Árnyék és Fény

1. Fejezet
Sötét valóság

"Két szótlan árny,
Ki partra száll, jött
Hogy folytassa ősi harcát.
Mögöttük holt évmilliók, őrzik
Küzdelmük régi titkát."

/Crystal-Két utazó/

*~*~*~*~*
A sötét utcákon egy sötét alak sétált végig. A lámpák fénye mintha hozzá sem ért volna. Eggyé akart válni a sötétséggel és ezt elég ügyesen csinálta. Mögötte akárcsak az árnyék egy hatalmas fekete farkas loholt, hangtalanul mégis fenségesen. A farkas szemét lesütve követte gazdáját. Világító kék szemét rejtve akarták tartani a véletlenül arra tévedő járókelők elől. Az utca teljesen kihaltnak tűnt. A következő saroknál megtorpantak. Néhány részeg sétált végig az utcán valami borzalmas nótát kornyikálva. A férfi ekkor farkasáéhoz hasonló kék szemeit forgatva indult meg újra. A farkas némán követte. Csak amikor az orrát megcsapta a tömény alkohol szagra villantotta ki egy pillanatra a fogait.

Lassan a lámpák halvány fényében kirajzolódtak a hatalmas tömbházak körvonalai. A férfi mint annyiszor újból felnézett a magas zord épületcsoportra . Modern építésű épületek volt szöges ellentétei a város túlfelén található viskókkal melyek a szegénynegyedhez tartoztak. A férfi arra gondolt milyen jó, hogy a családjának nem kell ilyen nyomorban élnie. Aztán az jutott eszébe, hogy bárcsak már a saját ágyában lenne nem a baljóslatú utcákat róná éjnek évadján. Az épületcsoport legtávolabb eső épületében egyetlen kis ablakon szűrődött ki csak fény.
Az ajtó előtt két felfegyverkezett őr állt. Amint meglátták az alakot felemelték a pisztolyukat s szinte egyszerre megkérdezték:
-Ki van ott!? Mutasd magad!
-Csak én vagyok.-felelte a férfi.-Ide hívattak. Beszélnem kell a főnökkel. Alexanderrel.
Ekkor fejük felett hatalmas vijjogás hallatszott majd újra minden elcsendesült. A férfi a farkasával együtt észrevétlenül megremegett majd az őrök szemébe nézett.
-Nos?
A két őr egymásra nézett majd bólintottak és utat engedtek a férfinak és a farkasának. A férfi mégegyszer jól átvizsgálta őket tekintetével. Mindkettejük ruhája jobb ujja kidudorodott. A férfi továbbsietett majd láthatóan megborzongott amikor már a két őr ezt nem láthatta. Gyűlölte a kígyó árnyékokat. Az apja mindig azt mondta ha valakinek kígyó árnyéka van biztosan tapadt vér a kezéhez. Nem mintha másoknak nem, de ezzel is utalt rá, hogy a kígyók akár rossz vagy nem megfelelő ember kezében halálos fegyverek. És a híradó a legtöbbször eltűnt vagy kígyó által "kivégezett" áldozatokról tudósított. Nem lehet véletlen. Örült, hogy a családban senkinek nem volt ilyen árnyéka.
Az emeletre hosszú, széles csigalépcső vezetett fel. Ez az épület hatalmas volt. A lépcső középen futott az ég felé egészen a plafontól úgy egy embernyi magasságig. A lépcső körül bizonyos magasságokban pedig sugár alakban kishidak vittek a különböző irodákig. Persze korlát mindenhol volt mégis az emberrel könnyen megeshetett, hogy megszédült a magasságtól, hiszen az egész épület volt vagy ötven emeletes. A város eddigi legnagyobb épülete.
A férfi szép lassan felsétált a lépcsőn és megállt az ajtó előtt álló újabb őrökkel szemben. Az egyikük vállán egy fekete sólyom ült a másik mellett pedig egy félszemű fekete-fehér foltos macska ült a maga komorságában. Az őrök nem szóltak mert már régóta ismerték jó munkatársukat és úgymond "főnökhelyettesüket". Röviden biccentettek majd ajtót nyitottak.
