Az Álmodó 1.

Sötétség vesz körül. Alig kapok levegőt, annyira koncentrálok a környezetemre, kíváncsi vagyok, vajon most mi következik. Halk suttogást hallok a hátam mögött, de meg sem rezzenek, már megszoktam. Amióta az eszemet tudom, mindig ugyanazt ismételgeti. "Eljön érted a Gonosz. Óvakodj a Gonosztól. A jóslat beteljesül." aztán előbukkan a homályból valami bizarr lény, de rám se hederít. Én se rá, ez is a rutinhoz tartozik, mindig megjelenik egy furcsa alak az álmomban, mikor kisebb voltam majd' szívrohamot kaptam tőlük, de ma már olyan természetesnek veszem a jelenlétüket, mint a levegővételt. De most valami megváltozott a koncepcióban. A lény rám nézett, és csak meredt rám nagy, vörös szemeivel, mintha csak azt várná, hogy megszólítsam. Sárkánynak nézett ki, de mégsem volt az, csak az elmém egyik Kálmánya volt.
-Menj!-szóltam oda neki, bár a hangom magam sem hallottam, és a lény elindult, ki tudja hová. Nem értem, miért mondtam neki ezt, nem akartam megszólítani, de mégse tudtam megállni, úgy éreztem, ez így helyes.

Felébredtem, legalábbis azt hiszem. Kinyitom a szemem, és meglátom szobám narancssárga falát, a poszterekkel és a rajzaimmal együtt. Mindig rajzolok, amikor csak tehetem, megörökítem az álombéli lényeket, hogy mindig emlékezzek rájuk, bár nem tudom, hogy miért olyan fontos megjegyeznem őket. Jobbfelé meglátom ósdi ébresztő órám a kopott asztalomon, a néhány plüssállatom, és a könyveim. Rengeteg könyvem volt, a legtöbbje fantasy, szeretem az olyan könyveket, amiknek közük nincs a valósághoz. Néha jobb szeretném, ha a csodalények társaságában élhetném le az életem, olyankor boldog vagyok, mikor megálmodok egy-egy szörnyet, még a sötétséget is öreg barátomként üdvözlöm, bár az elsuttogott szavak jelentését még mindig nem tudtam megfejteni. Ez az egész bizarrnak tűnhet a számodra, hisz ki az a bolond, aki jól érzi magát egy ilyen helyen? Nos erre az a válaszom jobb, mint a valóság.
Jut eszembe, még a nevemet sem mondtam meg, a nevem Christin Sawyer, 18 éves vagyok, és tökéletesen egyedül élek egy kis házban, amit a szüleim hagytak rám, miután meghaltak. Fél éve történt, de mintha csak tegnap lett volna, éjjel kettőkor felhívott egy rendőr és közölte velem a hírt. "A szülei autóbalesetben életüket vesztették, részvétem." Csak álltam ledermedve 2 teljes órán keresztül és magamhoz szorítottam a telefonkagylót, mintha csak egy mentőöv lett volna, ami kihúz ebből a pokolból. 2 hónapig katatón állapotba kerültem, aztán volt egy álmom. Az álmomban egy napsütötte, békés réten voltam, ami tele volt vadvirágokkal, az égbolt olyan volt, mintha egyszerre akarna éjszaka és nappal is lenni. Állatok osontak el az erdőn keresztül, láttam szarvast és egy kelpit is. Igen, ez is a rutinhoz tartozik, nálam nincs normális álom. Csak feküdtem a fűben, csukott szemmel, békésen, egyszercsak egy kéz simított végig a homlokomon. Megrezzentem, de nem nyitottam ki a szemem, tudtam, hogy anyám az, de féltem. Féltem, hogy ha ránézek, visszazuhanok a feneketlen sötétségbe, a fájdalom ismét hullámokba törne rám, ezért csukva tartottam a szemem, úgy szóltam hozzá.
-Sajnálom, bár ott lehettem volna veled, anya. Nem tudom mit csináljak, nem érdekel már semmi, csak aludni szeretnék mindörökre-mondtam és elkezdett könnyezni a szemem.
-Tudod Chris, a sors néha kiszámíthatatlan. Nekünk eljött az időnk, de neked még élned kell. Ha eljön az idő, mindent meg fogsz érteni. Különleges vagy, az utolsó a magad nemében, ezt jól tartsd észben. Nagy nehézségeken kell keresztülmenned majd, de azt az egyet ne feledd, sosem maradsz egyedül. Egy Álmodó sosincs egyedül. Ne félj Chris, fogunk még találkozni, megígérem.- mondta anyám, aztán felébredtem.
Ekkor hallottam először azt a szót, hogy Álmodó. Keresgéltem a neten, régi könyvekben, de sehol sem volt egy árva feljegyzés sem az Álmodókról.

Kikelek az ágyból, megcsinálom a szokásos reggeli teendőimet, aztán irány az iskola. Az iskola a 2.számú hely volt az életemben, amit tiszta szívből gyűlöltem. A közösségem abszolút nem volt befogadóképes, bár mióta meghaltam a szüleim, abbahagyták a piszkálódást. Igazából félnek tőlem, a rajzaim néha nagyon ijesztőek, ezért tökéletesen megértem, hogy nem akartak közelebb kerülni hozzám, ki akarna egy elmebeteggel barátkozni? De újabban inkább levegőnek néznek, néhány "bátrabb" osztálytársam még részvétet is nyilvánított, ami meglepő volt. Volt egy barátom Jessie, az egyetlen barátom egész életemben, de még ő sem tud rólam szinte semmit. Talán ő az egyetlen ember az univerzumban, aki csodálja a rajzaim, és szinte issza minden egyes történetem. Kedves lány, bár egy kicsit flúgos (mondom én, a gigamega flúgos), de jól ki lehet jönni vele.
Megérkeztem a suliba, bementem az osztályterembe. Hirtelen történt minden, mintha egy hatalmas villám csapott volna belém, de nem értettem, miért. Még sosem éreztem hasonlót. Valami megváltozott, csak nem tudom mi. Mintha valaki a tudtomra akarta volna adni hogy figyel. Gyorsan összeszedtem magam, és a helyemre baktattam, előszedtem a könyveim és a füzeteim, aztán rajzolgattam. 5 perc múlva Mr. Howard belépett a tanterembe, de nem egyedül. Még életemben nem éreztem ilyen erős vonzást, mint ennél a fiúnál. Igazából soha nem is érdekeltek a fiúk, mindig is bunkók voltak velem, nem érdekelt. De ez most más volt. Végigmértem tetőtől talpig. 180-185 cm lehetett, félhosszú, bozontos fekete üstöke, és éjfekete szeme volt, bár mintha a bal oldani vörösen megvillant volna, de betudtam annak, hogy csak káprázik a szemem. Miután végeztem az analizálásával, ismét felnéztem az arcára, és ledermedtem. A fiú engem nézett kifürkészhetetlen szemeivel, érdeklődve, mintha csak belelátott volna a lelkembe, aztán elkezdődött.