Az elf lány

1. Fejezet (Bemutatkozás)

Csatt-csatt. Csattogtak a pengék. Az egyik egy kiskés volt, a másik egy hosszú, görbe, vékony, de nagyon éles kard. A kés volt nálam, természetesen. A kard Mesterem kezében. Bár a szürkületben már fakultak a színek, én még mindig tökéletesen láttam őt. A hosszú, bokáig érő haját, amit mindig kiengedve hordott, gyönyörűen hullámzott az összes barna tincs, minden mozdulatára. Elfekhez méltó, szőrtelen, keskeny áll, kicsi, hegyes orr, hosszú, hegyes fülek. Vékony, hosszú lábak és kezek. Rövid, izmos nyakán a kristály meg-megcsillant minden mozdulatára. Mely fura módon óvatos, de erős és ugyanakkor gyors volt. Sötétkék, testre simuló póló és azonos tulajdonságokkal rendelkező rugalmas, hosszú nadrágot viselt. A felsőt és a nadrágot csak fegyvertartó öve különböztette meg, amin volt íj, kard, kés, bumeráng és néhány nyíl fából. Bár smaragdzöld szemeit már nem láttam színesnek a sötétségben, mindig tudtam, hogy engem figyel. Magamon éreztem tekintetét, mely fegyelmező, figyelmeztető, és mégis kedves volt.... Fura alak volt, az biztos... Ekkor gondolataim magamra tévedtek, láttam magam a szemem előtt: Egy elf lány, keskeny áll, gólya lábak, izmos, mégis formás test, derékig érő fekete haj, kék szemek. Egy egyszerű, levelekből összerakott egybe-ruha, mely könyöktől térdig ért, rugalmas, kényelmes és tiszta volt. A hátamon, derekamnál és ízületeimen teljesen a bőrömön éreztem. Nálam nem volt olyan sok fegyver az övön. Egy kiskés egy íj és a hozzá tartozó tegez, amit én csináltam a benne lévő nyilakkal együtt. Gondolataimból  egy kés hideg pengéje ébresztett, amint a bőrömet felvágja, nem mélyen, de érezhetően a csuklómnál. Körülnéztem, és igencsak elszégyelltem magam: A saját késem fordult ki a kezemből, és sértett meg.
-Mára szerintem elég lesz.-Jegyezte meg a Mesterem, és elrakta fegyverét.-Jól vagy?
-Igen, köszi...-Válaszoltam lihegve az egész napos edzéstől. Mindkettőnkről folyt a víz... Bólintott, majd egy intéssel jelezte, hogy távozhatok. Ennek nagyon örültem, hiszen a párom, Williem már várt rám otthon. Egy biccentéssel köszöntem el, felpattantam Patásra a pöttyös szarvasomra és hazavágtattunk, pontosabban ő, mert én feküdtem a hátán. Ez nem sima pöttyös szarvas volt, elf házi kedvenc. Azok általában nagyobbak, és erősebbek sima rokonaiknál. Hazaértem, egy szerényes házikó fogadott: Egy fa oldalából nyíló ajtó, mellette kövekből és agyagból épített istálló a kedvenceinknek Patásnak és Rexnek a tűzsárkánynak. Bevezettem kedvencemet a boxba és bementem a házba. Jó érzés volt, amikor az asztalra pillantottam, mert Will ott ült két tányér gőzölgő leves előtt, engem várt. Egykor hátközépig érő szőke haja most le volt vágva a válláig, egyszerű fehér ing és én kezeim által készített levél-nadrágban volt. Ott ült az asztal egyik oldalán, az asztal közepén egy szál vörös rózsa pihent a vázában. Rám mosolygott, és a szemembe nézve mondta:
-Szia! Kész a vacsora, ha gondolod jöhetsz enni.
-Rendben, csak előbb lefürdök.-Válaszoltam mosolyogva a szép, barna szemeibe nézve. Tíz perc múlva már falatoztunk. Finom levest készített ahhoz képest, hogy mikor összejöttünk, két éve, nem tudott még krumplit pucolni sem, hogy segítsen a házimunkában, most meg, hogy edzeni voltam, a ház ragyogott-ami ritka szó, ha nem vagyok otthon- és meleg vacsora fogadott az asztalon. Igazán ízletes volt.
-Már megint lefárasztott, igaz?-Kérdezte
-Hát, igen....
-Gondoltam, nem jöttél haza délben....
-Igen, ez volt a büntetés, amiért nem a küzdelemre figyeltem.
-Mi történt a kezeddel?-Kérdezte friss vágásomra mutatva.
-Semmi, csak figyelmetlen voltam, és a saját kezem vágtam el...-Erre felkacagott. Fura, ha más tette volna, most tuti még jobban szégyellném magam, de nem, pont ellenkezőleg, a balesetet elfelejtve vele nevettem... Rám fért már, ez a hét nagyon kemény volt: Hétfőn sárkánytámadás, Kedden egész napos edzés, szerdán elengedett délben a Mesterem, csütörtökön pénteken és ma megint egész napos edzés, tegnap, vagyis szombaton pedig egy vámpírral találkoztam... Most nevettem először Vasárnap este ezen a héten. Vacsora után Will még a teliholdban gyönyörködött, én meg álomra hajtottam a fejem.
Éjfélkörül megébredtem, amikor gyengéd, puha kezét megéreztem. A világért sem mondtam volna el, hogy ébren vagyok. Gyengéden arrébb rakta arcomat takaró hajtincseimet, és mellém feküdt. A következő percben már halk szuszogását hallottam csak, ahogy elaludt.