-A főnök már várja önt, uram.-jegyezte meg a sólymos őr, közben szélesre tárva az ajtót.
-Köszönöm.-mondta a férfi egyre komorabban.
A szobában csend honolt miután az ajtó bezárult. A kandallóban tűz ropogott, de ezen kívül semmilyen zaj nem hallatszott. A padlón vörös szőnyeg terült el. A falakon csak néhol volt egy- egy háborús pillanatot megelevenítő antik festmény. Ezenkívül még egy asztal és egy vörös kárpitos karosszék állt a szobában. Illetve egy száraz fa ami leginkább egy fogashoz hasonlított s annak tetején Skyflyer ült a vörös sólyom Alexander árnyéka.
-Üdvözöllek már vártalak, barátom.
-Üdvözlöm.
-Ugyan, most magunk vagyunk nem kell hivatalosodnod. - mosolyodott el Alexander Blood. - Ülj csak le.
-Félek még a végén elszokom ettől. - felete a férfi.
-Ugyan Markus, hiszen régóta barátok vagyunk. Akkoriban még nem voltál ennyire komoly.
-Hát pedig most komoly dolgokról kell beszélnünk.-mondta Markus majd kitette a fegyverét az asztalra.-A lányomról lenne szó...

*~*~*~*~*

Kinéztem az ablakon. Az őszi levelek többsége már lehullott s az avar beborította a földet vagy ahol már az út volt ott néhol még a betont is. Szombat reggel volt és ilyenkor legkevésbé leckét írni volt kedvem. Szívesebben lettem volna a barátaim társaságában. Rágcsálni kezdtem a tollamat. Majd lassan lepillantottam a füzetemre.
x2 y2 - 2x 6y = 40 és x = 7y 1
Mi van? Általában értettem a matekot, de most semmi ilyesmihez nem volt kedvem, (még ahhoz se, hogy megpróbáljam megérteni) úgyhogy kikapcsoltam az agyam és összecsuktam a füzetem. Újból kinéztem az ablakon, de most az utcán járkáló emberek és árnyékaik ragadták meg a figyelmem. Egyikük sem nézett hátra az árnyékuk követi-e. Én régen mikor kicsi voltam folyton kitaláltam magamnak egy árnyékot. De most már nem vagyok gyerek. Tudom milyen sors vár az árnyék nélküliekre, de azt is tudom ha mégis maradhatok annak meg lesz az ára. De kihasználom ezt az időt.
-Kincsem elmentem! Légy szíves etesd meg Éjfélt! Ma itthon marad veled.-mondta Amy az anyám.
-Oké!-kiabáltam le az emeletről.
Anya nem szerette ha elmentem itthonról olyankor mindig csak aggódott. Engem tulajdonképp ez nem nagyon érdekelt. Mondhatni nemtörődöm voltam a szüleimmel kapcsolatban mivel sosem szántak elég időt arra, hogy több időt töltsenek velem. Anya feladatokkal próbált otthon tartani, de nem sok sikerrel. Amiről pedig nem tud nem fáj neki.
Így hát megint felkeltem. Alighogy anya beindította a motort egy siralmas nyávogást hallottam a hátam mögül és megfordultam. Éjfél fekete bundájával és zöld szemeivel előttem ült. Mikor a kezem elindult feléje hangos dorombolásba kezdett. Az árnyékokban és a gazdáikban a szem volt az egyetlen ami hasonlított. Sőt ugyanolyan volt. Az én szemem olyan volt mint a fehér hó. És olyan árnyékot még soha nem láttam melynek az enyémhez hasonló szeme lett volna. Azt mondják akinek 18 éves koráig nem lesz árnyéka annak soha nem is lesz. Azok pedig akiknek nincs árnyékuk a szegények között kötnek ki. Tudtam, hogy velem ez nem fordulhat elő. Apám amikor rádöbbentem igazán hogy ez mit jelent megígérte, hogy nem fogja ezt engedni. És én hittem ebben. Egészen mostanáig. Most egyre többször fog el a kétely, hogy valaha is "normális" leszek. Ha kimegyek az utcára és az emberek meglátnak összesúgnak a hátam mögött. És ha rájuk nézek még rosszabb, mert ilyenkor félelmet látok a szemükben. Mindenki fél a másságtól.
