Az avarantai (Részletek)

„Sóhajtott az ősz. Leheletétől sárga falevél búcsúzott bágyadtan az öreg hárstól, hintázott, majd rátelepedett a fa alatt ülő vándor fövegére.
A legény fölpillantott. Tekintete találkozott a farkaséval.
– Meguntad az életed? – dünnyögte.
A bozótból kikandikáló falkavezér szemmel láthatóan eltűnődött a kérdésen, aztán úgy döntött, odébb áll. Az ifjú a baloldali cserjésben is látott szürke bundát megvillanni, eltűnni. A falka épp oly láthatatlanul állt odébb, mint amiképp becserkészte a vélt zsákmányt. Az ifjú tovább gyönyörködött a szemközti ágon billegő fülemüle szerelmes szerenádjában. Miután a hím befejezte koncertjét, közönsége föltápászkodott. Összekötött batyuját a botjára fűzte, azt pedig a vállára helyezte. Lepillantott az árnyékára elindult észak felé.
Az erdő egyre ritkuló fáit bokrok váltották föl, közöttük húzódott az ösvénnyé taposott egykori vadcsapás. Tizennyolc szekérhossznyi út megtétele után hangot hallott a háta mögül.
– Lecsapták a füled jobbágy?
– Miért véled? – ballagott tovább az utat fürkészve a legény.
– Lovam patájának hangjára mindenki hátranézett, téged kivéve – érte utol a gyalogost a jövevény.
– Mély a patahang, megtermett súlyra utal. Ugyanakkor könnyedén kapkodja lábait, tehát a nagy lovon apró vitéz ül.
– Gúnyolódsz velem? – szortyant föl a lovas.
– Ó miképp is merészelnék – mosolygott a gyerekképű idegenre a legény. – Csupán arra utaltam nem tűnsz veszélyesnek. Egyébként is mit vennél el tőlem? – folytatta komollyá válva – Elég rád nézni, az enyémnél sokkal jobban megy sorod.
– Jól van – enyhült meg a lovas. – Hová tartasz?
– Nincs konkrét célom, apám azt mondta: Fiam, eljött az idő, menned kell! Megkaptad a tudásom, íme, a botom.
– Menned. Hová?
– Azt nem mondta.
– Különös apád van – tűnődött a lovas –, ha így kihajít a gyepűre.
– Nem vagyok egyedül, az őrangyalát kölcsön adta.
– Nem látok senkit – nézett körül gúnyosan a lovas.
– Én se, de mivel apám mondta, biztos velem van.
– Állj be hozzám apródnak.
– Hozzád? – csodálkozott a legény. – Kölökgólya termeted alapján te lehetnél az én apródom.
– Nekem van aranyam, neked nincs.
– Értelek – mosolyodott el ismét a legény. Tetszett neki a fiú magabiztossága, úgy döntött belemegy a játékba. – Aztán, mit kellene tennem az apródodként?
– Afféle mindenesem volnál.
– Úgy tudom, a mindenes a fegyverhordozó. Az apródok nemesek, én pedig jobbágy vagyok.
– Hát, majd nem dicsekszünk a származásoddal. Tartásod, beszéded különb a pórnépnél, amint magadra öltöd az apródgúnyát, nemesnek fogsz látszani.
– Bocsáss meg ifjú „Sok Arany”, de alig ismersz. Miért pont én kellek neked?
– Avaranta királyi székhelyére, Trintiába tartok a lovagi tornára. Szerinted mennyi esélyem van tíz nap alatt nemes születésű apródra lelnem?
– Értem. És ha valamilyen gondod keletkezik, nem válok be, elég leleplezned a származásom, máris oda az életem.
– Monza királyt nem érdekli a származás, Avarantában hiába lepleznélek le. Csupán annyit kérek, segíts a lovagi torna ideje alatt.
– Végül is, miért ne? – morfondírozott az ifjú jobbágy. – Még soha nem jártam Trintiában, soha nem láttam a királyt. Miképp szólítsalak?
– Mondjuk, Norknak. Meg se kérded, mennyit fizetek?
– Attas a nevem. Elég, ha enni, inni adsz, de a torna után elválnak útjaink. Szabad ember vagyok, az is maradok. Ha úgy érzem, rosszul bánsz velem, magadra hagylak.
– Nos Attas, az Úr. ezeregyszázhetvenedik évének mai napján nemes lettél. Kutyabőrt, birtokot nem tudok adni, de lovat, gúnyát igen. Vedd figyelembe, neked nem kell megküzdened e kiváltságos nemesi címért! Trintia előtt betérünk az elővárosba Endevirbe a vasütőkhöz páncélt, kopját, buzogányt vásárolni.