2. Fejezet (Elkezdődött....)

Mikor felkeltem, Will már nem volt mellettem. De aggódó hangját azonnal meghallottam:
-Felébredtél?.... Szerinted mi lehet ez?!
-Micsoda?-Épp a szemem dörzsöltem, amikor kinyitottam furcsa dolgot láttam:Az ablakon kinézve nem a kék eget és a zöld füvet láttam. A növények elhaltak, porrá lettek, az ég koromfekete volt, és mindenhol félhomály uralkodott. Hamar felálltam és az ablakhoz sétáltam párom mellé.-Fogalmam sincs....
-Kérdezzük meg a mesteredet! Hátha tud valamit róla.
-Jó, megyek.-Indultam az ajtóhoz, felkaptam a kabátom és magamra terítettem.
-Várj, elkísérlek-Jött utánam, és ő is a kabátjáért nyúlt. Kimentünk, mint ha tél kelős közepe lenne, olyan hideg volt, pedig nyár kezdődött nem rég. Hamar felvettük a kabátokat és állatainkhoz mentünk. De csak Rexet hoztuk ki a végén. Elrepültünk, egyenesen Mesterem házához. Ő elénk jött, ajtót nyitott és behívott. A griff az ágyon feküdt, fenyegetően csattogtatva csőrét tekintetével kísért minket.
-Mi folyik itt?-Kérdezte Williem idegesen Mesteremtől, az utóbbi személy szokatlanul idegesen felelt. Nem hallottam még soha így beszélni, szóval nagyon nem tetszettek a dolgok.
-Azt hiszem, elkezdődött.
-De mi?-Kérdezte párom ismét, lehuppanva az egyik székre.
-A gonosz hamarosan elfoglalja a Földet. Itt kezdi, majd lassanként az emberek birodalmába férkőzik.
-Rytix?-Szóltam bele a párbeszédbe.Mesterem rám nézett.
-Igen, ő...
-Nem értem.... Még ha vámpír lenne és vérre éhezése miatt foglalna el mindent, megérteném, de ő vérfarkas!-Értetlenül nézett Will. Mesterem dühös tekintete egy kicsit aggasztott, ugyanis engem nézett.
-Ő vérfarkas, ez igaz. De a testvére vámpír. És bár fajtája lévén nem lenne szüksége emberekre, gonosz kegyetlensége világhatalomra kényszeríti.-Most tényleg megijedtem, Mesterem tekintete az enyémet kereste.-És te kellesz neki, Napsugár...-A nevem hallatán a hideg végigfutott a hátamon.
-Én?!!-Kérdeztem.-De....de miért?!
-A név, amit viselsz, angyali erőt takar. Nem vagy fajtiszta elf, csak félig.
-Akkor mi vagyok?-Kérdeztem döbbenten. Majd, tekintetéből kiolvastam egy szót.-Nem... Én nem lehetek....
-De, félig angyal,  félig elf vagy. Így nem gyengülsz le a sötétségben, mint egy sima angyal, és több erőd van, mint egy elfnek.



3. Fejezet (Mögöttem?!)



-De....De.........Akkor ezért?....
-Igen, ezért foglalkoztam veled annyit. Tudtam, hogy eljön ez a nap, és tudtam, hogy nem leszel eléggé felkészülve rá.
-Miért nem...
-Mert nem lehetett... Még most sem vagy elég idős ahhoz, hogy mindent felfogj, de sajnos tovább nem tudom húzni az időt.
-18 vagyok, miért nem vagyok hozzá elég idős?!-Egy pillanatra kikeltem magamból. Mesterem tekintetét látva megkaptam a választ. "Pont ezért...."-Értem.....
-Félek tőle...-Sóhajtott mesterem.- Hogy egyedül maradsz... Amikor senki nem lesz körülötted, csak démonok, leláncolt, meggyilkolt barátok, előtted meg Rytix... Nem vagyok benne biztos... Hogy....
-Hogy megállom a helyem.-Fejeztem be helyette a mondatot.-De, ezzel a "leláncolt, meggyilkolt barátok"-kal ugye nem arra gondoltál, hogy elveszíthetlek titeket?
-De.... Pontosan erre.
-Nem.... Mondd, hogy ez nem történhet meg!
-Sajnálom, de most már nincs olyan dolog, amire rámondhatom, hogy nem történhet meg....-Ekkor Williemre nézett.-Innentől fogva kötelességünk megvédeni Napsugarat. Ő az egyetlen, aki szembeszállhat Rytix erejével. És aki esetleg legyőzheti, ha sikerül magára lelnie.-Ekkor újra felém fordult- Erről jut eszembe, érdekel, hogy ki is vagy valójában?
-Ez most hülye kérdés volt....... Persze, hogy érdekel!
-Gyere, ülj le.-Leterelte a madarat az ágyról és leült. Én mellé.-Szóval. Édesanyád egy angyal volt, tőle örökölted a neved.
-Tehát őt is Napsugárnak hívták?-Kérdeztem Mesterem szavába vágva.
-Igen. Akit apádnak ismertél, valójában a keresztapád. A keresztelő után Rytix megtámadta a lakásotokat, a szüleid elterelték a figyelmét az erdő felé szaladva, míg kereszt szüleid elvittek onnan. Hallottam olyat, hogy ez így meg volt beszélve, olyat is, hogy a szüleidet elválasztotta tőled a vérfarkas. És csak kereszt szüleid segíthettek rajtad.
-Egy pillanat. Hallottad?!
-Igen. Sok pletyka kering a megmentőről, a titokzatos elf-angyal lányról, aki nem tudja, hogy valójában kicsoda.
-Tehát egyedül én nem tudok arról, hogy van ilyen?
-Így van. De, folytathatom?
-Igen.
-Szóval, elvittek és sajátjukként felneveltek. Emlékszel a sok "csak kitaláltad" mondatra?
-Amikor angyalokat meg egyéb furcsaságokat láttam?
-Igen. Nem volt igaz. Valóban ott voltak, de csak te érzékelted őket.
-Ez hihetetlen... Miből gondoljam, hogy igazat mondasz?
-Hm...-kellett neki egy perc, mire válaszolt- Mert én is látom őket?
-Aha.......
-Williem, van valami Napsugár mögött?
-Nem-hangzott a válasz Willtől.-, nincs ott semmi.
-Mögöttem?!-Megfordultam, és ijedtemben hátraugrottam. Egy unikornis állt mögöttem. Nem léteznek ezek a lények, soha senki nem látott még ilyet! Nem hiszek bennük!
-Mi van ott?!-Kérdezte Will, de senki nem figyelt rá.

