Árva, akár az esőcseppek

„Megtehettem volna. Soha nem fogjuk fel igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.”

*

Felriadt. Zavaros, fiatal, ám az élettől meggyötört reménykedő arcán rémület ült ki. Rozoga ágya mellett, ami neki a világon a legbiztonságosabb helyet jelentette, ahova el lehet menekülni az élet fájdalmai elől, legalább pár percre… legalább… egy kis éjjeliszekrény állt. Abban tartotta „vagyonát”. Egy öreg, életlen bicskát, pár régi ruhadarabját és egy naptárt. Aznap bár ne lett volna ott az a bizonyos naptár, és bárcsak ne pillantott volna rá rögtön mikor a bánattól nedves szemeit kinyitotta, hogy milyen nap van, legszebb lenne, ha ki lehetne törölni ezt a napot minden évben, ÖRÖKRE! De nem lehet… ekkor egy boldog hang riasztotta fel mély gondolataiból:
- Boldog Május8at, szeretlek anya!
Mélyen érintette. Megfeledkezett róla, hogy itt nem csak árva, megbélyegzett gyerekek vannak. Ez a nap évről - évre hosszabb és hosszabb volt… legalább is neki úgy tűnt.

A nevelő, Juliett néni lépett be az ajtón. Ő volt az egyetlen személy a kisfiú életében, akire felnézett, és akire soha sem tudott haragudni. Minden reggel Ő érkezett elsőnek a szobába, a homlokára nyomott egy puszit, és azt kérdezte „hogy vagyunk, hogy vagyunk fiatalúr?”. Számára ez a mondat jelentette a reményt, hogy valaki szereti még ezen a Földön.

Juliett néni finom, meleg tejet hozott, tudta, hogy ez Jack kedvence. A kisfiú maga köré tekerte kopott, rövid takaróját, óvatosan, hogy ne zajongjon – és fel ne ébressze szobatársát, legszebb álmából – az ablakhoz lopózott…

Esett az eső. A cseppek néha erősebben, néha gyengébben kopogtatták az ablaküveget. Mintha mondani akarnának valamit, valamit, amit csak a kicsi Jack tudhatna. Már el is tervezte. Ha egyszer sikerül elmondaniuk az esőcseppeknek a titkukat, akkor Ő, akárki is akarja tudni, nem fogja senkinek, de SENKINEK elmondani. Ugyanis mi van, ha a vízcseppek is árvák? És ugyanúgy a helyüket keresik a világban, mint Ő… Igen, ez biztosan így van – gondolta magában. Bizonyosan nem Ő az egyetlen szomorú gyermeklélek az egész galaxisban.

Miközben Ő ezeknek a furcsa és számára a legérdekesebb dolgokon elmélkedett, már a vacogás is elmúlt, amit akkor érzett, amikor felijedt és szembesült a valósággal. Hátra pillantott. Világoskék, óriási szemei, melyekben folyton ott ült a fájdalom, melyet ilyen pinduri létére is, de érzett, fel vélték fedezni, hogy a szobában már csak Ő tartózkodik.
Furcsa - gondolta. - Hova tűnhetett mindenki?



Ekkor egy Jackhez hasonló szőke, kócos hajú, alacsony, de az elevenségtől égő fiú toppant be, és azonnali gyors mozdulattal ráhuppant az Őt bámuló legény ágyára.
- Ne! Juliett néni most igazította meg, olyan nyugodt és szép volt, Te meg mindig mindent elrontasz! - korholta le Jack, majd visszafordult az ablak felé.
- Jól van, na, bocsánat! - suttogta szégyenlősen Johni.
- Figyelj, azt hallottam, hogy az udvarban ma alakítanak csoportokat és különböző játékokat fogunk játszani! - mesélte csillogó szemekkel a fiú.
Jack megvonta vállát, úgy, hogy még hátra sem fordult.
- Tudom, hogy szeretnél jönni Te is, csak most valami nagyon bánt pajti - mondta érzelgősen Johni - ugye jól gondolom? Talán tudok valamiben segíteni?

Igen. Ő egy igazi barát, és nem csak egy, hanem az egyetlen, a világon Ő az egyedüli személy, aki törődik velem. Ha lógatom, az orrom Ő itt van, és még ha néha nem is a komolyságról híres, mindig vigaszt nyújt. Persze Juliett néni a másik ilyen személy. De nekem csak és csakis Ők léteznek. Mi lenne velem nélkülük? - gondolta Jack, aki kora ellenére igen okos volt.
- Johni, hiszen tudod… Nézz a naptárra - válaszolta.
A gyerek oldalra tekintett. Jaj, igen. Ez neki a „szomorú nap” - mondta magának Johni. Ő ugyanis nem tudta mi is jelent pontosan az Anyák napja. Neki senki az égvilágon senki sem magyarázta el soha sem. Beletörődött egyszerűen, hogy számára ez a nap jelentéktelen, ugyanis Ő is árva, akárcsak Jack. Tudják jól mindketten. Attól, hogy szomorkodnak egész álló nap, semmi nem változik. Csak Jack nehezebben viselte.
- Menjünk, gyorsan! - Mi történt?! - Nénikém! - Szólaljon meg! - Hall engem? - Siess! Hívd az orvost! - kiáltások hallatszottak a folyosóról. A két gyermek megrémült.
- Vajon mi történhetett?!
- Nézzük meg…

Elindultak. Jack szobájának ajtaja résnyire nyílott, nyikorgás közepette. Két rémült, de kíváncsi szempár jelent meg a nyílásnál.

