Asszétfolyva

Szétfolyva hevertem egy ágyon. Némi körbecsöppenő szemlátomás
hasította belém a felismerést, nem egy akármilyen akármilyen ágyon
olvad fel a kezem és a lábam, hanem a hajdanvolt énem
ágya volt az. A dirib-darab szálkás támla bökött bele hajdanon
tarkómba, és a zizzenő bolyhos huzat barázdált a hátamba. Néhol
össszeállt bennem egy álom, egy gondolat, aztán mintha ragadozó-
madár csapott volna rebbenő kis csibék közé. szétgurultak a
fapadló göröngyein. Telt-múlt az idő, a nagy óra hajnal hármat
ütött, és rajtam végigrezgett a kis bongás basszus baritonja. A
fenti szomszéd mintha csak erre várt volna, hegedű kezdett cincogni
rajtam pedig valami megfoghatatlan borzadály futott végig. Megijedtek
a drága sarkombéli pókok is, nyolc lábbal léptettek rajtam keresztül
keresztül, aztán belémragadt egy. Kapirgált erősen, csiklandozott, és
a takaró pihéi hullásának módjára göcögtem hamisan az
éjszaka puhás csendjébe, ami szétterült a fele földön miképpen a
kiömlött méz ragad rá a szerető illatos bőrére, aranylóan-melegen
fogta körbe. Telt-múlt az idő, csemetéi a foglyom segítségére
siettek, arany lasszót fontak ezüst hálókból, és kihalászták
belőlem. De barátaim voltak a fekete, szőrtelen nyolclábúak, otthagyták
nekem Mélyrelátót, a kis bölcs póköregapót, aki háborút nyert a
sötétség lovagjai ellen és bíbor hálóból templomot szövetett a mennyei
Istennek. Vele beszélgettem szabad időmben, néha csiklandozott is, mintha
rakoncátlan pajkos kisgyermek lett volna barna hajfürtökkel, és nem egy kivénhedt
őszpók. Aztán távozott tőlem, mint mindenki más. Egy év telt már el.
Körbefolyattam kocsonyás pírral remegő kipukkadt szemfehérjém,
egy év sok idő. Lefolytam az ágyról, és szeretkezni akartam az
ajtóüveggel. Különlegesen ajtóüveg volt, hajdani magam szobája
ajtóüvege, kacsintott rám kacérul, minth ahogy a menyasszony,
nem, mint a nem menyasszony bűvös vidéki parasztlány, dagadó
kebellel, almáspiros-pozsgás bújkáló félmosollyal, szénaboglya
szalmaszálaival borzolt hajukkal, hogy aztán egy bíztató pillantás
után fehér ruhájuk vakító fénye felémvillanása jelezze elfordult mivoltuk,
hogy visszautasítanak minket erős szívvel, megbántatlanul, még minket
hibáztatva érte, bizony, úgy csillogott rám csábítóan és mégis kiismerhet-
lenül ez az ablaküveg, rejtélyes lelke átlátszatlanul. Kis és nagy
cseppjeim egy ütemre gurultak felé a piszkos fapadlón, magukba, magamba
szedve a port, a porszemeket, hangya és egyéb állatmaradványokat,
a lecsöppent testnedvek fel nem takarított, el nem párolt zárványait.