4. Fejezet (Repülünk....)

-Ki vagy?- Kérdezte a mesterem a lénytől.
-Segítőtök vagyok.-Felelte a hófehér szarvval ellátott ló. Szőre hófehér, sörénye-farka pedig világoskék volt.
-Miféle segítőnk?-Kérdeztem.
-Útbaigazítalak titeket. A feladatom egy csapatot készíteni a legjobb, és a jó szándékú harcosokból.
-És honnan tudod, hogy kire illenek ezek az erények?-Kérdezte Mesterem, az én kérdésem is ez lett volna, egy kicsit másképp fogalmazva...
-Akik tiszta szívűek, azok látnak és hallanak minket, unikornisokat. A harcosok pedig önként jelentkeznek, ha egy unikornis kéri őket.-A lény szavaira a szám tátva maradt. Valami nem lehet ebben igaz! A párom, Williem nem látja, ez nem lehet teljesen igaz!
-Williem akkor nem?....-Kérdeztem könnyeimmel küszködve.
-Will?!-Nézett rá Mesterem.-Williem, látod az unikornist?-Odament hozzá, és Will vállára tette a kezét. Az utóbbi meg félrelökte, és ráüvöltött:
-Mit lássak?! Mocskos máguslétedre képes voltál őt megbabonázni?!-Páromra néztem, kerek szemeimmel, majd az unikornisra. Az hátrahajtotta a füleit.
-Napsugár...-Kezdte halkan az unikornis.-...Williem.... démon.
-Nem! Hazudsz! Nem lehet az! Képtelenség!-megint kikeltem magamból.
-Démon?....Hát persze, Rex tűzsárkány, és a madaram ezért csattogtatta a csőrét!-Mondta félhangosan mesterem, majd egy gyors mozdulattal leszúrta Williemet. Csakugyan, démon volt... Ördög. Amikor leszúrta Mesterem, Kivette a testéből a kardot. Ekkor már szarvak nőttek a fejére, és szeme vörösen felizzott.
-Az enyém volt... Az én dolgom lett volna megölni őt!-Dühöngte, majd holtan összeesett. Rex szintúgy. Lenyeltem könnyeim, ő nem az a Williem volt, akit szerettem. Vettem egy mély levegőt, és hátradőltem az ágyon. Mesterem az unikornisra nézett, és eltársalgott vele olyan halkan, hogy én nem értettem belőle semmit. Meg nem is figyeltem oda rá... A Willel töltött gyönyörű pillanatok forogtak le a szemem előtt. Amikor télen a tóba esett, és mindene csurig elázott, de visszahozta a nyakláncom, amit azóta megint elveszítettem... Amikor lázas voltam, és ő gondoskodott rólam. A szoba ragyogott, az étel friss volt, jó a többi helységben az a hegynyi felfordulás, de közösen azt is megcsináltuk... Fájt elengedni, de a végén sikerült. Gondolataimból Mesterem hozott vissza:
-Gyere, Napsugár, mennünk kell!-Már az ajtóban volt, a griff hátán. Az unikornis pedig egy felhőn állt.
-És a szarvasom?
-Érte majd visszajövünk, ha szükséged lesz rá.-Közölte az unikornis. Felkeltem az ágyról, és kimentem.
-Gyere, elém!-utasított mesterem. Ígéretemet tettem, hogy minden parancsának eleget fogok tenni, szóval nem volt választásom. Kezét felém nyújtotta, ahogy a griff mellé léptem, de nem kellett megfognom, a derekamat megragadva felültetett maga elé. Tudta, hogy félek a repüléstől, de most megértettem, hogy nincs más választás. Will mindig alacsonyan repítette Rexet, ha én is rajta voltam, de tudtam, hogy ugyanezt Mesteremtől nem várhatom el. Lassan indultunk el. Eleinte alacsonyan repültünk, de fokozatosan nőtt a magasság. Nem volt gyors, percenként 1-1 m-ert mentünk feljebb. Amikor a felhők fölé emelkedtünk, már egyáltalán nem voltam nyugodt. Mesterem a vállam fölé hajtotta a fejét, hogy hallhassam a hangját.:
-Ne félj, semmi gond!
-De, hová megyünk?
-Barátokhoz. Nyugodj meg, semmi bajod nem lehet, amíg nekem van erőm, jó?- a szemembe nézett, hogy lássam, őszinte volt.
-Megnyugszom, amint leszálltunk, jó?
-Megviselt az, hogy Williem..?
-Egy kicsit....
-Látszik rajtad... Nem mosolyogsz.....-Erre válaszul csak egy sóhajt kapott.-Ám, a nevem Raymond, ha tudni akarod.
-Raymond?
-Igen, R-A-Y-M-O-N-D.-Elbetűzte a nevét, majd hátradőlt a griff hátán. Az állat az Unikornist követte. Raymond... Ez a név járt a fejemben. Mindig is érdekelt a neve, de valamiért nem jutott eszembe semmi. Ötletem sem volt, mi lehet a neve, most meg a legváratlanabb pillanatban elmondta. Lenéztem, de nem láttam semmit, csak a felhőket, és vizet... Rengeteg vizet... Egy tenger lehet alattunk. Elkezdtem szédülni, és elsötétült minden. Elájultam.
Később, mikor magamhoz tértem, két kéz ölelt át, és tartott erősen.
-Williem?-Suttogtam. Kinyitni a szemem nem volt erőm, de a hallásommal nem volt semmi gond. Tűz ropogását hallottam. Valami folyadékot, ahogy megtölt egy kisebb tálat, valószínűleg egy poharat. Választ kaptam kérdésemre, szinte a fejem mellől.:
-Nem.-Raymond tartott kezeiben, olyan közel volt hozzám, hogy biztos voltam benne. Egy ismeretlen lány hangját is hallottam.
-Magához tért?
-Igen.-Válaszolta csöndesen mesterem. Nehezen vettem a levegőt, és köhögni kezdtem. Az egész mellkasom belefájdult. Két percig köhögtem, bár legalább húsznak éreztem. A levegőt nem tudtam normálisan venni, nagyon száraz volt, mintha nem is lenne benne semennyi páratartalom... Megmozdultam, pontosabban inkább Raymond, a lényeg az, hogy ülő helyzetből vízszintes helyzetbe kerültem, és az engem tartó, biztos kezek elengedtek.
-Köszönöm.-Mondta a mágus, és inni kezdett. Ekkor kinyitottam a szemem. Nem tudom, hol voltunk, de az unikornis is ott volt még mindig és egy lány, egy számomra ismeretlen lány. Vörös haja volt, mint a rózsa, egyenes és dús haja volt. Ruhája fekete, néhol ezüst láncokkal, mint egy rocker...vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam.
-Szia!-Köszönt nekem, meglepően kedves hangján.-Ani a nevem.-Mosolygott.
-Napsugár...-Köhögtem egyet ismét.-...vagyok.