A folyosón mindenki rohangált és kiabált. A két fiú nem értette, hogy mi történik. Jack lassan kilépett a kőre, ami füstös színű volt, és amit mindennap szemlélt, amikor ebédelni ment a nagyterembe. Szerette ezeket a köveket. Lehet, hogy nevetséges, de szerette. Ezek jelentették neki a megnyugvást, ha látta a szürkülő padlóköveket, tudta, hogy biztonságban van.

Óvatosan lépdeltek, mert már ekkor Johni is kimerészkedett. Jack megtorpant. Egy pillanatra mintha Juliett nénit látta volna ezeken a biztonságot nyújtó, szeretett köveken feküdni. Nem! Az nem lehet, nem lehet baja, biztosan csak viccelődik - gondolta az ijedségtől remegő kézzel, szétszórtan. Kicsit tétovázott, majd megindult egyre erősödő, siető léptekkel az asszony felé.
- Jack! Ne, most nem mehettek oda! Juliett néni nem érzi jól magát - mondta valaki határozott hangon.
A kis Jack szemébe könnyek szöktek. - Na, de Én meg akarom ölelni, hiszen Ő is mindig megölelt engem, amikor beteg voltam, Én oda akarok bújni hozzá - hangoztatta, és közben majd meg szakadt pici lelke.
- Bogaram, édes csillagom, Jack! Gyere ide, kérlek - suttogta el - elhalkuló hangon Juliett - Legyél most erős, tudom, hogy mennyire szeretsz, és hidd el, Én is nagyon, de most próbálj meg erős maradni és vigyázz magadra!
Ekkor köhögni kezdett, de még utolsó erejével közelebb húzta a gyereket és a következőket súgta fülébe:
- Az anyád, az anyád Susan… Mindig is el akartam mondani, de még olyan kicsit voltál - még most is - nem érthetted volna meg… szer, szere, szeret, szeretlek! - végül mély álomba merült.

Jack ekkor már magán kívül volt, ránézett még egyszer, és utoljára a hőn szeretett asszonyra, az imádott Juliett nénire, majd elkezdett futni, és futott és csak futott, egészen az udvarig. Kiért a napfényre, a gyermekzsivajtól zengő udvarra, ahol pelenkás korában Juliett - tel labdáztak. Megtorpant. Nem, ennek nem lehet vége, Ő nem mehet el, ki fog rá ezután vigyázni, este betakargatni, tejet vinni neki, sapkát húzni a fejére, hogy meg ne fázzon? Nem, ilyen gyorsan nem lehet vége!

Újra futni kezdett, mint akinek már semmi sem számít, senkitől sem függ, senkihez sem kötődik. Rohant. A gyerekek játszottak, kacagtak, a kis Jack fejében ezernyi dolog zsongott, lufik szálltak a levegőben, de most ez sem érdekelte, csak futott, rohant, ahogy a lábai bírták… Az úttesten akart átrohanni, de ekkor bekövetkezett a tragédia, a kis bánatos szív majdnem megszűnt dobogni.

*

Felriadt. Úgy érezte magát, akárcsak azon a bizonyos napon. Gyenge volt. A szemét visszacsukta, de ekkor tudatosult benne, amit e röpke pillanat alatt látott, amikor résre nyitotta szemét.
Egy számára idegen nő ült ágya mellett lévő széken. Sohasem látta ezelőtt. Az ismeretlen hölgy felkapta fejét, amikor észlelte, hogy Jack nyitogatja szemét.
- Hát végre felébredtél? Hála Istennek - mondta- , hogy érzed magad?
- Susan, hoztam kávét, hogy ébren tartson! - újságolta a kórházi szoba fehér ajtaján belépő férfi.
„Susan… ez valami álom? Vajon álmodok? Vagy ő tényleg az anyám?”
- Jack felébredt! Szólj az orvosnak! - kiáltotta örömmel teli hangon Susan.
A doktor pár perc múlva meg is érkezett a kócos fiúhoz majd megvizsgálta.
- Két hónap kóma után csoda, hogy ilyen könnyen felébredt. A fia hamarosan meg fog gyógyulni, asszonyom.
- Köszönjük doktor úr!
„A fia? Két hónap kóma? - összekuszálódtak a gondolatai Jacknek, aki még mindig nem szólt egy árva szót sem.
- Anya? - szólalt meg remegő hangon, könnyes szemekkel Jack.
- Kisfiam! Hát itt vagy újra! - mondta a sírástól reszkető hangon édesanyja.
Összeborulva sírtak hosszú ideig. Egyikük sem tudta mi lesz ezután. Hogyan fognak összeszokni, de hiszen annyi kérdés van, ami válaszra vár, úgyhogy nem lesz nehéz. De egyszerű sem.

"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámoznak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt - ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennük a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."