Az első áldás (63)

A boldogság olyan mélyen fészkelte magát belénk, hogy nem hittem lehet rajta változtatni. A tavasz csak kedvünkre volt. Minden nappal tovább sütötte ránk langymeleg sugarait, ezzel is növelve az együtt tölthető időt. A nyár beköszöntével mindkettőnk munkája több lett, így házon belül szinte nem is találkoztunk. Az első éjszaka óta több hónap telt el és utána már engedtünk a test gyönyöreinek, de annál csodásabb éjszakánk nem volt. Sok mindent sikerült általa véghezvinnem, ami nélküle nem sikerült volna. Szavakkal, vagy egyszerű tettekkel nem lehet kifejezni az iránta érzett hálámat. A család és a rokonság teljes mértékben elfogatta páromat. Hosszú és fárasztó küzdelem volt, mert előző kapcsolatom viharosan ért véget. Minden egyes percben mikor fogta kezem, tudtam semmi sem állíthat meg. Semmi sem tehetett boldogabbá, mint a tudat, hogy szeret.

A munkahelyen töltött napok szinte észrevétlen szálltak tova. Az őszi már nyújtogatta hullámait az emberek felé. Az iskolakezdéssel az én munkám is jelentősen csökkent és ezt kitörő örömmel fogadtam. Boldogságban ünnepeltük az aktuális hófordulót. Elragadt minket a hév és csak a másikkal törődve ereszkedtünk a földi érzékeken túli testi és lelki teljes kielégülés felé. Másnap megváltozott a levegő is köztünk. Nekem legmerészebb álmaimban sem fordult meg, de párom már akkor és ott érezte. A mosoly sokkal többet mondóbb volt, az érintése lágyabb, a hangja csengőbb. Szertelenségét és fiatalos esetlenségét egycsapásra elfeledte. Nem tudtam mire vélni a változást, de nagyon tudtam értékelni. Életét olyan rendszeresség vette körbe, amit nem tapasztaltam sehol sem. Barátnői elégedett mosollyal üdvözöltek, mikor megláttak és sokkal kedvesebbek voltak velem, mint egyébként szoktak. Csak egy vágás volt.

Az apja tett néha kétértelmű célzásokat, amikre néha úgy éreztem, nem jól válaszolok. Olyan kérdéseket tett fel, amiket nem tudtam mire vélni, mert előtte nem igazán sokat beszéltünk mindkettőnk elfoglaltsága miatt. Olyan mélyen érdeklődött a kapcsolatunk iránt, amit már-már tolakodásnak is vehettem volna. Bár még a szüleivel lakott, tervbe volt vége az összeköltözés. Nézegettünk házakat és lakásokat is, mert anyagi keretünk nem engedett nagy teret vágyainknak. Ő vidéki volt, én meg csak vidékre voltam hajlandó költözni. A hozzájuk költözést azonnal elvetettük, mert magunk szerettünk volna lenni és önállónak lenni. Elkezdi az életet, a hogy mások mondanák. Az idő még nem igazolt feltétlen minket, de az a lángoló szerelem ami elvakítja az embert már elmúlt és átalakult őszinte és igaz szeretetté.

Közeledett a karácsony és én egy merész lépésre szántam el magam. Rengeteg munkánk volt ismét, így nagyon kevés időt tölthettünk együtt. Valamilyen oknál fogva kicsit meggömbölyödött. Jól állt neki. Jobban nézett ki, mint bármikor. A karácsony előtti hétvégére minden befolyásomat bevetve szabad hétvégét kértem. Sokba került, de nem anyagilag, hanem azokért a szívességekért, amit ezért kellett tennem. Nem bántam. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, akkor mindent megadok azért a két napért. Teljesen spontán ötletként felvetettem egy elutazás ötletét. Még ki se mondta az igent, már mutattam is neki a jegyeket. Huncut mosoly volt a válasza a költői kérdésemre. Volt egy város az országban, ahová mindig is el szeretett volna jutni. Azt hitte az lesz az én ajándékom, de csak körítésként szántam. A csomagolás alkalmával észrevettem, hogy kerüli a gyors mozdulatokat és a kissé nehezebb tárgyakat is lassan, vagy egyáltalán nem teszi arrébb.

Korán reggel utaztunk. A zord idő és a hajnali óra ellenére vidámak voltunk és semmi sem tudta elvenni kedvünket. Sugárzott belőlünk az életöröm. A nap nagyon kellemes telt. Sétáltunk a városban, megnéztük a nevezetességeket. Én mindig is műveltnek tartottam magam és általában én meséltem mindenfélét, vagy vittem előre egy vitatkozást, de ott és akkor szárnyalt. Mindent tudott. Napra pontosan mesélt a nevezetességek hátteréről, a szobrokról, a múzeumokban kiállított tárgyakról. Helytörténeti előadási annyira magával ragadóak voltak, hogy egyszer kezével csukta össze a számat. Ha akartam volna, se tudtam megszólalni. Kora este betértünk egy étterembe „teljesen véletlenül”. A vacsorát halk zene kísérte. Kellemes volt, de a legkellemesebb Ő volt.