5. Fejezet (Valóban szerelmes?!)

Ani felém is nyújtott egy pohár vizet. Éreztem, hogy teljesen ki van száradva a torkom, így elfogadtam. Hideg volt a víz, túl hideg, de jól esett. Körülnéztem. Nem tudom hol voltunk, egy kandallóban égett a tűz, forróság uralkodott a lakásban. Egy szobában voltam, egy ágyon. 4 szín uralkodott a helyiségen: Fekete, vörös, lila ezek mindegyikéből sötét árnyalat, és a citromsárga, ami nagyon élénken világított a többihez képest. Most, hogy jéghideg vizet ittam, a torkomat égette a levegő forrósága, és ahogy figyeltem, ez Raymondnál ugyanígy történt.
-Miért vagyunk itt?-Kérdeztem, ahogy egy kicsit normalizálódott a lélegzetem, de a tüdőm még mindig fájt.
-Mert Ani az egyik harcos lesz, akire számítok a csapatban.-Válaszolta az unikornis, és a lányhoz lépett.-Már, ha ő elfogadja.
-Számíthatsz rám.-Válaszolta a lány, és eltűnt egy vörös ajtó mögött. Nem sokára visszajött. Egy karddal és egy varázsostor szerűséggel. Olyan volt, mint egy hosszú kígyó, szája hosszú, hegyes, mint a gólya csőre és tűhegyes, tű formájú, tű vékonyságú fogak voltak a belsejében. Nem áll szándékomban kipróbálni, milyen érzés lehet, ha elkap vele valakit... Az unikornisra, és Raymondra néztem. Mindketten nyugodtak voltak, de nekem még mindig nem tetszett valamiért a lány...
-Mehetünk.-Mondta a lány. Raymond mosolyogva megcsóválta a fejét.
-Nem tudom, Napsugár van-e olyan állapotban, hogy tovább mehessünk?...-Rám nézett, bólintottam, és felültem. El akartam menni innen, hogy levegőhöz jussak, mert ez a száraz gáz, amiben túl sok az oxigén, nem volt kedvező számomra, szinte fuldoklottam benne. Raymond felsegített, és fél kézzel átölelve megtartott. Ekkor fájdalom hasított belém, mintha egy kés állna a bokámban. Felszisszentem, minden szem rám szegeződött. Felemeltem a lábam, és ránéztem, nem csoda, hogy fájt, teljesen ki volt fordulva, azt hiszem, eltörött.-Ez így nem lesz jó...-Másik kezét Térdeimhez tette, és óvatosan felemelt. Visszaültetett az ágyra. A következő percben éles fájdalom és egy reccsenés volt, amit hallottam, éreztem. Aztán elmúlt a fájdalom. Raymund pálcája is kialudt. Meggyógyíthatta a lábam.-Jobb?-Kérdezte.
-Igen. Már nem fáj.
-És velünk tudsz jönni?-Tett fel egy újabb kérdést, bár már tudta a választ.
-Igen.-Megint felsegített, és megtámasztott. Felültetett a griffre. Ani az unikornissal szállt fel a felhőre. Megint repültünk, és pikk-pakk a magasban voltunk.
-Ne félj, és ne nézz le!-Mondta Mesterem, és átkarolta a derekam.-Nyugodj meg...-Kérte halkan. A levegő szerencsére már jó volt, és a mellkasomat is elhagyta a fájdalom. Tíz percet repülhettünk, amikor hirtelen az unikornis elkezdett lefelé ereszkedni. Most nagyon bátortalan lettem, nagyon gyorsan közelítettünk a talajhoz, és nem értettem, miért.Raymond megérezte a félelmem, azt hiszem, mert mindent elfelejtetve velem hirtelen hátrafeküdt, és engem is magával rántott. Egyáltalán nem számítottam rá, és nem tudtam mire vélni, de a célját elérte, nem figyeltem arra, ahogy leszállunk.. Amikor visszaültünk, már a földön voltunk, szilárd talajon. Nem tudom, mennyi ideig tartott a landolás, csak a szemeire tudtam figyelni....Nem... Nem.... Nem lehet belém szerelmes!.... Bár, amit ma mondott.... "Nincs olyan dolog, amire rámondhatnánk, hogy nem történik meg"... Nem tudom, minek higgyek, vagy hogy viszonozom-e neki?.... Tényleg, jó kérdés..... Jó vele beszélni, meg tudom, hogy számíthatok rá, de nem hiszem, hogy szerelemről van szó... Gondolataimból Raymond ébresztett fel, lerakott a földre.
-Általában le ugrasz a repülő állatokról, most meg nem lehet róla lerángatni... Minden oké?-Kérdezte, lehet, hogy rosszul vettem észre, de mintha aggódó lett volna hangja.
-Igen, csak elgondolkodtam...
-És, min?-Közelebb lépett a griffhez, mellettem volt. Na, erre most mit mondjak? Ha közlöm vele, hogy min, vagy elpirul, vagy kinevet. Ha hazudok, azt nem bocsájtja meg egykönnyen....
-Majd megtudod, ha úgy gondolom, ideje van.-Hát, ez volt a lehető legrosszabb, amit mondhattam....
-Ideje? Ezt úgy vegyem, hogy nem bízol bennem, vagy úgy, hogy semmi közöm hozzá?
-Abbahagynád a kérdezgetést?
-Miért, zavar?
-Hát...öm... aj, mindegy...-Csak mosolygott rám, nem értettem miért... Valamit a griffnek súgott, de nem hallottam, hogy mit. Aztán az unikornis és Ani után ment. Én követtem, bár nem tudom, miért. A házban egy szobában a három számomra már ismert lény, egy számomra idegen tündér, és egy szintúgy ismeretlen ember volt.
-Napsugár, Raymod, bemutatom Rékát, a tündért és Conelt, az ifjú mágust.- Négy "Sziasztok" hangzott el egyszerre, ahogy mi négyen, egymásnak idegenek köszöntünk. Végignéztem rajtuk: Conel egy egyszerű pólót, és egy farmert viselt. Réka pedig egy nyaktól térdig érő tündérruhát. Akkora volt Réka is, mint Conel, vagy én, vagy bármelyik ember. Nem tudtam, mi hasznunk lesz egy tündérből, de nem is érdekelt. A lakás emberi volt, téglalap alapú helyiségek, szintén téglalap alakú ajtók, és négyzet alakú ablakok. Otthonos volt, bár állatmentes.