Éjfél ekkor újra nyávogni kezdett. Tudtam, hogy éhes és hogy türelmetlen egy jószág. Elindultam lefele a lépcsőn. Mintha saját árnyékom lett volna követett. Én pedig mosolyogtam magamba. Már sokszor viseltem gondját én és talán ezért nem is kötődött annyira anyámhoz. Persze ha csak anya nem hagyta itthon vele ment volna mindenhova. A nappaliba érve fogtam az előző nap összefőzött hús maradékát és odaadtam neki. Legtöbbször konzervet kapott mint minden más macska, de néha kivételeztem vele is. Miután teletömte a hasát a ölembe vettem és addig simogattam amíg el nem szenderedtünk a kanapén.
Mikor felébredtem Éjfél már nem volt velem. Nem is bánom. Már hat óra volt. A srácokkal pedig nyolckor volt találkozóm. Felálltam és csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Valaki matatott a konyhában és anya nem lehetett az, hiszen nem rég ment el. Óvatosan kukkantottam a konyhába. Apám éppen egy késsel szeletelt fel különböző gyümölcsöket. Épp turmixolni készült.
-Szia nekem is csinálsz?
-Lea! Megijesztettél ilyet kérlek többet ne csinálj!
-Bocs. Szóval?
-Hát persze. Öhm... Ma este mész a barátaiddal bulizni?
-Igen, de ezt honnan tudod?
-Láttam az sms-t.
-Apa! Te megnézted az sms-eim!? -kiáltottam fel.
-Nem, csak levertem a telefonod az asztalról és össze kellett rakjam illetve megnézzem, hogy működik-e és véletlenül megnyitottam.
-Jó, jó. És?
-És mi?
-Elmehetek vagy nem?
-Szerintem te ezt már úgyis eldöntötted. És én nem tiltom meg de azért ne maradj sokáig.
-Oké.
-Adam is ott lesz?
-Ez meg milyen kérdés? Ő a bulik lelke. De ez miért érdekel?
-Csak eszembe jutott, hogy ő is veled jár egy suliba és megkérdeztem.
-Értem. -mondtam és felvontam az egyik szemöldököm.
Ezzel kilibbentem a konyhából. Felfutottam az emeletre és beléptem a szobámba. Mint megannyiszor most is egy fekete kékszemű szörnyeteg foglalta el az ágyamat.
-Strong takarodj! Most!
A farkas csak felemelte a fejét és rám vicsorgott. De morogni nem morgott.
-Azt mondtam tünés! Vagy szólok apámnak.
Húúú. Ha ezt valaki hallotta volna biztos ovisnak néz. De ez már hatott a farkasra bár mikor kilépett a szobámból mégegyszer hátrafordult és vicsorgott egyet és csak azután ment el. Kimutatta nem tetszését, de nem érdekelt. Keresgélni kezdtem a szekrényemben. Találtam is egy bársony fekete felsőt. Majd keresgélni kezdtem szoknya után és egy térd fölé érő farmerszoknya mellett döntöttem. Azután lezuhanyoztam és belebújtam a felsőbe és a szoknyába. Majd a tükör előtt nézegetni kezdtem magam. A hajammal nem kellett csinálnom semmit. Mindig oldalra választottam így egyik fele néha a szemembe lógott. Már ha én is így akartam. Ezután megkerestem a szempillaspirált, de amúgy nem nagyon sminkeltem magam. Egy rész nem tartottam annyira fontosnak, másrészt a fehér szemem így is kirívónak, egyedinek, másoknak meg furcsának hatott.
Dübörögve lerohantam a lépcsőn és felkaptam a bőrdzsekimet. Apám megállt előttem és hosszasan füttyentett.
-Nincs egy kicsit hideg ehhez a laza stílushoz?
-Lehet. De tudod, hogy fűt az adrenalin. -mosolyodtam el.
-Ezek a mai fiatalok őrültek! -forgatta tovább a szemeit az apám.
-Hát akkor te is az vagy, hisz a járgányom te finanszírozod. -mondtam nevetve.
