Az első éjszaka (62)

Az esti szél körbetáncolta összefonódott alakunkat. Gyengéd ölelésünk soha véget nem érőnek tűnt. A Nap már régen letett arról, hogy megvárja, amíg elérkezettnek érezzük az időt a távozásra és ezáltal az elválásra. Ahogy kezem, kezén járt fel, s alá, úgy éreztem mind jobban közelségét. Fázott, egyre jobban. De csak kívülről, mert belülről olyan tűz égetté, mely engem is égetett. Égett az ajkunk és a másikunk ajkán kerestük az enyhet adó hűs cseppeket. Minél inkább égett, annál inkább szorítottuk. Éreztem, ahogyan gyengéden megremeg, ahogyan egyre ritkábban veszi a levegőt. Végül eljött a perc mikor szétváltunk. Arca csak úgy ragyogott a holdfényes éjszakában. Mosolyát és ezáltal ajkait látva, ismét elfogott a vágy, hogy megérintsem. Indultam volna, de kezét felemelve megálljt parancsolt. Addig nem is figyeltem, mert nem volt teste szerves része, de most szemem elő tetté, ezzel célozva a kései időpontra.

Az óráján a mutató már elhaladt a tizenegyes mellet és bőszen haladt a tizenkettes felé. A város két végén laktunk, így az elkísérés is esélytelen volt. Amennyiben el akartuk érni az utolsó buszt, úgy mindenképp és haladéktalanul indulni kellett. A puszta tudat is fájt, hogy el kellett válnunk, pedig pár óra múlva bent ismét találkoztunk. Felálltunk és úgy nyúltunk egymás kezéért, mintha már hosszú évek óta ezt gyakorolnánk. Elsétáltunk a sziget végébe tartva az ünnepélyes csendet. Felmentünk a villamoshoz. Amikor láttam, hogy jön, így szóltam.
- Végül eljött a búcsú. Vigyázz magadra és légy jó!
- Hagynád, hogy fázzak hazáig?
- Kísérnélek szívesen, de akkor nem mivel hazajönni.
- Miután eljöttél odáig, én sem engedhetném meg, hogy te fázzál hazáig.
Ekkor végre megértettem a kérdés lényegét.
- Nem tudnék többet a szemedbe nézni, ha hagynám, hogy miattam fáznod kellene hazáig.
Ismét magamhoz szorítottam. Felszálltunk a villamosig, azzal elmentünk a HÉV-ig. Kellemes 20 perces utazás, melyből nem sokat érzékeltünk és a tájat se nagyon láttuk. Nekem teljesen ismeretlen volt a könyék ahová érkeztünk, csak egyszer jártam arra, akkor is csak pár órára.

Olyan voltam, mint egy vak ember egy sötét kerek szobában. Úgy követtem, mintha csak hazafelé mennék én is. Egy kertes ház kapuja előtt álltunk meg. Sötét volt, sokat nem láttam, a kültéri világítás, meg nem volt megfelelő az alapos megszemlélésre. Bementünk, át a kertem, melynek nem láttam, a hosszát, se a szélét. Elhaladtunk egy ajtó mellett,. Melyet én a bejáratinak véltem. Később kiderült igazam is volt, mert mi a hátsó ajtón mentünk be. A szobája már több figyelmet igényelt. Szépen be volt rendezve. A falok olyan üresek voltak, mintha csak előző nap lett volna tapétázva. Férfi létemre az első, amit megnéztem az az ágy volt. Egyszemélyes és még ki sem húzható. Vagy sokáig volt egyedül, vagy nem igazán tartózkodott otthon azelőtt sokat. Mintha megérezte volna gondolatomat. Hátulról átkarolt:
- Kérlek, legyél egy kis türelemmel. Elmegyek, és rendbe teszem magam.
- Jól van, tedd, amit jónak látsz. Hisz, Te vagy itthon.
- Foglald el magad valamivel, amíg távol vagyok, sietek, ígérem.

Mit tehettem egy idegen szobában. Lassan körbenéztem. A könyves polcot vettem szemügyre. Fényképek és apróbb tárgyak egész armadája sorakozott patinás rendben. A fényképek valószínűleg a család többi tagját mutatták, illetve pár kép róla és a barátnőiről valamilyen nyaralás közben. Utána sorra vettem a könyveit. Széles választék volt belőle. A romantikus könyvektől, a versgyűjteményeken át, a tankönyvekig minden fellelhető volt. Az íróasztalán szintén még több tankönyv és jegyzet, de azokat szándékosan kerültem tekintettemmel, mert nem tartottam illőnek az engedélye nélkül való belenézést. Találomra levettem egy verses kötetet. Az író neve nekem nem sokat mondott. Kinyitottam az első versnél és olvasni kezdtem. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy a sorokat előbb hallom, mint ahogy szemem veszi a sorokat. Összehúzott szemöldökkel kissé közelebb hajoltam, mintha hangos könyvet hallgatnék. Halk kuncogás lett a válasz. Amikor felnéztem, láttam, hogy ott áll az ajtóban. Akkor a szemével nevetett és nem a szájával, bár annak is két vége közelebb volt a füléhez, mint nyakához. Utána befejezte nekem a verset. A hangja kellemesebb. A mesterséges megvilágítás nem mérhető a napsütötte archoz, de az a ruha, ami rajta volt, csak fokozta szépségét. Igaz, akkor már csak a testi megvalósulásában.
- A kedvenc költőmet választottad.
- Mindig volt érzékem a széphez.