6. Fejezet (Nem!)

Ott töltöttük az éjszakát. Szerencsére mindenkinek jutott egy vendégszoba, az unikornis nem aludt. Másnap reggel korán felkeltem, nem volt szokásom hajnal előtt kelni, azonban most sikerült. Kimentem a konyhába, a többiek is ott voltak.
-Jó reggelt!-Köszöntem.
-Nézzétek, a Napsugár hajnal előtt felébred.... Fura, nem?-Kuncogott Raymond, én nem találtam olyan viccesnek a mondatát.
-Ha felkelt volna a nap, már dél lenne.-Lépett be hozzánk az Unikornis. Mindenki elcsodálkozva nézett rá.-Nem kelt fel a nap. Korom sötét uralkodik kint. Így nem tudunk repülni, túl veszélyes.-Réka szólt bele:
-Miért ne tudnánk? Majd én világítok.
-Meg tudod csinálni?-Kérdezte az unikornis.
-Meg. Könnyedén.-Válaszolta a tündér. Én jobban örültem volna, ha gyalogolunk, de hát, így is jó...
-Rendben. Akkor két lényt elviszek Napsugárral, és elhozzuk a szarvasát, aztán lóháton folytatjuk az utat.-Közölte az unikornis.
-Én leszek az egyik.-Ajánlotta rögtön Raymond, itt már kezdtem biztos lenni abban, hogy szeret, de az még mindig nagyon bizonytalan, hogy viszonozom-e...
-Én is.-Mondta Ani.
-Jó.-Hagyta jóvá az unikornis a pár felé fordulva.-Hozzátok a paripákat, mire visszaérünk! Tovább mindenki saját állaton megy.-Jelentette ki és mellém lépett.-Te kivel mész, velem vagy a mágussal?
-ö....-Na, most itt a választás... Nem tudom. Mivel félek a repüléstől, és ezt nem akarom nagydobra verni, nem az unikornist választanám. Az érzelmek miatti félelem viszont inkább hozzá irányít.... Bár.. Aj, nehéz döntés, és gyorsan kell válaszolnom...-Raymondal megyek, köszönöm.-Rosszul döntöttem, ez volt az első gondolatom. Aztán ránéztem, Raymond csak mosolygott, kicsit kacéran. A tekintetemet kereste, és rabul ejtettek a szemei... Igen, most már biztos voltam benne, hogy szeretem. Aztán kiment a lakásból, és felült a griffre, követtem.
-Előre, vagy hátra ülnél szívesebben?-Kérdezte kezét nyújtva felém.
-Előre...?-Nem voltam biztos a válaszomban, de nem is számított, csak mellette akartam lenni. Felsegített maga elé. Felrepültünk. A tündér világított, és mindent tökéletesen láttunk, csak egy valami aggasztott.
-Ez a fény felkeltheti a démonok figyelmét.-Suttogtam. Raymond megint fejem mellett beszélt:
-Ez igaz... De az égben ritkán vannak démonok.
-Remélem nincsenek a közelben...
-Ne aggódj, ha van is 1-2, ha idejön a halálos ítéletét írta alá.-Bátorított. Nem féltem most nagyon, nem láttam, hogy merre tartunk, és hogy milyen magasan vagyunk. De a démonok aggasztottak. Elkezdtünk ereszkedni. Lassan megláttam a házam körvonalit, az istálló...Romjait?! Nem, nem! Az istálló össze volt dőlve, teljesen. Leszálltunk, leugrottam a griffről, és a kövek között kezdtem el keresgélni. Patás olyan volt számomra, mint a testvérem. Kiskoromban kaptam és mindig velem volt... Pár perc után abbahagytam a keresést. Megtaláltam, oldalán fekve a jéghideg testet. A szag... Olyan ismerős volt... Sárkány! Egy sárkány tette!


7. Fejezet (Ne! Könyörgöm, ne kérd ezt tőlem!)


Raymond odajött hozzám, és karjaiba zárt. Gyönyörű, és egyben keserű pillanat volt.
-Elment... Nyugodtan sírhatsz, megértjük.-Bár ne mondta volna ezt. MegértJÜK. Ez eszembe juttatta, hogy nem csak ketten vagyunk itt, így nem borultam a vállára, ahogy szerettük volna. Néhány sóhaj után lenyeltem könnyeim, és nekiláttam kiásni teljesen a tetemet... Raymond nem örült annak, hogy megszakítottam az ölelést, de elfogadta, odaguggolt mellém, és állatomra rakta a kezét, majd hirtelen a törmelékek közé hatolva a szarvas alá tette a kezeit, és egy erős, gyors mozdulattal kiemelte a romok alól. Meghallottam a régóta ismert bőgést, azt a jellegzetes torokhangot. Még él.... Figyeltem, ahogy Raymond a griff hátára teszi, nagy volt, és én sosem tudtam megemelni, ellenben ő, mintha egy könnyű hörcsög lenne, felkapta a földről. Odamentem mellé, és elfogott a szörnyület és a sajnálat. Szegény állatom egész testét sebek lepték el, kisebb, nagyobb vágások, zúzódások, a szőre nagyon sok helyen vérben úszott. Szemeit rám emelte, kért, hogy vessek véget a szenvedésének. Alsó ajkamra haraptam, és elfordítottam a fejem, hogy át tudjam gondolni.... Könnyeim megindultak, újra rá néztem, és bólintottam.
-Raymond...-Mondtam ki a nevét sírva, felém fordult, és átölelt.-...Öld meg...
-Mi?-Nézett rám értetlenül.-Miért?
-Ő így szeretné.... és nem akarom, hogy szenvedjen.
-Napfény, van erre varázslatom, de az visszafordíthatatlan... Biztos vagy benne?
-Van remény, hogy felépüljön?-Ránézett Raymond és lehajtotta a fejét.
-Nagyon kevés.-Vallotta be, és odalépett hozzá. Rám nézett.-És ha felépül?
-Kérlek, ne beszéljünk róla... Tedd meg és....
-És?
-És kész....Felejtsük el.-Elfordultam. Két perc múlva Raymond elém lépett.
-El van temetve, itt, ahol elesett. Jó?-Bólintottam. Átkarolt és magához szorított. Nem nyúlt hozzám, hagyta, hogy sírjak. A fejem vállára volt hajtva, arcom nyaka felé fordult, bár nem láttam, mert szemeimet összeszorítottam. Egyik keze a derekam ölelte, másik lassan mozgott a derekam és a nyakam között, gyengéden simogatva a hátam. Hosszú percekig voltunk így, majd amikor elfogytak a könnyeim, felültünk a griffre. Előtte voltam, felé fordulva. Így értünk vissza. Kellett egy fél óra, mire abbahagytam a zokogást. Egy kicsit szégyelltem magam. Sosem szerettem mások előtt sírni, és most egy unikornis, egy tündér és egy lány előtt sírtam! Raymond előtt nem szégyelltem könnyeim, előtte már régebben is sírtam, különböző okok miatt. Mindig átölelt, és megvigasztalt, de nem emlékszem, hogy valaha simogatott is volna... Érintése olyan gyengéd és kedves volt.... Megnyugtatott.

