Az alkony robaja alatt

A hátsókertben álltam, amikor felrobbant a Hold. Kivételesen szerencsés ember lehetek, hiszen a végső pusztulás első jelét saját szememmel láthatom. Kétségtelenül ez a legfontosabb esemény az emberiség történelmében.

Éppen becsuktam a tyúkól ajtaját, majd elindultam a ház felé, útközben pedig felnéztem az égre. A teljesen felhőtlen kellemes nyári éjszakán tisztán látszottak a csillagok.
A telihold fényesen világította be az égboltot.

Két pillanatig gyönyörködtem a ragyogó teliholdban, mielőtt az szétszakadt. Először csak két nagyobb darabra, egy felső és alsó részre vált szét. Az alsó fél rövidesen ismét kettérepedt, az abból kialakuló jobb szélső holdtest pedig ezernyi szilánkra szakadt.
A Hold maradványai közeledtek. Szabad szemmel kivehető volt, ahogy a szétrobbant Hold mind nagyobb részben tölti ki az éjszaka egét.

Nem bírtam levenni tekintetem a látványról, olyan tényszerű és reális mégis hihetetlen és felfoghatatlan volt. Fogalmam sincs róla, hogy hányan lettek hozzám hasonlóan közvetlenül szemtanúi annak a pillanatnak, mikor a Hold megsemmisült, de az biztos, hogy egyikük sem bírta elfordítani a tekintetét.

Egyszerűen tudom, hogy még pislogni is képtelenek voltak. Álltak egy helyben, figyeltek, néztek és láttak, felfogtak és feldolgoztak, megértettek és kétségbeestek.
Így telt el az első néhány percem a tragédia után. A tyúkól előtt állva meredten bámulva a közeledő holdmaradványokra. Aztán, kinyílt a hátsókert ajtaja és a lányom jelent meg előttem.

Valahogy szokatlan volt a mozgása, ahogy kezében a mobiljával elindult felém.
Megértettem, azért lépdel furcsán, mert szándékosan nem néz az égboltra. Hihetetlen akaraterővel kényszeríthette magát arra, hogy tekintetét a talajon tartsa. Majd mikor, hozzám ér, nem mond semmit, csak rám néz.

Szemeiből abban a másodpercben megindulnak a könnyek, telefonját mutatja és tátog valamit.
A képernyőn egy videó látható, a technika csodájának hála ismét láthatom életem legmegdöbbentőbb eseményét. Vajon tényleg csak pár perce állok itt?
A lányom közelebb lép, én pedig átölelem. Egész testét sírás rázza, ezzel próbálva enyhíteni a katasztrófa súlyát. Szavak törnek fel a szájából.
Vagy talán eddig is beszélt csak én nem értettem? Elmondja, hogy a telefonján internetezett, mikor a telefonközpont üzenetet küldött neki arról, hogy a hold darabokra szakadt.

A lányom persze nem akart hinni a hírnek, de azért kinézett az ablakon és meglátta a felénk száguldó veszedelmet. Amint magához tért kutatni kezdett a világhálón mintha ott cáfolatot találhatna.

Mintha az internetnek jobban hihetne, mint a saját két szemének. Természetesen csak kétségbeesett és kiutat keresett, egy kortynyi üdítő reményt a keserű pirulára. De az interneten sem lelt mást, csak az előbbi felvételt a Hold pusztulásáról, ezzel megerősítést a remény haláláról.

Ezután indult megkeresni engem, s most itt áll karjaim között. Mindezt lassan a sírással küzdve mondja el. Rájövök, hogy a sokk erősen torzította az időfelfogásomat, mert már fél óra is eltelt a tyúkól ajtajának becsukása óta. Közben a hírek elterjedtek és mostanra valószínűleg a világ minden pontján értesültek a történtekről.

Javaslatomra besétálunk a házba, mialatt lányom továbbra is kerüli az ég látványát, én viszont feltekintek, mielőtt belépnénk a lakásajtón. Egy hatalmas, négy-öt kisebb és megszámlálhatatlan apróbb holdszilánk száguld felénk.
Megállíthatatlanul.

Végzetesen.

A nappaliban leülünk a TV elé és én bekapcsolom azt. Nem ér meglepetésként miszerint híradások mennek mindenütt, ahogy végigpásztázom a csatornákat. Ideges bemondók közlik a katasztrófa hírét, de semmi újat nem tudok meg.