-Jesszus, tényleg! Légy óvatos!
-Az leszek. -ezzel otthagytam apám kezében a turmixával.
Odakint már sötét volt. November végi időhöz épp megfelelően. Az utcán még viszont járkált egy -két ember. Lesütöttem a szemem és felültem a motoromra. Tegnap adta át apám az új Honda BFI1000-sem kulcsát. Eddig egy régebbi fajta állt a garázsunkba azzal mentem néha, de persze nyilvános helyekre sose mentem el vele. Amikor apám beállított a motorral nem hittem a szememnek. Körülbelül most fogtam fel, hogy saját motorom van.
Beindítottam a kis drágaságomat és felberregtettem a motort. A motor hirtelen felágaskodott alattam majd ugyanazzal a lendülettel száguldani kezdtem. Alattam a föld úgy suhant el mintha csak egy futószalag lett volna alattam. Úgy éreztem a buliba hamar fogok odaérni. Minden egyes percet ugyanúgy élveztem mint kocsival vagy lóháton száguldani. Nagyon szeretem a gazdagság előnyeit. Mindenem megvan és bármikor mehetek plázázni. Apámnak saját lovardája van és van egy fekete lovam Night. Ő is kicsit olyan ha vele vagyok mintha az árnyékom lenne. Nem fél semmitől, kitartó, merész és bármit megtenne a kedvemért. És én is érte.
Akkorát fékezek, hogy a kavicsok a kocsibejárón szerteszét repülnek. A motort ott hagyom hisz senki nem merne hozzányúlni. A kis helység melyet a Henry bárnak kereszteltek már ontotta magából a színes fényeket. A zenét pedig még a talpam alatt is éreztem. Valami rock zene vagy nem is tudom. Mikor belépek a fiatalok java már a táncparketten produkálja magát. Nem kell sok, hogy feltűnjön Adam amint egy kanapén ül a haverjaival. A szokásos menő sérójával, szőke hajával és zöld szemeivel most is ugyanolyan jól fest mint a suliban. Nem gyakran beszélgettünk egészen addig amíg apám be nem mutatott neki hivatalosan is. Ennek persze nem volt értelme és elég cikis helyzet is volt, hiszen egy suliba jártunk és nem egyszer találkoztunk. Amikor megtudtam hogy 24 éves kicsit elképedtem, hogy akkor meg mi a francot keres a mi sulinkban, de kiderült, hogy az apja küldte ide, mert a többi iskolában mindig valami zűrbe keveredett. Végül is logikus. Persze ez azt jelentette, hogy nem tudott feljebb lépni hacsak nem tett volna osztályozót. Neki persze mindegy nem érdekli túlzottan a suli ahogy engem sem. A különbség csak az, hogy én ezt nem mutatom ki.
Adam egy osztállyal jár felettem ezért idén érettségizik. A kis mázlista!
Adam feláll és széles mosoly terül el az arcán. Először meglepettséget színlelve magam mögé nézek mintha nem hinném, hogy ezt a reakciót én keltettem ki belőle. Erre nevetni kezd és elindul felém. Nem voltam sosem szégyenlős a fiúk előtt. Sosem pirultam el nem ugrottam a nyakukba vagy ájultam el a jelenlétükben. Néha a szívem hevesebben megdobbant de nem váltott ki még belőlem ennél többet egyetlen fiú sem. Most egy kis kellemes bizsergésen kívül a gyomromban semmit nem éreztem. Adam elém állt és kézen fogott. Kissé ezt tolakodásnak vettem, de nem adtam jelét, hogy zavarna és azt sem, hogy nem.
-Örülök, hogy látlak. -olyan mélyen nézett a szemembe, hogy egy pillanatra elmélyedtem abban a zöld szempárban.
-Én szintúgy. Mi újság?
-Semmi különös. Szeretnél táncolni?
-Örömmel, de nem akarsz bemutatni a barátaidnak?
-Majd később.
Ezzel behúzott a tömeg kellős közepébe. Jól táncolt és a tömegben felfedeztem pár ismerőst is. Például Rachelt, Adam exbarátnőjét aki féltékeny és dühös pillantásokat vet felém. Ekkor a szám hirtelen lassabb ütemre váltott. Meglepetten fújtuk ki a levegőt.