Gyermeteg kacsintással párosítottam az utolsó mondatomat. Odamentem hozzá. Mandula illata volt. Legszívesebb magamhoz szorítottam volna, de akkor és ott nem voltam méltó, hogy hozzá érjek.
- Jelen pillanatban csak a sápadt holdfényt képviselem a Te csillagfényes éjszakádban.
- Ketten vagyunk, menj és hozd rendbe magad Te is. Adok törölközőt. Mással sajnos nem tudok szolgálni, hacsak nem akarod az egyik toppomat.
- Csakis rajtad.
Leírni egyszerűbb most, mint megcselekedni akkor. Elmentem és én is rendbe hoztam magam. Rossz szokásom szerint mindenfelé, amerre jártam, amennyire csak tudtam, körbe néztem. A lakás rendezettsége semmiben sem különbözött a szobájától. Villanyt nem nagyon kapcsoltam, de amit láttam, azt ind tetszett. Nem tudom mennyi időt voltam távol. Amikor visszatértem, egy székben találtam, amint ugyan azt a könyvet olvassa, amit én.
- Oszd meg velem kedvenc versed!

Szavalni kezdett. Lágyan és mégis finomat átfedve a különböző erősségű szavakat. Hangja halk volt, mégis elnyomott bennem minden mást. Egy idő után már belülről éreztem a hangját. Átitatta a testem-lelkem és teljesen eggyé váltam vele. Mintha soha nem akarta volna befejezni. A befejezés méltó volt mindkettőjükhöz. Hozzá is és a vershez is. A szerelemről szólt., mely soha nem valósult meg. A fiatalok elevenen égtek el az egymás iránt érzett szerelemben még végül belehaltak a bánatba. Egymástól függetlenül ugyan azon a napon, ugyan abban az órában, sőt percben egymástól nem messze átadták magukat a tengernek, hol fenn az égben egymáséi legyenek. A vers szépséget nem igazán a mondanivalója adta, hanem a szenvedély, amely benne lángolt végig. Megkért én is mondjam el a kedvenc versem. Kissé belepirultam, mert drasztikus témaváltás volt részemről. Én Petőfi: A XIX. százas költői című versét mondtam el neki. Számomra ez a vers adja a művészet mondanivalójának a lényegét. Leültem az ágyra és Ő odajött mellém. Átkaroltam és fejét vállamra hajtotta. Teste forró volt. Ujjaimmal lassan végigsimítottam az arcát. Le a nyakán. Tudtam, mehetnék lejjebb is, de nem akartam. Magamban csodálkoztam is, hogy miért. Megfogott a pillanat a szépsége és nem akartam tönkretenni holmi kelletlen tolakodással. Egyszerűen éreztem bőre bársonyosságát és kellemes illatát.
- Köszönöm - mondta.
- Ne köszönd, nem szívességet tettem. Régóta vártam ezt a percet. De ma megértettél velem egy fontos dolgot. A testi vágy elenyészik a lelki vágy mellet. Ha lelki vágyainkat kielégítjük, akkor a testi vágyak majdhogynem megszűnnek létezni. Én tartozom nekem köszönettel.
- Akkor ismét tartozol egy hála találkozóval.
- Csak, ha akkor is lekötelezettedé teszel. Egy régi álmom válik valóra ebben a percben. Megértetted velem mi az igazi vágy, amit a szenvedély korbácsol a szerelem fűt. A most kellene szétválnunk, akkor csak azt sajnálnám, hogy többé nem lehetne részem veled a lelki eufóriában.
Mindkét kezével átkarolt. Annyira szorított magához, amennyire csak testi erejéből futotta. Feját a mellkasomra fektette és hallgatta hogyan ver a szívem. Már régen nem a megszokott ütemben vezettem a testemet. Az akkori csönd sokkal többet mondott mindkettőnknek, mint bármelyik szó. Nagyon későre járt már az idő és mivel mindketten fizikai munkát végzetünk, így engedtük, hogy az álom ólomként nehezedjen szemünkre. Engedtünk hívogató csábításának. A hajnali fény abban a helyzetben talált minkét, ahogy a fényesen ragyogó Hold hagyott. Egymást karolva, félig ülve, félig feküdve. Előbb ébredtem, mint az óra szólt volna. Nem mozdultam, nem akartam megzavarni kedvesem álmát. Az elmúlt éjszaka friss volt bennem. Puha csókot leheltem a hajára és egy szót suttogtam a fülébe:
- Örökké!
Mosoly jelent meg az arcát. Ő is röviden válaszolt:
- Úgy legyen!
Hamarosan mindketten engedtünk az ébredés kiábrándító erejének és elfogadtuk a társadalom ránk nehezedő nyomását. Amikor öltözött elfordultam. Bár nem aludtunk többet három óránál frissebben voltunk, mintha egész éjjel az igazak álmát aludtuk volna. Kézen fogva mentünk be a munkahelyünkre vállalván egymást. Kollégáim miután egyedül maradtunk kérdéssel ostromoltak, de mindnek egy volt a lényege:
- Milyen volt.
Vágyakozva néztem abba az irányba amerre elment.
- Csodálatos. Egyszeri és megismételhetetlen.

Hamarosan: Az első áldás