A világ legokosabb koponyái sem tudják megmondani mi történhetett. Csak annyit, hogy a Hold helyi idő szerint 21:09-kor megsemmisült, maradványai pedig a Föld felé tartanak. Holnap az emberi faj legvégső napján hajnali 01:30-körül érik el az első kisebb szilánkok a bolygófelszínt az utolsó egyben leghatalmasabb darab pedig nagyjából negyven perccel később véget vet majd minden földi életnek.

Felesleges bunkerek alá menekülni, nincs hová elbújni vagy elfutni.
A törmelékek felfoghatatlan sebességgel száguldanak bolygónk felé.
Ha a többi nem is, az utolsó becsapódás oly hatalmas lesz, hogy nem marad utána semmi. Az esemény kiváltó okára nincs mód fényt deríteni, jóformán még elméleteket gyártani sem maradt idő.

Kikapcsolom a televíziót és tekintetem a lányom mobiljára téved. Kezében szorongatja, de kétségbe vonom, hogy ennek tudatában lenne. Elkérem és ő ellenkezés nélkül átnyújtja. Az öcsémet próbálom felhívni, de eredménytelenül. A vonalak soha nem lehettek még ennyire túlterheltek, mint most.

Végül a negyedik próbálkozás után feladom. Nem hallom immár soha többé a testvérem hangját. Megnézem a telefonon az időt, mielőtt eltenném, 22:14.
Alig több mint egy óra telt el. Hihetetlen, lehetetlen.

A lányom ismét sírva fakad, és az édesanyját hívja végső elkeseredésében. Négy éve halt meg a feleségem miután hosszú harcot fojtatott a rákkal. Elhunytakor megígértem neki, miszerint mindent megteszek majd a lányunk boldogságáért. Erre a gondolatra könny szökik a szemembe.

Megfogom a lányom kezét és vele sírok hosszú percekig. Aztán egymásra nézünk és elmosolyodunk. Azt hiszem úgy igazán csak abban a percben fogtuk fel mi történik. Beszélgetni kezdünk, a lányomnak eszébe jut, hogy sohasem kérdezte miképp ismertük meg egymást az anyjával.
Elmesélem neki a mi átlagos és mégis csodálatos találkozásunk kedves kis történetét.

Utána sok másról is beszélünk még, rengeteg olyan dologról, amiről addig egyszer sem ejtettünk szót egymás között. Társalgásunk közben teljesen megfeledkezünk a helyzetről, még nevetünk is néha, tiszta felhőtlen örömmel, ahogyan csak ritkán teheti az ember. Elmondom neki milyen volt kisbabaként és ő elmondja, milyen szeretne lenni felnőttként.

Az elérhetetlen jövőbe veszett álmokról beszélgetünk és a múlt hol édes, hol keserű pillanatairól.

Hirtelen felcsapó vérfagyasztó kiabálás ránt vissza minket a jelenbe.
Az utcán ordibál valaki, keservesen és érezhetően részegen, de elhallgat pár perc után. Ránézek az órára és konstatálom miszerint belemerülve a párbeszédbe ismét elvesztettem időérzékemet. Alig negyedóra maradt hátra az első becsapódásig.
Megfogom a lányom kezét és kisétálunk a verandára, ahonnét páratlan látvány tárul elénk.

Az ég felizzik, amint az első töredékek elérik a légkört. Mégsem nappali a fény, sokkal inkább narancssárgás, perzselő, s kissé tompa. Furcsa naplemente ez így nap nélkül, éppen illik az emberiség alkonyához.
Egy nagyobb felvillanás jelzi a becsapódások kezdetét, de hozzánk sokáig csak a fény és kisebb-nagyobb földrengések jutnak el.

Akkor már mindenfelől kiáltások, sírás és rémült sikongatás hallatszik.
Pokoli lárma ez, pedig vidéken vagyunk. Képzelni sem merem, mi zajlik most egy-egy nagyvárosban.

Lassan elhalkul minden, amint az emberek elfogadják a kegyetlen véget.
A lányom sem fél már az égre nézni. Az utolsó gigászi holddarab pontosan előttünk van, mintha egyenesen felénk tartana.

Kínzó a tudat, hogy nem sok van már hátra.
Annyi mindent csinálnék még, oly sok mindent akarok megélni és tenni.

Rámosolygok a gyermekemre, szeretnék mondani neki valamit, valamit, amivel
megnyugtathatom.

Mindennél nehezebb elfogadnom, hogy nem létezik ilyesmi.

Szemeim ismét a felénk száguldó irdatlan holdszilánkra merednek.

Villanást látok és rájövök, hogy megvakultam. A lányom sikolyát hallom majd egy iszonyatos robbanást.
Sóhajtok egyet.

Bevégeztetett.