-Gyere! -szólalt meg hirtelen Adam.
Leültünk a bárpulthoz. Adam sört rendelt magának én kólát kértem.
-Kóla? Te nem iszol alkoholt?
-Mint látod. Nem szeretem az alkoholt. Max a pezsgőt. Egyszerűen nem szeretem az ízüket.
-Értem. Hé Mex, Kate gyertek ide!
Egy kifulladt pár huppant le a mellettünk levő székekre. Adam bemutatott és egyre csak azt vettem észre, hogy több és több ember gyűlik körénk. A banda felének a nevét nem tudtam megjegyezni. A suliban nem nagyon voltak barátaim akik pedig igen azok csak azért lógtak velem, mert tudták ki az apám. Persze az ilyen barátokat hamar lekoppintottam és nem is törődtem velük. A sulinkba csak gazdag fruskák jártak, de megvolt az a bizonyos rangsor a lányok és fiúk között. A fiúknál Adam állt a létra tetején. A lányokén meg én álltam volna ha lett volna árnyékom így a dicsőség persze Rachelnek jutott a szőke göndör fürtjeivel, a polírozott fogsorával, na meg persze gyönyörű krémszínű tollas sólymával mely Chanel névre hallgatott. Szóval kezdtem úgy érezni, hogy összehaverkodok velük. Adam nem nyúlt végül a sörhöz. A többiek közül viszont már egy páran egyre jobban becsiccsentettek. Amikor az egyik srác kidobta a taccsot (pont Adam és énköztem) az olyan romantikusan hatott ránk, hogy Adam újból kézen ragadott és elhagytuk a bárt.
Odakint a friss levegőn kicsit fellélegeztünk. Adam nem engedte el a kezem és ez furcsa érzés volt. Olyan megnyugtató. De mégis féltem, hogy olyat teszek amit majd később megbánok. Oldalt pillantottam ő pedig lehunyt szemmel ment előre. Mintha tudta volna merre halad, de aztán kinyitotta a szemét.
-Apám azt mondta adjam neked át ezt. -mondta és átnyújtott egy borítékot.
-Mi ez?
-Vacsorameghívás.
-Igen és milyen alkalomból?
-Azt majd megtudod. Valami üzleti ügy. Legalábbis nekem apa ezt mondta.
-Értem akkor köszönöm.
-Mégis micsodát?
-A szép estét. De most sajna mennem kell.
-Lehet, hogy furcsán fog hangzani amit most mondok, de nagyon jól éreztem magam veled. És a srácok is kedvelnek.
-Oho! Miért ne kedvelnétek? Hiszen nem vagyok olyan furcsa mint elsőre kinézek. -vontam fel a szemöldököm.
-Jajj nem úgy értettem! Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.
-Őszintén nem ilyennek képzeltelek.
-Hanem? Pökhendinek vagy beképzeltnek?
-Olyasmi.
-Ez most mély ütés volt.
-Megérdemled. -erre olyan arcot vágott, hogy nevetnem kellett.
-Hétfőn találkozunk. -búcsúzott.
-Már alig várom. -ezzel egy puszit nyomtam az arcára, felugrottam a motoromra és elszáguldottam.
Amikor hazaértem apám a kanapén ült.
-Pontos vagy. -mosolygott.
-Ez itt a tied. Azt hiszem Alexander küldi.
-Ó! -ezzel kinyitotta a levelet. -Hm...
-Valami baj van?
-Nem csak egy vacsorameghívás. Valami elegáns helyre.
-És mikorra?
-Kedd este hat órára.
-Értem. -a hallgatás kezdett kissé kínossá válni ezért inkább elindultam az emeletre.
Éjfél már a szobám ajtaja mellett a kosarában aludt. Végigsimítottam a bundáján mire ő nyújtózkodott egyet és aludt tovább. Strong szerencsére nem volt a szobámban. Becsuktam magam mögött az ajtót és nagyot sóhajtottam. Egy darabig még álltam az ajtóban majd átöltöztem és bezuhantam az ágyba.