Együtt folytatta útját a gyerekarcú, gyerektestű lovag és pár évvel idősebb apródja.”

---¤---

„A következő fordulóban Avaranta első csapata és a fekete kereszt hordozói csaptak össze, az egyházi csapat szoros küzdelemben, kardpárbajokban kerekedett felül. A többi lovag ekkor, vagyis a legesélyesebb csapat kiesésekor, kezdte komolyan venni a páncéljukon halál fekete keresztjét hordozó harcosokat. Egyikük súlyosan megsebesült, így a harmadik fordulóra, csupán négyen maradtak, mégis úgy tűnt könnyedén nyernek. Ugyanakkor Avaranta második csapata, amely sorai közt Nork harcolt, egyre nehezebben jutott előre, egyre inkább látszott, győzelmeiket csupán a szerencsének köszönhetik. Ők voltak az egyetlenek, akik emberveszteség, sebesülés nélkül jutottak tovább az első fordulóból, így fölénnyel kezdték a másodikat és a harmadikban ez a fölény magasabb lett. Ők viszont egyre fáradtabbnak tűntek. Érdekes módon a legkisebb lovag Nork kivételével ugyanis rajta nem látszott kimerültség.
Mindenki sejtette, érezte a szerencséjük a kereszthordozók ellen kevés lesz, márpedig a döntőben e két csapat találkozik.
– Nem volna jobb visszalépned? – fürkészte Attas Nork ellenfelét, miközben inni adott az urának. – Elég nagydarab, ha el is találod a kopjáddal, a nyeregből te fogsz elszállni, akár a pajzsodon lévő veréb.
– Ne feledd, az a veréb, sas akar lenni, akárcsak én. Egyébként ellestem pár trükköt a többi lovagtól.
– Miféle trükköt?
– Válaszd ki az ellenfél leggyengébb pontját, de a kopjádat soha ne oda irányítsd, hanem másfelé, ez félrevezeti őt! Az utolsó pillanatban, amikor már nem számít rá, változtasd meg az irányt.
– Szerintem ezt ő is tudja, hiszen te is mástól lested el. Nem jobb élő verébnek lenni, mint halott sasnak?
– Nekem nem. Egy veréb soha nem emelkedik a Vércse fölé.
– Ne hasonlítsd magad hozzá, úgy hallottam, a Vércse nem férfi, hanem nő.
Nork nem válaszolt elindult felsorakozni a többiek mellé.

Avaranta második csapata teljes létszámmal állt a küzdelem elé, amíg az halál keresztjét viselő, immár félelmetessé vált lovagok négyen vonultak föl. A látottak alapján mégis mindenki a kereszthordozók győzelmében hitt. A lovagok, és a nézők tekintete a királynőre tapadtak.
Eime királynő felemelkedett trónusáról. Amikor Nork lovagra pillantott úgy tűnt kissé megremegett a kendőt magasra tartó keze. Tétovázott. A férjére nézett, de ő a tömeget fürkészte. Monza királynak ismerős szempáron akadt meg a tekintete, ám alig, hogy észrevette eltűnt a sokadalomban.
Eime királynő sóhajtott, széttárta ujjait. Kendője libbent, földre hullt.
Lassan indultak a harci mének. Fokozatosan gyorsultak. A lovagok az aréna közepén csaptak össze. Az első kereszthordozó, akire ketten irányítottak kopját, csupán egyik támadóját tudta kiütni a nyeregből, a másik őt vitte földre. Ott maradt súlyos sebesülten, akárcsak az általa kivetett avarantai. A második, és a harmadik kivetette Nork társait a nyeregből, ám egyikük föl tudott állni, kardot húzott. A két győztes kereszthordozó leszállt a lováról, kardot ragadva rohantak, az imént fölálló, valamint csődöréről szintén leszálló korábban nyertes avarantaira. Az első pár kardcsapás után látszott, a fekete kereszt hordozóinak győzelme nem lehet kétséges.