Egy akaratra, egyet vágyva hívott a természet farkasordító
szava. Forróságot éreztem az akkori éjszaka, mert akkor is
éjszaka volt, szótlanságában. De az üveg, mint annyi
nő korábban, becsapott, eltaszított, mikor én azt legkevésbé vártam,
immár porral eltelített szemcséim visszalökte. Bánatos lettem, öngyilkos
akartam lenni, hogy ne halljam többé ennek a buja csábítónak az
asztalfiókkal való cinkos összekacsintását, nevetését. Ó, Istenem, hogy
fájt az nekem akkor! Hullámzott a testem, viharlottam, felcsaptam
az ajtóra, ölni akartam tomboló dühömben, de mindig visszafolytam a
legalább barátságos fapadlóra. De elfogyott az erőm. Fél évig hevertem
ott előtte, lábai trónjánál, úgy magasodott ő fölém mint kavics a hatalmas
fa gyökerénél, tornyosodott, és én úgy, olyan gyűlöletben égtem
ellene, minth ahogyan a megggyújtott bolyban rohangáló félőrült
hangya a gonosz és ostoba pusztító ellen, aki lehet hogy nem is
gonosz és ostoba, csak élvezi a lángok szabad táncát és az ölelő
füstöt és a kétségbeesett, ropogva rohanó égő hangyák távolbakiáltó
halálsikolyait. A fél év alatt sokmindent láttam, több kínban volt
részem mintha hússzor, százszor, ezerszer égtem volna meg az égő boly
katlanjában. Mert azt asztalfióknak engedte. Befogadta, mint a kövérképű
falusi asszonyok teszik a jóképű vándorokkal, akiknek batyu lóg üresen
az oldalán és éhesek. Hány éjjelen át eszeltem ki őrült terveket a
fiók felgyújtására, amiért én nem lehettem olyan mint ő. De ki volt
a hibás? Az asztalfiók, mert ugyanazt akarta, mint én, csak neki engedett
is? Vagy talán az ajtóüveg? Vagy én? Ezen gondolkodtam volna ott sokáig,
ha nem cseppekre törve és félholtan húzódok ott a földhöz, a barátságos
fapadlóhoz. Telt-múlt az idő. Légmozgás támadt egy nap, talán tönkrement
a korhadt évek óta nem egészülő fa ablakkeret, és a kis résen süvöltött
be pár szellő, akik ki akartak szakadni a legnagyobb egészből, a
szelek óriás tömegéből, hogy megtapasztalják, milyen egyedül
lenni ezen a nagy Óperenciáson, talán ők voltak, és megrebbent
a régnemmozgás halálos mozdulatlanságába dermedt függöny, holtraváltan
nézett ki a susogó szelekre, ki meri őt feltámasztani? Házsártosan
pletykálni kezdett, vadul csapkodta a mit-sem-sejtő, vétlen tárgyakat,
majd amikor már senki se beszélt vele, lágyan cirógatni kezdte
az alattt lustálkodó hajdanvolt ágyam, vigasztalta, szelidítgette,
csitította a megbántott, zokogó takarójú redőzött ágyat, de jaj,
már minden hiába volt. Az ágy szívét örökre ezer darabra törte
már, nem tudott az többé szeretni, melegét már rég elszívta a
komor külső esti szürkefelhő, nyugalma odavolt már, elvette tőle
a kíméletlen csapongó sárga függöny. A sárga függöny bánta már,
egyedül a nyugalmas ágy mellett lehetett volna boldog szeleburdi
szövete, de tudta késő már a bánat. Felszállt az esti szürkefelhő
vonatára, repkedett, azt hitte szabad és boldog, úgy repült mint
ahogy a rihe-rongyok repülnek, ki-be fordította az esti
szürkefelhő, kövögve vakkantott csattanó a hangokat a szélbe, már fájdalommal
telt el, kalapácsként csapott a fáknak, és vége! A függöny elszakadt.