Hétfő reggel a telefonom vad csörgésére ébredtem. Félálomban lenyomtam és feküdtem volna vissza, de rájöttem, hogy a hétvége elszaladt. Végiggondoltam milyen óráim lesznek vagy írunk-e valamiből. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Gyorsan bedobáltam a könyveim a táskámba és elindultam lefelé a lépcsőn. A nappaliban apám újságot olvasott anyám pedig a kávéját kevergette. Lesétáltam szép lassan a lépcsőn. Apa felpillantott anya belekortyolt a kávéba.
Felkaptam egy szendvicset az asztalról és már indultam is kifelé.
-Hát nem is reggelizel? -kérdezte anya meglepetten.
-Még át akarok nézni pár dolgot. -feleltem azzal kiléptem az ajtón.
Beköszöntött a December és már érezhető volt a tél illata a levegőben. Hűvös szél fújt. Összébb húztam a bőrdzsekim és felpattantam a motoromra. A sulihoz a szegénynegyeden keresztül kellett eljutnom. Kiskoromban nem értettem miért élnek ilyen helyen az emberek. Később azt hittem valami rosszat tettek, hogy száműzték őket. Mostanra már tudom, hogy tévedtem. Az autósor hirtelen megállt. A szegénynegyed kellős közepén álltam meg. Egy idős asszony a kocsik között mászkálva kéregetett. Megesett rajta a szívem és elővettem a pénztárcám. Egy húszast nyomtam a kezébe. Az asszony először meglepődve nézett rám. Én pedig lassan végigmértem. Alacsony, púpos nénike volt fején pedig egy valamikor kék és rózsaszín mintás kendő volt. Mostanra ezek a színek kifakultak. Az arca viszont nagyon kedvesnek hatott. Vállán egy bagoly ült, s ezen kicsit meglepődtem. Mindig azt mondták nekem, hogy az ittenieknek nincs is árnyékuk.
-Bocsásson meg asszonyom! -kiáltottam utána. -Kérdezhetnék valamit?
-Persze gyermekem. -válaszolt, de közben láttam, hogy páran elég csúnyán méregetnek minket.
-Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy hogyhogy önnek van árnyéka?
-Miért ne lenne? Sokunknak van. Szinte mindannyiunknak.
-Csak nekem sosem ezt mondták.
-Nem szabad elhinned mindent amit mondanak.
-Köszönöm.
-Én köszönöm.
A sor tovább indult és én is sodródtam tovább. A föld száguldott alattam. Eddig még sohasem beszélhettem senkivel a szegények közül. Ők sem jöhettek hozzánk és ez az asszony megszegte a szabályokat na meg persze én is. Becsapva éreztem magam és szégyelltem is, hogy amíg nekem mindenem meg van a negyedben éheznek.
A suliban aznap sokkal csendesebb voltam, nem mintha lett volna társaságom. Adam felfigyelt erre ebéd közben és ezt én is észre vettem. De hozzá sem volt kedvem szólni. Mégis suli után elkapott.
-Szia, van valami gond?
-Szia, nincs.
-Haragszol rám?
-Nem.
-Akkor mi a baj? Megbántott valaki?
-Miért érdekel ez most ennyire? Eddig rám se néztél, pedig már egy darabja egy suliba járunk.
-Szerinted miért hívtalak meg arra a bulira?
-Nem tudom, szánalomból? -feleltem gúnyosan miközben egyre gyorsítottam a lépteimen.
-Állj már meg kérlek! Azért hívtalak meg mert kedvellek. Tessék kimondtam.
-Hogy mi?
-Eddig nem tettem, mert... tudod Rachel...
-Akkor miért nem mész vissza hozzá?
-De hisz szakítottunk! És eddig te sem voltál valami kedves a bulit leszámítva! És azt sem értem minek mondom ezt most el neked.
Úgy álltam ott mint aki karót nyelt. Tényleg jól hallottam? Adam szerelmet vallott egy bunkó és önelégült lánynak. Nagyon is tudtam a többiek miért nem barátkoztak velem. Azért, mert megközelíthetetlen voltam. Igaz Adam nagyon igyekezett az utóbbi időben. Ez feltűnt, de azt gondoltam csak menőzik és próbál megnyerni magának. Ezek szerint nem.