Nork párbaja érdekesen alakult. Vágta közben a kereszthordozó torkának irányította kopjáját, de az utolsó pillanatban, mintha elejtené leeresztette ellenfele lovának oldalpáncéljához. Az éles hegy végigsiklott a vaslemezen, be a keresztes combja alá, és mivel Nork váratlanul jobbra rántotta lova gyeplőjét, a farúd mintegy emelőként megbillentette a nehéz vaslemezekbe öltözött kereszthordozót. Mégis Nork zuhant le előbb, mert mint Attas megjósolta, a szemközti lovas súlya, lendülete kopjástól kisöpörte a nyeregből. A szentföldi lovag is megingott, próbálta visszanyerni egyensúlyát, de hiába. Földre csapódó teste alól magasra szállt a por, mégis ő viselte jobban a zuhanást. Azonnal fölállt, pallost rántva rontott lassan tápászkodó ellenfelére. Nork is kardot húzott, elindult a kereszthordozó felé. Pár vontatott lépés után megtántorodott, összeesett. Vérnek nem látszott nyoma, a szabályok szerint a küzdelem folytatódhatott.
Az idegen az ájultan fekvő Norkhoz sietett, végzetes kardcsapással pecsételni meg dicsőségét, ám a halál megakadt egy korlát lándzsahossznyi darabjában. Hogy került ez ide? – pillantott föl a kereszthordozó. Tekintete Attaséval találkozott.
Zöld ruhások szaladtak a küzdőtérre leállítani az apród, és a szentföldi góliát viadalát, de a király intése megtorpanást parancsolt. Attas megforgatta kerítésbontásból szerzett karnyi vastag gyóntatóját, hatalmasat sújtott vele a férfi sisakjára. Csattan a rúd, medvének is elég lett volna, ám a kereszthordozó állva maradt. Mozdulatlanul, védekezésre képtelenül, de állva. Az apród előre szökkent, hasba rúgta nagydarab ellenfelét, a páncélos eldőlt, a harcnak mégsem lett vége. Társai legyőzték ellenfelüket, az egyik avarantai meghalt, a másik súlyosan megsebesült, és a nyertesek Attasra támadtak. Két páncélos lovag a kerítéskorláttal védekező apródra. Monza király, aki előre hajolva figyelte a legényke harci stílusát, nem adott jelzést a küzdelem befejezésére, Isten kezében hát az apród sorsa.
Attas fürgén, csaknem táncolva tért ki a kereszthordozók elől. Korlátról szakított fegyverével hol az egyikre, hol a másikra csapott le, igyekezett elterelni figyelmüket Nork ájult testéről. Nem viselt páncélt, láncinget, tudta, addig marad életben, amíg a támadóit kardtávolságon kívül képes tartani. Úgy tűnt, csakis a fáradtság vethet véget a harcnak, de ki fog előbb kimerülni? A gazdáját legyőző harmadik lovag magához tért, föltápászkodott, beállt a küzdők közé. Attasnak háromfelé kellett figyelnie, harcolnia, védenie Norkot. Szemmel láthatóan lassult a mozgása, kezdett fáradni.
Monza király intett embereinek, a zöldruhások kifeszített íjakkal kényszerítették a küzdőket fegyverletételre. Attas végre leereszthette derékegyengetőjét, zihálva vitte a helyére. Eime királynő jelzett a fűlátóknak, elvitette a még mindig ájul Nork lovagot.”

---¤---

– Nork lovagot keresem – lépett egy apród másnap elhagyhatatlan botjával a kezében a királyi palota őre elé.
– Nem ismerek ilyen nevű lovagot.
– Attas vagyok, vár a királynő.
– Tudok róla, siess föl a lépcsőn, végig az előtéren, majd az azt követő folyosó ajtónállójánál érdeklődj!
A palota falain látszottak a felújított egykori aranydíszítések, de nem bővítették újakkal. Helyettük zöld növények, virágok sorakoztak a falak mellett, belső kertek tették hangulatossá a csarnokot. Az ajtónálló újabb helyiségbe vezérelte a legényt, ahol pár szolgáló továbbirányította. Végül üres lovagteremben találta magát.
Bizonytalanul nézett körül, jobbra nyitott oldalajtót fedezett föl, odabenn valamiféle mozgással. Legalábbis arra utalt az ajtónyílásban látható, falon hajladozó árnyék. Attas belépett. A virágokkal, arannyal, festményekkel, szobrokkal szolidan díszített termekhez viszonyítva, ez a helyiség pórias agyagtárolónak tűnt, amely közepén ajtónak háttal ülve cseléd szorgoskodott.
– Kislány, nem tudod, hol találom Nork lovagot, vagy a királynőt?
– Nork lovag nem létezik, talán soha nem is létezett – fordult az ajtó felé a hátulról valóban kislánynak látszó asszony. – De a királynőt meglelted.
– Bocsásson meg felség – hebegte térdre huppanva Attas.