8. Fejezet ("Most senki nincs biztonságban, sehol!")

Két óra múlva Conel bejött az ajtón.
-A lovak megvannak.-Mondta.
-Jó.-Bólintott Az unikornis.-Innentől én nem tartok veletek.
-Mi?!-Akadt ki Raymond.-Ho....hogyhogy?!
-Nem megyek veletek. A csapat megvan, innentől a magatok ura vagytok. Sok szerencsét!-Ezzel eltűnt, mintha ott sem lett volna soha. Egymásra néztünk, és értetlen tekinteteket váltottunk egymással. Senki nem értette a helyzetet, Conel törte meg a döbbent csendet:
-Gyertek, bemutatom a paripákat.-Megindultunk kifelé. Hála Raymondnak mi ketten mentünk ki leghamarabb. Kimentünk. Pegazusok fogadtak minket. 4 fehér, 1 fekete és 1 sárga.  Tátott szájjal, elkerekedett szemekkel néztünk végig rajtuk. A sárga pegazus odajött hozzánk. Fejet hajtott, majd megszólalt.:
-Innentől az én testvéreim visznek tovább, az unikornissal már megbeszéltük a dolgokat. Válasszatok kedvetekre paripát. Egy nap, és elindultok, de akkor már saját pegazusaitokkal. Nevet ti adtok nekik.
-Én...-Tétovázott Raymond.-Szívesebben mennék a griffemen....
-A griff nem olyan gyors, és teherviselő, mint a pegazus. Ráadásul, nem tartanak fontosnak, ha a griff hátán ülsz. Ha valakit pegazusok szállítanak, az a személy fontos feladatot fog végrehajtani. Valamint, nem lehet rossz ember.
-Igaz.-Mondtam. Raymond rám, majd a griffre nézett
-És őt hova rakjam?
-Elviszem. Fel a repülő lények otthonába. Biztonságban lesz.-Ajánlotta a pegazus.
-Most senki nincs biztonságban, sehol!-Vágta rá mogorván Raymond.-És időnk sincs várni.-Azzal a hozzá legközelebb lépett a hozzá legközelebb lévő hófehér pegazushoz, és méregetni kezdte. A többiek is pegazusokhoz mentek, volt, aki megsimogatta őket, mások csak figyelték mozdulataikat, lélegzésüket. Én maradtam az ajtóban. A sárga pegazus elrepült a griffel. És egy fehér pegazus elindult felém. Odajött hozzám, és halkan horkantott. Sörénye a szemébe lógott. Lassan felemeltem a kezem, és arrébb söpörtem. Olyan puha szőrzetet, mint az övé volt, még soha nem éreztem. Végig simítottam a nyakán, puhább volt a szőre mint a bársony, érintése leírhatatlanul jó volt, szabadnak és boldognak éreztem magam. Megint horkantott, szemébe néztem. Konkrétan közölte velem, hogy én vagyok a gazdája, az a tekintet, amit láttam a szemében...
-Hópihe...-Suttogtam.-Ez a neved, igaz?-Felnyerített, majd oldalra fordult és fejével a hátához intett.-Biztos vagy ebben?..-Kérdeztem.-Nem ültem még lovon...-Láttam rajta, hogy nem zavarja, szárnyát felemelte, hogy bele tudjak kapaszkodni, ha kell. Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam felülni. Ha nyereg lett volna, sem hiszem, hogy sikerült volna, de így lecsúsztam. Elkapott a szárnyával, és a hátán feküdtem fél pillanat múlva. Innen már könnyű dolgom volt, egyik lábam erre az oldalra, a másik a másikra, már ültem is Hópihe hátán.


9. Fejezet (Váratlan támadás)


Másnap indultunk. A többi pegazus nevét is elmondom:
Raymond-Marly(fehér)
Conel-Pajtás (fehér)
Réka-Hóvirág(Fehér)
Ani-Sötétség (fekete)

