól van - McBurton lehalkította a hangját. - Vegyük át még egyszer. Mi is történt?
- Nem tudom - Ralph a fejét rázta. - Komolyan mondtam, hogy inkább személyesen kellene megnéznie.

- Rendben van – mondta csendesen a seriff. – Vezessen oda.

Ralph felvezette McBurton-t az emeletre, ahol az igazgató irodája volt. Aztán benyitottak.
McBurton-nek elállt a lélegzete. Amit látott, olyannyira undorító, szánalmas, és (nevetséges) volt, hogy talán fel is nevetett volna, ha nem rémül halálra.
A direktor úr halott volt, kétségkívül. Meztelenül ült az igazgatói székben, és látszott testének minden hájas redője. McBurton látta, bokájáig lecsúszva egy ocsmány rózsaszín alsó fityeg. De ami igazán magára vonta a figyelmét… az a gusztustalan bokszer színéhez hasonlatos árnyalatú műanyag polip volt. A játékboltban láttam ilyet, amikor az unokaöcsémnek kerestem szülinapi ajándékot, gondolta émelyegve a seriff. A polip fejének átmérője körülbelül 20-25 centi lehetett, csápjai hosszúak voltak, rugalmasak, és groteszk mód fonták körül a néhai Mr. Hampton lábait. Néhány csáp felnyújtózott csupasz mellkasára is.

Az igazgató úr pénisze természetesen nem látszott. Rá volt húzva a polip üreges teste. Alighanem ez lehetett az oka, hogy a takarítónő, amikor megtalálta, sikoltott, nem pedig kacagott.
Mr. Burton álmélkodva lépett közelebb. Óvatosan mozgott. A szabályzat, összpontosíts a szabályzatra, haver, ne bassz el semmit. De nehezen tudott koncentrálni. Gondolatai mintha cseppfolyósakká váltak volna. Fejében az motozott, hogy előbb-utóbb valakinek el kell távolítani Mr. Hampton öléből azt az ocsmányságot.
Úristen. Ez nem lehet véletlen. Ez nem lehet…

McBurton akkor megpillantott valamit az iroda sarkában a földön. Odament, és lehajolt. Látta, hogy egy bugyi az. Méretéből – és illatából – Ítélve úgy tűnt, egy fiatal lányé.
- Úristen – suttogta. Valami nagyon rossz előérzete támadt. Arra gondolt, mikor jön már az erősítés. – Mi a franc történt itt?