– Cicomás palástban nem lehet agyagot gyúrni, ezért e szolgálói gúnya. Ráadásul sokkal kényelmesebb, mint az agyoncsicsázott díszöltözékek – állt föl a királynő. – Jöjj velem!
Leöblítette kezét a fal melletti tálban, átment a lovagterembe, helyet foglalt a hosszú tölgyfaasztalnál.
– Ülj oda, szembe, mondd el miképp találkoztatok?
A fiú teljesítette Eime királynő kérését, botját szorongatva számolt be a Norkkal történő találkozásról, a megállapodásukról.
– Rendben. Most beszélj magadról, ki vagy honnan jöttél?
Attas felpillantott az ajtón belépő királyra, aki szintén hallotta Eime királynő kérését, ő is helyet foglalt az asztalnál.
– Igazából csak anyámról tudok beszélni – döntötte botját a székének Attas. – Jómódú jobbágylányként ment apámhoz, aki vándorló koldusként kószált az országban. Nagyapa megszánta, magával vitte és náluk ragadt. Beleszeretett anyámba, ebből a szerelemből születtem én.
– Kitől tanultad a botvívást? – érdeklődött a király.
– Apámtól. A mai napig gyakorolja a fegyverforgatást, mert elhagyatott helyen élünk, ahol szerinte mindenre fel kell készülni.
– Ő kitől tanulta?
– Nagybátyám szerint egy elhunyt nagymestertől.
– Apád nem beszélt arról a mesterről?
– Apa soha nem beszél a múltjáról, csak anya, és a nagybátyám, de ők is csak a megismerkedésük utáni időszakot ismerik.
– Azt kitől kaptad? – mutatott a király az Attas székéhez támasztott botra.
– Apámtól, az övé volt.
– Mutasd!
Attas kissé vonakodva nyújtotta át Monza királynak a társát.
– Ez az, amit a fennsíkon a koldus kezében láttam? – fogalmazott óvatosan a királynő.
Monza király bólintott, majd Attas meglepetésére kihúzta a kardot a hüvelyéből. Tűz lobban a szemében, ami olyan lassan hunyt ki, amilyen lassan a pengét csúsztatta vissza.
– Felség… – szólalt meg Attas, de a király a szavába vágott.
– Úgy látom, volt valami belevésve – adta vissza a fiúnak a barátját.
– Igen, a nagymester neve. Apám tőle örökölte a kardot, de kikalapálta a nevet, azt mondta, nem akarja, hogy befolyásolja a gondolkodásomat, az életemet. Felség! Honnan tudod apám botjának titkát?  Ismertétek őt, amikor még koldus volt? – reménykedett a fiú.
– A királynő csupán látásból, de én ismertem… – állt fel, sétált az ablakhoz Monza király. – Bölcsen tette a név kikalapálását, azt szeretné, ha a saját utad járnád, saját ismereteket, tapasztalatokat szereznél… Menj, látogasd meg egykori gazdád!
Pillanatra merengett, mintha mondani akarna még valamit, végül elindult kifelé. A királynő is felállt.
– Jöjj velem! – szólt Attashoz és a másik ajtó felé fordult.
A legény tétovázott, szeretett volna többet tudni apjáról, de a király mögött bezárult az ajtó. Teljesítette a parancsot, követte a királynőt.
Talán a palota legellentmondásosabb helyiségébe érkeztek. A falakon fegyverek arzenálja, köztük felfüggesztett virágok, és bár a földön páncél hevert, a lefüggönyözött ágy melletti széken szoknya pihent. A szoba másik oldalán lévő láda tetején jól megfért egymás mellett az agyonhasznált, töredezett szalmababa, valamint a kisméretű, hajítószekerce. A palota szorgos kezek által gondozott termeivel ellentétben e szobát szinte művészi rendetlenség uralta.
Beléptükre kócos fej bukkant fel a lábfa mögül, a nyoszolya túlsó végében. Sötét szemeivel álmosan tekintett Attasra. Csapott fülei az égnek meredtek, barna orra kíváncsian szaglászott a levegőbe.
– Feküdnie kell, kissé még bágyadt a gyógyfüvektől. Beszélgessetek!
Eime királynő elhagyta a szobát, Attas tétován állt. Kivel beszélgessen? A fekhelyen ülő, őt fürkésző szürke bundájú farkassal?
– Ne félj tőle – hallatszott az állat mellől –, nyugodtan gyere közelebb!