Még aznap este útnak indultunk. Bár, nem volt különbség éjszakák és nappalok között. Mínuszok voltak, és korom sötét mindig. A pegazusok láttak, ezt furcsálltam. Pár órát mentünk, amikor a pegazusaink megálltak és egy helyre gyűltek a levegőben, nem értettem miért. Egy kört alkottak, kifelé nézve, a végtelennek tűnő sötétségben. Nem láttam semmit, sötét volt, teljesen. Raymond mellettem volt, a pálcája világított valamennyire, de őt már nem láttam, csak a kezét. Teljesen megvakultam, ahogy kialudt a pálca fénye.
-Mi van itt? Mi történt?-Kérdeztem, próbáltam a hangokra, és az illatokra figyelni, de nem érzékeltem semmi furcsát. A pegazus szárnyak lágy csapkodásán és fürge lélegzéseinken kívül semmit nem hallottam, és illat sem volt más, csak az a jellegzetes,  számomra kellemes lóillat. A szemem teljesen használhatatlanná vált. Kezem Hópihe nyakát, és lapockáját simogatta, próbáltam megnyugtatni, mert éreztem, hogy feszült, és én is az voltam, mert nem tudtam, hogy mi történik. Ő látott valamit, horkantozott, és ha lent lettünk volna a talajon dobbantott volna is nemegyszer. Váratlanul meghallottam valamit, gyors, erőteljes repülést egyenesen felénk. A következő pillanatban valami a lábamnak, és Hópihe oldalának ütközött, az összes pegazus elkerült egymástól, és a lábamra valami ráfolyt... Valami meleg folyadék. Az ütés erős volt, lüktetett a lábam, és biztos voltam benne, hogy be is dagadt. Hópihe fájdalmasan felnyerített, ekkor rájöttem, hogy megsérült, és így csak teher vagyok a hátán, nem lovas. Ráhajoltam a nyakára, és megpróbáltam megkeresni a sebet. Elf  vagyok, van gyógyítóerőm, de nem volt időm használni. Éreztem, hogy elkezdünk zuhanni. Ekkor kezem Hópihe szárnyaihoz ért, és nagyon megijedtem, a szívem is összeszorult. A pegazus szárnya teljesen ki volt fordulva. Nem kell hozzá sok ész, hogy tudjam, a szárnya eltörött. Földet értünk, ép szárnyával lefékezett annyira, hogy ne csapódjunk a földbe, de felrepülni, már nem tudott volna. Alig hogy leszálltam róla, oldalra dőlt, a talajra feküdt. Sérült szárnya erőtlenül elterült kifordítva a talajon. Odatérdeltem mellé, és óvatosan visszafordítottam a szárnyat. Teljesen kifordult 180°-os szögben. Nagyon sajnáltam, hogy miattam így megsérült, olyan lelkiismeret furdalás jött rám, amilyen még soha nem éreztem. Nem tudom, hol voltunk sötét volt, hideg és csönd. Csak a pegazus és a saját lihegésemet hallottam. Fent lángcsóvák voltak, valószínűleg egy sárkány lehetett az, ami megtámadott minket. Elkezdtem sétálni, mázlimra belerúgtam egy faágba, ami elég erős volt ahhoz, hogy fájdalmat okozzon... Lehajoltam és elkezdtem méregetni, szerencsémre pont akkora volt, mint Hópihe szárnya, felkaptam a földről és elindultam vissza. Óvatosan a szárnyára erősítettem az ágat, és amennyire csak tudtam, meggyógyítottam. A csont összeforrt, a húsa is egész szépen rendbe jött, de már ki voltam merülve. Az életembe kerülhet, ha tovább gyógyítom. Nagyon elfáradtam, és rám fért volna egy éjszakai pihenő, de most nem tudtam aludni. Ott térdeltem Hópihe mellett, bátorítva őt, mondogattam, hogy meggyógyul, meg ilyenek... Tudom, hogy értette amit mondott, megnyugodott és elaludt. Hamarosan én is...
Nem tudom, meddig aludtam, vagy, hogy mi történt velem. Amikor felkeltem valami épületben voltunk. Első megérzésem szerint egy kastély lehetett. Fáklyák világítottak, a fal is várszerű volt, szürke-barnás színű, 30cm hosszú, 10cm magas kőtéglákból állt a fal. A többiek is ott voltak, mindannyian: Raymond, Ani, Conel, Réka, Hópihe és a többi pegazus. Hópihe szárnya már teljesen meg volt gyógyítva. Raymond segített, szerintem, bár ezt sosem kérdeztem meg.
-Erre!-Irányította Ani a csapatot, vele is mentek egy régi, szú rágta faajtó mögé. Raymond pedig hozzám jött.
-Felébredtél?-bólintottam. Ő elmosolyodott. Segített felállni, és támasztott.-Gyere, megtanítalak látni a sötétben.-Na erre kinyílt a szemem,nem voltam álmos. Első kérdésem az volt, de persze nem tettem fel. "Látni a sötétben? Hogyan?". Mentem vele, a lábam még mindig fájt. Átmentünk az ajtón mi is, az kidőlt. A helyiség valami varázsló dolog lehet. Fura jelek voltak mindenhol, polcok, azokon szerek, könyvek. Ani-ék meggyújtották a fáklyákat, szép lassan kivilágosodott a terem.  Még varázspálcák, és fegyverek is voltak ott.
-Ezt a helyet kerestem.-Sóhajtott fel Raymond, nem túl szomorúan. Odament rögtön az egyik szekrényhez, és a számomra érthetetlen írásjeleket kezdte olvasgatni az üvegeken.-Láthatatlanság....Látható szellemek....Röntgenlátás... Látás a sötétben.-Motyogta, majd odajött hozzánk. az egyik üveggel a kezében.-Szóval, ki szeretne látni a sötétben?-Kérdezte, persze mindenki odagyűlt köré.-Szükségem lesz egy kancsó vízre.-Közölte.-De elég csak kancsót szereznetek.
-Kulacs jó?-Kérdezte Conel.
-Jó.-Válaszolt Raymond. Elvette a kulacsot, és vizet varázsolt bele, majd beleöntött a szerből 5 cseppet.-Ennyi elég. Van valakinél egy pohár?-Látta, hogy nincs, ezért megint varázslathoz fordult. Töltött a pohárba egy adag vizet, ami már inkább smaragdzöld volt, mint átlátszó.-Meg kell inni.-Közölte nekem adva a poharat.-Persze csak ha bízol bennem.-Hát...Elbátortalanodtam. Benne bíztam, mindig a példaképem és a mesterem volt, sosem kételkedtem a szavában....De ez a zöld izé... Nem igazán tűnt finomnak, vagy ihatónak...
-Nem muszáj, ha nem akarod, de segít látni a sötétben.-Elszomorodott a hangja. Biztos voltam benne, hogy azt hiszi, nem bízom benne. Vettem egy nagy levegőt és lassan a számhoz emeltem a poharat. Undorító volt, az állaga a csiganyálhoz hasonló. Nagy nehezen rávettem magam, hogy akármilyen szörnyű, lenyelem. Hát nem tévedtem, pocsék íze volt, és az állaga valóban mint a csiganyálé. A felét megittam, de tovább nem ment. Összeragadt tőle a nyelvem meg a szájpadlásom, telement vele az összes fogam, és az a szörnyű íz... Nem volt gusztusom tovább inni... De a végén az egészet a számba öntöttem... A többiek is leszenvedték a torkukon, bár ahogy észrevettem mindenkit a hányinger kerülgetett.