-Jó, rendben ne haragudj! Csak ma különösen nincs jó kedvem.
-Észrevettem. Mi lenne ha elölről kezdenénk?
-Oké.
-Amúgy miért zárkózol el mindenki elől?
-Nem akarom, hogy mások sajnáljanak. Ha szomorú vagyok vagy ha rossz kedvem van.
-De így segíteni sem tudnak neked. Egyszóval büszke vagy.
-Nem vagyok az! -csattantam fel.
-De igen.
-Jó. Talán igen és akkor?
A nap végét végig beszélgettük. Kiveséztük milyenek vagyunk. És hogy milyenek nem. Lassan feloldódtam a társaságában és órákkal később már felszabadultan csevegtünk mindenféléről. Megtudtam például, hogy Adamnek nem nagyon meg a matek és felajánlottam, hogy segítek neki. Ő elfogadta és bevallotta, hogy ő is tévedett velem kapcsolatba. Nem is vagyok annyira kiállhatatlan. Végül hazakísért. Apa és anya mosolyogva fogadott amit nemigen értettem, de nem foglalkoztam velük. Amint párnára hajtottam a fejem elaludtam.
Másnap mikor találkoztam Adammel az előző napi vidámság mintha lemosódott volna róla. Késő volt már, 1 perc maradt a csöngetésig.
-Szia Adam valami baj van?
-Szia öhm nem. Semmi.
-Látom, hogy valami nincs rendben. Mi a baj? Nekem elmondhatod.
-Nem nekem kellene.
-Tessék?
-Bocs, de nem mondhatok annál többet, hogy apámmal tegnap összevesztem és a többit ma este megtudod. -ezzel eltűnt és becsöngettek.
Ott álltam és nem értettem semmit. Majd megragadtam a táskámat és berohantam a terembe. Az óra unalmasan telt. Végig azon gondolkodtam mi húzhatta fel ennyire. És, hogy kinek kellett volna mit elmondania. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Szünetben végig Adamot kerestem, de őt mintha a föld nyelte volna el. Végül mikor már mindenkit láttam hazamenni én is a motorom felé indultam. Az erdő mellett parkoltam le. Újból mint annyiszor kíváncsian belestem a sűrű bozótosba. Az erdőbe az őrzők senkit nem engedtek be. Kiskoromban volt egy park ahova mindig kijártunk a szüleimmel. A park túloldalánál álltak az őrzők. Messziről csak két farkas és két sólyom látszódott. Közöttük egy nagyobb kapu tátongott mindig nyitva. Persze a kaput nem négy hanem legalább tíz örző védte vagy a bozótos vagy a fű rejtekéből. Mind az ötféle árnyék ott volt. Macska, farkas, sólyom, bagoly, kígyó. Máshol pedig nem lehetett bejutni. Senki nem tudta kik élnek ott és miért. Illetve, hogy az őrzők miért nem engednek be senkit.
Egyszercsak megreccsent egy ág. Mozdulatlanná dermedtem. Előttem két fehér szempár villant fel. Mozdulatlanul figyeltem tovább. Lassan kirajzolódott a szemem előtt egy farkas alakja. Szőre fehér volt a szeme pedig egyenesen olyan mint az enyém. Rám nézett és belém látott. Aztán hirtelen megfordult és eltűnt. Felettem megdörrent az ég. Lassú cseppekben esni kezdett az eső. Ekkor magamhoz tértem és felugrottam a motoromra, de még mindig nem hittem el amit láttam és arra gondoltam biztosan csak képzelődtem.
Mire hazaértem apa már öltönyben volt. Jesszus! A vacsora!
-Te hol voltál?
-Öhm bocsi kicsit elhúzódott az óra.
-Értem, de Alexandert nem várathatjuk meg.
-Jó, jó adj két percet.
-Oké, igyekezz!