Inkább neki kellene félnie, párat már kinyuvasztottam a fajtájából – akarta mondani Attas, de mivel az ágy felől érkező hang kissé eltért attól, amit a Norktól megszokott, hangtalanul közelítette meg a fekhelyet.
– Az egyetlen férfi vagy, aki apámon kívül e szobába léphet – hallatszott ismét az ágy felől –, és ezt a botnak álcázott kardodnak köszönheted.
– Tudsz valami apám múlt…
Attasnak elakadt a hangja.
– Csukd be a szád – ült fel a beteg –, belerepül a bögöly, és nem fogsz tudni nyivákolni.
– Nyivákolni? – tért magához a legény.
– Amint látod Norkból Norka lett, nem fiú vagyok, hanem lány. Te pedig lovag, ezért szerelmes verseket fogsz írni, és elkornyikálod őket az ablakom alatt – mosolygott huncut bájjal Norka.
– Kornyikáljon neked a sántabagoly! – szúrt vissza Attas, aki úgy érezte lóvá tették.
– Vakvarjú, sántabagoly, te csak sérült madarakat ismersz? Á tudom már! Rajtuk gyakoroltad a nyilazást.
– Apámról beszélj, mit tudsz róla? – eresztette el a füle mellett a sértést Attas.
– Tudom ki ő, és amit az imént hallottam. Mit szólsz Mázlihoz, a farkasomhoz?
– Hallottál?
– Igen hallgatóztam. Semmi bajom, de kénytelen vagyok betegnek tettetni magam, mert így kevésbé őriznek. Meg akarok szökni, segítesz?
– Azt mondtad, a kardomnak köszönhetem, hogy beléphettem ide. Többet kell tudnod apámról!
– Mondtam már, tudom ki ő, de nem tudom miféle koldus volt. Viszont az én apámat még soha nem láttam ilyennek. A tigris, a nagy harcos, a nagy király felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépett elrejteni arcát. Életében talán először hatódott meg. Miattam soha, de apád miatt igen. Hm…. Szóval, segítesz megszökni?
– Eszem ágában sincs. Igaza volt Monza királynak, valóban felügyeltre szorulsz.
– Nem felügyeletet, hanem védelmet mondott és neked a hős lovagnak máris megvan a feladatod – incselkedett Norka. – Védheted a nagy király leányát. Hidd el, sokan lovag vállalná fel boldogan e nemes feladatot – nézett huncut szemekkel a legényre.
– Nem akartam lovag lenni, az ötven aranyat se vettem fel.
– Akkor segíts nekem apródként.
– Nőnek soha sem leszek apródja, egyébként is csak a torna idejére szólt a szerződésünk.
– Nekem köszönheted a győzelmed az íjász versenyen! – kapaszkodott közös múltjukba Norka.
– Tessék, itt a tíz arany! – hajította egykori lovagja ágyára bőrerszényét Attas. – Mennem kell.
– Felkutatjuk apád múltját!
– Ha fel is kutatom, nem veled teszem! Nem tartozik rád – indult az ajtó felé Attas.
– Nagyon haragszol rám…
– Nem haragszom, csupán egyedül akarom folytatni az utam.
– Rendben – sóhajtott a lány. – Szeretném, ha magaddal vinnéd az aranyat, te dolgoztál érte.
– Felezzük meg, nélküled nem sikerült volna.
Norka hercegnő kivett a zacskóból öt aranyat, a többit a fiú felé nyújtotta.
– Vidd a lovad, és a holmid, a többit hagyd a sátorban. Adj enni, inni a lovamnak és azt is hagyd ott!
– Már nem vagyok az apródod.
– Ez nem parancs volt, hanem kérés. Ha nem is akarsz lovag lenni, lovagias még lehetsz.

Attas övére kötötte az apró csomagot, meghajolt a királylány felé és távozott a szobából.
Nem csupán a főhercegnő tekintete követte a tovasiető fiút. Kis idővel később Eime királynő állt a lovagszoba ablakánál, onnan nézte a palota bejárat előtti lépcsőjén lefelé siető Attast. Halkan szólt a percek múlva háta mögé lépő férjéhez.
– Nem szeretném rokonságomban tudni apám gyilkosának leszármazottját.
Monza király nem válaszolt. Ő a lányát nézte, aki anyja figyelmét kerülni szándékozván férfiruhában, a cselédajtón távozott. Otthona falainak árnyékát felhasználva osont, igyekezett utolérni a kapu felé haladó szolgákat, igyekezett elvegyülni közöttük. Mázli a szelíd farkas, kissé lemaradva, emberek elől bujkálva, követte"