- Én nem hiszek a véletlenekben. Oka volt annak, hogy nem mentem másik helyre dolgozni, akkor, amikor még nem is tudtam, hogy létezel. Oka volt annak is, hogy ismerve hátterem hajlandó voltál velem ismét és ismét találkozni. Én sokat gondolkoztam rajtunk és az múltunkon. Láttam már sok mindent és átmentem nem kevés dolgon. Nagyon sok mindent elértem már, aminek egy jelentős részét neked köszönhetek. Művészetem szárnyal az első találkozásunk óta, bent a munkahelyen olyan sikereket értem el, amit egyik kollégám se előttem. Főnökeim és kollégáim irigyek rám, mert téged tudhatlak páromul. Dagadok a büszkeségtől, amikor az emberek szemét nézem, mikor téged néznek. Bár kevés ideje aranyozod be az életem, én már most úgy érzem, soha nem tudom visszaadni, amit tőled kaptam. Kaptál már sok mindent, ami anyagi síkon talán értékkel bír. Most olyan dolgok szeretnék neked adni, ami nekem mindennél fontosabb. A nevemet.

Felálltam és odasétáltam elé. A zene elhalkult körülütünk és minden szempár ránk szegeződött. Kivettem a zsebemtől egy ékszeres doboz és féltérdre ereszkedtem.
- Bearanyoznák azzal a jövőmet, hogy hozzám jössz feleségül? Kipattintva a dobozt egy apró fehérarany gyűrűt fedtem fel.
Felállt és az a kezével felsegített.
- Legalább nem veszünk össze azon, kinek a nevét viselje. Szabad kezével óvatosan megsimogatta a hasát. Tekintetemmel követtem a mozdulatot és egy pillanatig várnom kellett, amíg felfogtam a jelentését.
- Hogy nekünk... mármint Te... és mióta? - eddig jutottam, utána már csak ajkamat tapasztottam az övéhez. Hangos üdvrivalgás támadt körülütünk. Tapsoltak az idősebbek, fütyültek és doboltak a fiatalabbak. A zenészek belekezdtem egy örömódába. Velünk örült mindenki. Körülöttem lehámlottak a világ falai. Nem éreztem a testem, csak egy felszabadult lélek voltam. Az ételhez hozzá se nyúltam. Kezem egyszerre remegett és volt olyan stabil, mint addig soha. A szemében örömtáncot járt a fény. Felhúzta a gyűrűt. Tökéletesen illett az ujjára. A gyűrűt tette szebbé az ujja és nem fordítva. Az idő előrehaladtával eljött a távozás ideje. Kértem a számlát, amit a minket kiszolgáló pincér ki is hozott. Letett az asztal felém eső felére. Egy úr jelent meg mellette és felvette a számlát, majd a zsebébe tette.
- Engedjék meg, hogy a személyzet és magam nevében kívánjak sok boldogságot házasságukhoz és születendő gyermekükhöz.
- Köszönjük.

Kifelé menet mindenki gratulált, aki mellett elhaladtunk. Az utcára kilépve hozzám simult. A másnap olyan gyorsan tovaszállt, hogy érzékelni sem tudtuk. A rá következő napon már a munkásvilág terhét kellett viselnünk ismét. Mivel nem tudtam volna magamban tartani így beleegyezett, hogy szétkürtöljem a hírt. Belépve mindenki fáradtan volt a korai óra és a nagy hajtás miatt. Én nem tudtam leplezni az örömömet. Fel is tűnt mindenkinek és faggatni kezdtek.
- Látom jól szórakoztatok.- hangja fáradt volt, de érdeklődés volt benne.
- Apa leszek!
Halk koppanás hallatszott, amint a kezébe lévő tárgy érintkezett a csempével. Úgy kapta fel a fejét, mintha valami megcsípte volna.
- Bocsáss meg, de mit mondtál az előbb?
- Apa leszek! És férj is idővel. Én akartam meglepni egy eljegyzéssel, de Ő lepett meg engem egy gyermekkel.
- Ennél szebb ajándékot nem is kaphattál volna karácsonyra.
- Egyszer végre örülök egy tévedésemnek. Azt hittem már nem lehetek boldogabb. Tévedtem.
A hír futótűzként terjedt és mindenki felkeresett pár kedves szóra. Akik csak párom után tudtak az ott létemről, ők is odajöttek gratulálni. Hiába volt nagyon fontos az a pár nap a munkámban, engem nem tudott lekötni. Állandóan kerestem a kibúvókat, hogy a kedvesen közelébe lenni.