10. Fejezet (Indulás!)

Amikor Raymond lenyelte a szert, ő is vágott egy értelmes képet. Az minden kincset megért. Sajnáltam is, hogy nem volt nálam fényképezőgép, tuti, lefotóztam volna... A máglyák kialudtak egy újabb varázslatnak köszönhetően. Tényleg láttam a sötétben, még olvasni is tudtam volna... A színek ugyan elvesztek, fekete fehér volt minden. Raymond a fegyverekhez lépett. Felvett néhány kardot, egy-egy puskát és mindenkinek adott valamit. Az én felszerelésemet is lecseréltette velem, bár beláttam, hogy élesebbek, és könnyebbek ezek a fegyverek, a régiekhez emlékek is fűztek, nehezen hagytam ott őket... Kimentünk a kastélyból, első dolgom volt megnézni Hópihe szárnyát, ami tényleg teljesen meggyógyult. Leszedtem róla a faágat, és a hátára ültem.
-Raymond..-odamentünk mellé, ő is pegazusa hátán ült már.-Muszáj most útnak indulni?-Kérdeztem halkan.
-Jó lenne, de látom, kimerült vagy...-végignézett a többieken.-és ők is.. Jó, akkor ma nem megyünk tovább. Aludjatok én őrködöm először.-Jelentette ki. Senki nem ellenkezett, ránk fért a pihenés. Hamar elaludtam, Hópihe hátán fekve. Engem nem keltett fel senki, magamtól keltem, a többieket Raymond ébresztgette.
-Gyerünk, keljetek már fel az Istenért, el kell innen tűnnünk!-Erre lepattantam Hópihéről, ő felébredt. Odamentem Raymondhoz.
-Mi a baj, mi történt?
-Démonok vannak a közelben, nem kis számmal... Jobb lenne továbbállni..
-Értem.
-Ahj, mi van?!-kérdezte Ani mogorván.
-Majd megköszönöd, indulás!-Azzal Raymond felült Marly hátára. Én is felpattantam Hópihére. Most esett le: Színes újra a világ. Ezek szerint használt az a rossz ízű szer... Nos,hamar a fellegekben voltunk már megint.
-Hova megyünk?-Kérdeztem közelebb menve Raymondhoz.
-Egy olyan helyre, ahol talán van egy kis időm képezni őket is... Hogy legalább a kardot tudják használni.
-Értem.
-Ma ez az utolsó szavad a témához?-Kérdezte viccelődve.
-Nem értem, mindig tudsz viccelődni, bármilyen nagy bajban legyünk...
-Ez nem teljesen igaz. Szoktam viccelődni, de ha kell komoly is tudok lenni.-sóhajtott egyet.-De hamarosan kemény harcok várnak ránk.. Nem tudom, mennyi démonnal kell megküzdenünk. Meg ott vannak a sárkányok, ördögök, boszorkányok akikkel alapból háborúban vagyunk....
-Nem lesz baj. Ha az unikornis igazat mondott, akkor mindenki tud harcolni ebben a csapatban.-a többit már csak halkan mondtam.- Bár, azt valóban nem tudom, hogy egy tündér hogy segíthet rajtunk.
-A tündérek is misztikus erővel rendelkeznek, Réka egy fénytündér, szóval az ördögök és a démonok egy része ellen kiváló harcos. És itt vannak még a te képességeid, amik még a szívedben, és nem a tudatodban léteznek. Azokra is lehet majd számítani, ha szükség lesz rá.-Hangosan folytatta, hogy mindenki hallja.-Leszállunk! A pegazusok kezdenek fáradni, és itt amúgy is lesz egy kis időnk,amíg nem állunk tovább.-Mindenki elindult lefelé, Raymond a vezérünk, ahogy nézem, bár én nem bánom, jó csapatkapitánynak tűnik.
Leszálltunk, Marly-t visszaküldte a gazdája, nem tudtam, hová és miért... A hely egy kiképző táborhoz hasonlított, tele volt küzdő bábukkal, nyilaknak céltáblákkal, meg egyéb akadályokkal.
Egy hétig voltunk ott, immár 7 pegazussal. Marly hozott még kettőt, amik a csomagokat vitték. Volt minden, ami kellett: Étel, pót-fegyverek, varázsszerek, pokrócok, meg furcsa medálok. Mindenki kapott egy kulacsot, és tele volt vízzel. A pegazusoknak is volt a nyakukra rögzítve egy kis itató, amiből akár menet közben is tudtak kortyolni. Mindenki evett, és edzett a héten. Pihentünk is, bár elég keveset. Egy hétre a leszállás után már megint a levegőben voltunk. Ezentúl nyereggel és kantárakkal, amiknek a pegazusok nem örültek, velem ellentétben. Végre sikerült könnyedén felülni Hópihe hátára!

11. Fejezet (Baleset)

-Most mi támadunk. Nem tudom, mennyire vagytok már felkészülve rá, de nem várhatunk tovább.-Jelentette ki Raymond.
-Egy pillanat...-Elégedetlenkedett Ani.-..Ki mondta, hogy te vagy a főnök?!
-Miért, kit ajánlanál helyette?-Kérdeztem vissza. Elbátortalanodott.
-Senkit...
-Akkor nem jó így?
-De....-Ismerte be végül. Én lustán Hópihe hátára feküdtem, nálam nem volt kantár, Hópihe irányított. Az igazság az, hogy nem ültem még előtte lófajtán, Patáson meg teljesen másképp kellett ülni... Tényleg, szegény kis állat.. Nem lett volna szabad otthagynom. Ártatlan volt, soha senkit nem bántott... És nagyon fájt, hogy a végén én mondtam ki, miattam halt meg... Pedig milyen sokat együtt voltunk... Mindig ő segített rajtam, meg néha Will, nagyon ritkán pedig Raymond... Valamiért már nem hívom mesternek, pedig úgy lenne illő, hiszen minden harctudásom tőle van... De nem is hiszem, hogy azt várná el, hogy mesternek szólítsam....
-Napsugár...-Hallottam meg az előbb említett hangját, oda pillantottam, még mindig fekve.
-Igen?
-Minden rendben van veled?-Halkan beszélt, hogy a többiek ne hallják.
-Igen...Miért?
-Nem tudom... Nem virít rólad a jókedv és az élet...
-Hát... Mostanában sok mindent elveszítettem, a házam, a férjem, a szarvasom...
-Ez igaz...De akkor is hiányolom a belőled áradó jókedvet, az állandó mosolygást....-Inkább elhallgatott.
-Én meg a kék eget, a lágy szellőt hiányolom....
-Meg Will-t ugye?
-Nem...Őt valahogy nem..-Legszívesebben most karjaiba dőltem volna, de volt köztünk 20 cm, és alattunk 40-50m-erre a talaj, szóval, ezt inkább nem csináltam meg...
-Őt nem?! Az előbb őt is felsoroltad....-Sóhajtottam, és a felettünk lévő fekete felleget lestem, amin nem volt semmi, csak a sötétség... Még közelebb jött hozzám, már csak 10 cm-erre volt tőlem a másik pegazus.-Van kedved átülni ide?
-átülni?-Tettem fel hangosan a kérdést, pedig csak gondolni akartam.-És ha leesek?-Lenéztem. Hát, nem szándékozom olyan magasról leesni... Gondolataimból Raymond erős, mégis gyengéd szorítása ébresztett fel.
-Nem esel le, foglak.-Mosolygott, én meg már ültem. Elég bizonytalan voltam, de a végén feltérdeltem Hópihe hátára.-Ne nézz le!-Figyelmeztetett, és segített átlépni azt az 5cm-ert... Már egy kicsit idiótának éreztem magam, hogy ennyi távolságot egyedül képtelen vagyok megtenni. De elszállt a félelmem, ahogy karjai közé zárt. Hátradőltem, mivel ő volt mögöttem, én nem tudtam átölelni. Az a pillanat, azt kívántam, bár örökké tartana... De persze ilyenkor jön a legjobbkor egy váratlan támadás.És sajnos most is jött egy. Repülő démonok, de több, mint tíz... Nagy nehezen kibontakoztunk az ölelésből, és kardot rántva küzdöttünk, egy ideig, aztán én lecsúsztam Marly hátáról, és zuhanni kezdtem. Hallottam Raymond kiáltását, de nem fogtam fel, mit mondott. Csak zuhantam, zuhantam és zuhantam... Egyre közelebb került a talaj... 3m....2m...1m....50cm...30cm....BUMM!