Szélapó kegyelmes volt, még viszontlátta fakósárga foszlányát az ágy, abban
már nem volt igazi élet, nem volt sárga többé, nem csapongott és nem
simította lágyan az ágytakaró kis csúcsos drága redőit. Ott hevert csak
holtan, élettelenül az ágyon, aki bánatában soha többé nem adott már
meleget embernek, és csak dadogva sírta belseje kongó dallamát a
kisegér, aki éjjelente hozott színt és hangot neki. Amikor a függöny
elment, szétfolytak az emlékeim, porosarany fénypászma olvasztotta fel
kikristályosodó nedveim, ő párologtatott bele a szelek szavába. Még
elnéztem egy ideig a gyönyörű tavaszt odalent a földön és odafönn
a mennyezet alá gyűrt légsarkomban, ahol sokat csevelyt velem
a hulló vakolat, belémhasított néha, végigsúrolta a testem, aztán idővel
fölbátorodott, talán a tavaszt érezte meg bennem, megerőszakolt, belémvágott
és én nem tudtam elsüvölteni messze, szégyenemben, hanem hallgatva
megyeztem, tegye amit tesz csak aztán engedjen fölfelé! Szertehullott
darabokban összeállt hát újra valóm, de nem volt a régi, hiányzott
a tűz és a gyűlölet. Telt-múlt az idő, én mefhaltam, de ő bennem
újraélt, és mehettem fölfele. Kiszabadulva egy nyár köszöntött reám,
mosolygott a nap és hívott engem belé. Magasabbra hajszolt, magasabbra
ez az új öntudat, párámé volt a világ és az új indulat. Hozzáértem
tehát, sugarát-derekát törtem én kettébe, átfogtam és táncoltam vele,és
a Nap táncolt velem. Szétterültem, hagytam neki hadd dörzsölje szinte
semmit kitevő részeim. Majd meggyulladtam, majd széjjelhullottam a
forróság gyümölcseinek gyönyörében, értem én is éppúgy, ahogyan a must
érik borrá, pezsegve, kedvteltve, mégis gyilkosan, elszívva mástól az
éltető jövendőt. Nem hagyhatta ezt a villámok mennyei Istene,
nekem küldte csatázni hideg táltosát, paripáját aki a kínból
és hidegből eszi rettenetes kenyerét, megfagyott a lég és összecsaptunk
mi ketten, éppen úgy csaptunk össze, mint ahogyan nem két hős, de
két vadállat teszi, haraptam, törtem a nyakát, birkóztunk hemperegve
az égben, ő belémvájt villanással és vijjogással, kéket kiáltott
rám, és nekem fel kellett adni, belémszúrt az ágy fájdalmának
hideg kéksége, majd az ajtóüveg által bennemhagyott beterítő gomolygás
csattógó szike-szúrás, aztán folyékonyságom lassú márványléte. Nem
hagyott nyugton, fájdalomkiáltás és halálhörgés csapott le a kis
házra, ahol azelőtt éltem, mennydörgés színezte vakfehérré és tággá
a tájat, belecsaptam egyenesen, bele az ágyba... Nem küzdött velem,
nekem a vihar erőt adott, martam, cangoltam őt, ártatlan vagy,
halnod kell, ropogtam felé, belékaptam tízszer, hússzor,
százszor! Ő nem küzdött velem, belenyugvott hogy vége, miképpen
az ősöreg kőris hagyja magát, ahogy hallja a két baltás embert
közelegni, amint tréfálkoznak és peng az éles fémhegy, és ő
csak susog nekik kedvesen, nem veri őket agyon erős ágaival, de
dalol, és megrészegülve szívja magába életének utolsó napsugarait, úgy,
éppúgy hagyta magát a félhalott ágy. Egyedül a kis sárga
rongyot védte, míg csak győzte. És ő győzött, a kis foszlány
megmenekült előlem. Én pedig a földbe bújtam, aztán együttéletem
a vízzel. Jól megvoltunk, szerettük egymást, olyanok voltunk épp,
mint a távoli dombok között együttélő békés parasztpár, akiket még a
kutyája is szereti, és megvédi őket mindentől, akiknek a természet
mindig ad eleget, sőt többet is. Gyermekünk született a kivágott
kőrisek helyén. De én sosem voltam boldog. Emberalakban tértem hát
vissza, elégtételt venni rajta, rajta, az átlátszó ablaküvegen. Ő
lányként járt ekkor a világban, belémrúgott megint, ahol csak tehette,
asztalfiókkal nem kímélt engem! Én bánatos-bús voltam, ő pedig áttetszőn
vidám és kedves, fényét mindig másra szórta. Szórta a szép kincset, a
drágát, nekem nem jutott csak belőle. Úgy éreztem magam, mint a
tükörben lakó szép szobor, kőszobor, aki minden nap lát és akit minden
nap látnak, de aki sohase lehet több, csak egy kőszobor, mert hiszen
a kőszobor egy kőszobor. A kőszobrok pedig bizony nem élnek...