Örömmámorban teltek az ünnepek. Minkét család kitörő lelkesedéssel fogadta hírt és biztosított teljes támogatásáról. Én nem értettem egyet, de Ő folytatni kívánta munkáját, mondván szükségünk lesz rá. Személyesen kerestem fel az osztályon dolgozókat és kértem meg őket segítsenek neki a nehezebb dolgoknál. Volt, aki zsörtölődve fogadta, de neki is elmagyaráztam, miért kérek szívességet. A január meghozta a megnyugvást. A munkám harmadára csökkent és végre annyit időt tölthettem jegyesemmel és születendő gyermekemmel amennyit csak akartam. Szépen gömbölyödött és gyermekünk szépen nőtt. Valentin napot is kettesben töltöttük egy vidéki kis faluban. Nagy sokára sikerült rávennem a munka befejezésére. A kollégái tisztességgel búcsúztatták, ami jót tett az egyébként is derűs lelkiállapotának. Kivettünk egy kis lakást a szüleihez közel, de mégis annyira távol, hogy teljesen magunk tudjunk lenni. Az összeköltözés hozott némi súrlódást, mert nem nagyon akartunk lemondani az addigi kényelmi dolgainkról, de pár hét alatt összeszoktunk és elsimítottuk az apróbb problémákat. Szépen berendeztük idővel az új lakásunkat és kialakítottuk a gyerekszobát is.

Hosszú vita volt a gyerekágy elhelyezéséről. Párom azt szerette volna, hogy mellettünk legyen, én meg azt, hogy kezdettől fogva legyen külön szobája. Sikerült meggyőznöm, de ahhoz nekem is kellett kedvezményeket tennem. Minden nap ebéddel várt és mutatta miket újított a lakáson. Hol egy új terítő az asztalra, hol egy montázs falra, hol egy kis bútorrendezés. Az emberek bent sokkal elnézőbbek voltam velem szemben, mert tudták nem azért nem figyelek annyira mert nem akarok, hanem, mert az otthoniakon jár a eszem. Bármennyire is nem akartam a húsvét közeledtével ismét komolyabban kellett figyelnem, mert a felső vezetést már annyira nem érdekelte az én személyes ügyem. Kivettem egy szabad hétvégét és a két szűk család jelenlétében örök hűséget esküdtünk egymásnak.

A mulatozást vissza kellett fogni, mert már nem mozgott olyan könnyen, mint szeretett volna. Szerette volna az ünnep előtt és után is egy-egy szabadnapot, ami már majdnem szabadság lett volna, de nem kaptam meg, mondván ilyen kedvezményt még én se kaphatok. A tavasz ismét elhozta a virág borulás nemes újjászületését. A madarak kísértek minden léptemen hazafelé. Örültem és egyben sajnáltam is a melegebb idő beköszöntét. Munkám ismét sokszorosára nőtt. Egyre kevésbé tolerálták szertelenségemet, így nekem muszáj volt ismét bizonyítanom bent. Sok időmet és erőmet elvette. Az esti séták rendszerint elmaradtam, mert fáradtan zuhantam a párnák közé.

Minden reggel fájt a szívem, mikor el kellett válnom Tőle. Összeszorított foggal tűrtem mindent, mert a tudtam, miért teszem. A nap egyre melegebben sütött. Amikor én mentem hazafelé szinte mindig strandra menő emberekkel találkoztam. Néma irigység volt bennem, de amikor megpillantottam kedvesem minden bánatom elszállt. Már nem volt sok hátra szülésig. Össze voltunk csomagolva és kidolgoztunk pár gyors kórházba jutási lehetőséget is. A nőgyógyász elégett volt.

Minden úgy alakult, ahogy kellett. Nem ment kórházba, mert nem akart. Minden nappal egyre jobban kérleltem, de Ő állhatatos volt és makacs. Amikor bent voltam szinte óránként hívtam. Egy alakalommal nagyon bele voltam merülve a munkámba, mert egymásra épülő dolgokat kellett csinálnom, amikor hallom, hogy valaki hív. Anyósom szólt bele a telefonba és csak annyit mondott siessek a kórházba. Nem érdekelt a munkám többé. Megkerestem az egyik kollégámat, akivel előzőleg egyeztettem a helyettesítéssel kapcsolatban. Némán bólintott és én már rohantam is tovább. Rekordidő alatt értem be a kórházba, de úgy is elkéstem. Három óra vajúdás után, egy héttel és három nappal korábban megszületett az első gyermekem.

Hamarosan: Az utsolsó áldás