Feldübörögtem az emeletre és felkaptam az erre az alkalomra vett épphogy térd alá érő ruhámat. Oldalt volt pátja csupaszon hagyva vállamat. A hajam kiengedve hagytam. Sminket kivételesen nem használtam. Felkaptam viszont kedvenc ékszereim és már futottam is le a lépcsőn. Magassarkúba bújtam és felkaptam a kabátom. Apám Mercédeszével mentünk így az eső ami nem nagyon akart elállni nem tette tönkre hullámos hajam. Beugrottunk a kocsiba. Most volt igazán csak időm megfigyelni a szüleim, hogy öltöztek. Anya Éjfélt otthon hagyta. Strong viszont mellettem ült és túlzottan nem törődött velem. Anya vörös rúzst kent fel apa pedig agyonzselézte a haját. Ritkán láttam őket ilyennek. Pontosabban apát. Anya mindig is ilyen volt. Amikor végre leparkoltunk az étteremnél apa ajtót nyitott és az ernyőjét felém tartotta. Felkaroltuk anyával két oldalról és besiettünk az épületbe.
Az asztalunk a terem túloldalán volt. Anya apa mellé ült és pedig Adam mellé ültem. Alexandert most láttam életemben először. Amikor rá pillantottam mintha gyűlölet villant volna fel a szemében. Nekem sem volt rokonszenves. Fekete öltönye, arany karórája és korálkék nyakkendője nem voltak épp olcsónak mondhatóak miközben a szegénynegyedben éheztek. Amikor pedig a szemébe néztem meghökkentem. A szeme olyan fekete volt mint az öltönye. A mellette levő szék támláján egy nagy vörös tollú sólyom ült amely hasonló fenyegető pillantásokkal méregetett. Lassan végigkúszott a hátamon valami jeges borzongás. Egy darabig méregettük egymást és egyre olyan érzésem volt mintha ősi ellenségemmel álltam volna szembe. Amíg csevegtek mindenféléről egyre jobban hittem abban, hogy én és Alexander Blood valamilyen régi ellenségek vagyunk. Végül hozzám fordult.
-És Lea, hogyhogy nincs árnyékod?
-Miután megszülettem nem találtam és később sem.
-Értem, ugye tudod mi lesz az olyanok sorsa mint te?
-Igen, uram tisztában vagyok vele.
-És mit lennél hajlandó megtenni érte?
-Nem értem mire céloz uram. -de nem rá néztem hanem Adamre aki eddig egy szót sem szólt csak piszkálta az ételt.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy rád örökítem a vagyonom nagy részét.
-Ezt hogy érti? Nem Adam örökölne mindent?
-Úgy értem, hogy Adam kedvel téged és az apád is beleegyezett abba, hogy együtt örököljetek. Persze egész pontosan ez azt jelenti, hogy Adamhez kell menned.
-Hogy érti azt hogy "kell"?
-Úgy értem -fojtotta ijesztő nyugalommal. -hogy hozzá fogsz menni a fiamhoz.
-Szóval nincs választásom. És ezt mégis, hogy gondoltad apa? Hm? Komolyan el sem akartad mondani!?
-Lea kér.... -szólalt meg Adam.
-Nem! Nem érdekel! Te is tudtál róla és nem mondtad! Egy percig sem maradok itt! -ezzel rácsaptam az asztalra és kiviharzottam.
Az eső odakint egyre jobban esett és esett. Villám cikázott át az égen. Lerúgtam a lábamról a magassarkút majd miután kézbevettem elindultam. Égni kezdett a szemem majd azt vettem észre, hogy egy sólyom áll előttem. Bármerre léptem nem akart utamra engedni. Magam mögött lépteket hallottam majd valaki hátulról átölelt.
-Engedj el!
-Csss. Nem lesz semmi baj. Kérlek bocsáss meg! -Adam halkan suttogott és a könnyeim utat törtek maguknak.
Megfordultam és szorosan átöleltem. Az eső pedig csak esett és esett. Amikor végre összeszedtem magam visszasétáltunk az étterembe. Alexander diadalittas mosollyal fogadott. Anya és apa is csendben és lehajtott fejjel ültek. Kicsivel később elbúcsúztak egymástól. Én átöltem Adamet és beszálltam a kocsiba. Mikor hazaértem nem szóltam semmit csak felvonultam a szobámba és rögtön elaludtam.