Az élet

AZ ÉLET

Az élet legszebb időszaka a GYERMEKKOR. Állandó napsütésben sütkérezel, és boldog vagy, határtalanul boldog. Arcod a Nap felé fordítod és kacagsz, kacagsz....  Álmodsz és élsz, teljes odaadással, mindent átélsz a legmélyebb mélységekig, ÉLSZ! Búdat, bánatodat hamar feleded, ha mégsem, anya öle és keze simogatása mindent elfeledtet, már nem is fáj semmi.
De jaj, elmúlik a szép egyszer mindig... A gyermek nől, cseperedik, és közben egyre nehezebb lesz az élete, tanulni kell, iskolába járni, és még valami történik, valami alattomos és nagyon lassú. Nem is érzed igazán, csak sejted. Elkerülni nem lehet, menthetetlen vagy, el vagy veszve, jaj te átokfajzat...
A Nap lassan, még annál is lassabban halványodik, mintha párás lenne a levegő közte és közted.    Évrol évre egyre jobban mérgezi a levegőt körülötted, tele lesz vele a tüdőd, a fejed, az orrod, a szád....
Lassan, annál is lassabban körülvesz, és nem tágít tőled, beburkol. Már egyre jobban érzékeled, de nem érted. Össze vagy zavarodva, már semmi sem a régi, minden megváltozott, valahogy halványabb, párásabb, ködösebb, összefolynak a dolgok, azt sem tudod mit gondolj, álmodban a szüleid után kiabálsz: " Anyu! Apu! ", de hiába nyújtod ki feléjük a kezedet a szakadék egyre nagyobb és nagyobb lesz köztetek. 
Lassan megszokod ezt is. Nincsenek már olyan közel hozzád. Tulajdonképpen mit is akarnak tőled? Nincs is igazuk, miket beszélnek ők itt nekem? " Nektek fogalmatok sincs semmiről, én jobban tudom! " ordítod. Nem érdekel mit mondanak, mész a saját fejed után. 
Ekkor jön az első igazi esésed. Elestél, felhorzsoltad a térded, sőt még a kezed is, fáj, nagyon fáj, de sebaj, fel akarsz kelni és rájössz, hogy nem tudsz. Sírsz, hangosan és kétségbeesetten. Nincs aki felemeljen. Anya? Neem, ő nem tud semmit. Apa? "Neem, nem akarom, hogy segtítsen!!!” ordítod. Kínok között vonaglasz, azt sem tudod már hol vagy, mióta vagy itt, és egyszercsak eszedbe jut valami, hiszen csak fel kell emelnem a fejem, ott a napfény, az mindenen segít,  rendbejön minden, megmenekülök. Azonban mikor felemeled a fejed, a napfény sehol csak gomolygó, sűrű viharfelhők vannak feletted, és érzed ahogy egyre közelednek feléd, hogy legyőzzenek.   Üdvözöllek a SERDÜLŐKORBAN!       
Az életed állandó harc, méghozzá a felhőkkel, melyek elfednek, fojtogatnak, és kiszívják minden erődet. De ahogy múlik az idő, te is erősödsz ám, szívosabb és erősebb leszel, már hatékonyabban tusz harcolni az esős, viharos napok ellen, néha még sikerül is szétkergetned
a mérges, fojtogató párákat, gőzöket, és ilyenkor újra megpillantod a Napot. " Ó drága Napocska, annyira hiányzol , miért nem vagy már velem? Miért nem járja át minden porcikámat jótékony meleg napsugaraid?  Miért nem??? " És csak emlékezel, emlékezel, úgy érzed újra átjár a meleg, de már nem tud annyira átmelegedni, a szíved külseje meleg, és ez szétárad a testedben, a szíved legmélye azonban hideg, akár a kripta a föld alatt, nyirkos és csontighatolóan hideg...
Te azonban nem adod fel, újra és újra felidézed a gyerekkor meleg, elégedett napjait, óráit, perceid, újraéled őket, ettől erőre kapsz, és lám, a gomolyfelhők is  ritkulnak feletted, az eső is elállt, a levegő már nem olyan nyirkos, kezded egészen jól érezni magad. Csak a  szíved legmélye marad meg kriptának, melybe örökre be van zárva a gyermekkorod... 
Üdvözöllek a FELNŐTTKORBAN!