Aranysárga sugarak

Mélyen a tenger alatt hatalmas kupolák emelkednek ki a tengerfenékről, itt – ott jelzőfények
belevillognak a sötét tengervízbe, a távolban pár száz fénypontszerűnek látszó tenger alatti jármű és gép mozog.
Gregori a zöld – hetes kupola negyvenedik szintjén egy átlátszó külső falrész előtt állt, várakozva nézte a karján lévő kijelzőt. Ezek a kupolák hatalmas tenger alatti épületek, a hajdani földfelszíni városokat helyettesítik: lakószintekkel, közösségi részlegekkel, ahova az emberek egymással találkozni járnak, szórakoztató és gyógyközpontokkal, irodákkal, hatalmas dokkolóterekkel az érkező és távozó tenger alatti siklók, robotjárművek, merülő űrjárművek számára.
A negyvenedik szinten lévő dokkolótér szokatlan járművet fogad. Egy Mars kolóniáról érkezett jármű csatlakozik a kiszállóperemhez, az utasok gyorsan és kissé türelmetlenül zúdultak ki a várócsarnokba.
Gregori előresiet, csak azt tudta, hogy egy vidám arcot kell megtaláljon az embertömegben; egyszer csak valaki a háta mögött a nevén szólítja:
– Jó napot Gregori, mi még nem ismerjük egymást, de én már láttam a fényképét és hallottam az érkezését.
– Jó napot Nevison, örülők, hogy eljött sok mindent kellene megoldanunk, de előbb üljünk le valahol – kerestek egy megfelelő helyet és leültek.
– Maga a Marson nőt fel nem járt még a tenger alatti világban ezért elmondom hogyan is kezdődött: a régieknek - kik még a szárazföldi kontinenseken éltek – sokkal természetesebb életmódjuk volt, közvetlenül szívhatták a friss levegőt, miközben valódi szél érintette az arcukat, lábuk alatt zizegő zöld fűszálak, fejük felet az aranyló napfény. Sajnos azóta sokat változott a világ, a tengerből itt a mélyben csak a sötétséget, a víz alatt magasodó építményekbe zsúfolt embereket és a csendesen dolgozó gépeket lehet megtalálni. A még élő növény és állatvilág, ernyőfákkal védet rezervátum szigetekre és védet tenger részekre szorult.
– Még sosem hallottam ernyőfákról – gondolkodott hangosan Nevison.
– Ezek géntechnológiával termesztett jól bevált óriás fás szárú növények. Ágaik és ernyő szerű fakoronájuk úgy van tervezve, hogy csak a kellő mennyiségű napfényt engedje át az alatta élő állatok és növények részére. De a legtöbb növény és állatfaj így is csak a tengerek védettebb részein marad meg, nagyon sok génkezelésen mennek át, hogy eltudják viselni a tenger alá benyúló vörös napfényt.
– Sajnos nem ismerem pontosan az önök történelmét, mi történt a felszíni világgal? - tért át
gyorsan másik témára Nevison.
– Ezelőtt száz évvel történt, hogy a megnövekedett üvegházhatás és a felmelegedett légkör
megolvasztotta a sarkvidék jéghegyeit, kontinensek helyet, csak kisebb szigeteket hagyva a
jövőnek, a Földön élő emberiségnek nem maradt más választása mint, hogy nagy népessége
miatt a tenger alá költözőn.

Hosszú csend következett, mindketten gondolataikba mélyedtek, majd elindultak és lassan sétálva elérkeztek a magán gépek területéhez, ami külsőre egy mesterséges tónak látszott. Gregori megnyomta zsebében a hívógombot és a Tűhal nevű kétszemélyes jármű eléjük úszott. Mindketten nyomban beszálltak és megadták a gépnek az útirányt, a fehér – hármas kupola harminckettes szintjét.
A járműben tovább beszélgettek:
– Nehéz lesz a tanácsot meggyőzni az ön tervéről, nem mindenki akar a jelenen változtatni a Földön élők közül, sokan szeretnének inkább más bolygókra költőzni, mint arról dönteni, hogy a Földet helyrehozzák. Nekem is az a véleményem, hogy kevesebb energiába kerül az új kupolák építése, vagy új bolygók betelepítése, mint a szárazföldi kontinensek helyreállítása – fejtette ki a véleményét tömören Nevison.
– Szerintem vagyunk elegen itt ebben a víz alatti világban, kik szeretnénk helyrehozni a múlt hibáját, a jéghegyek olvadását és a légköri védő réteg tönkretételét. Igaz, hogy az energia most mindenkinek elégséges és az emberiség jó él, de a megszerzett bölcsességért cserébe a szabad levegőn való életünket adtuk oda – válaszolta Gregori.
Közben a járművel élő tengerrészeken haladtak keresztül, itt – ott megijedt halrajok tértek ki az útjukból.
– De hiszen ennyire nem elkeserítő a helyzetük – mondta Nevison -, hiszen önök nem zárt településrendszerekben élnek, mint mi a Marson.
– Ha nem is annyira zártan, de a sötét vörös nap káros sugárzása miatt a szabad felszínen nem
élhetnek emberek, minden emberi cselekedet és vágy védő üvegfalak mögé szorult – válaszolt Gregori és tekintete a távolba merült.
– Én nagy számban láttam természetes és mesterséges szigeteket.
– Azok a rezervátum szigetek kiegészítve génlaboratóriumokkal. De az egész bolygón vannak megfigyelő központjaink, és ahol az óceáni fenék domborzata megengedi felszíni kupolák is épültek. A műszerek mutatták, hogy a Tűhal már megtette az út felét.
A felső ablakon egy élelmiszer termelő állomás nagy, hosszúkás alakja látszott, olyan volt, mint egy hajdanában élt kékbálna, a tengerfelszínhez közel lebegett a vízben, üvegszerű falát amely alatt az élelmet adó tápnövények vannak, a nap felé fordította.

Hirtelen minden felfordult éles csikorgás és süvöltés hallatszott, közben a Tűhal jobbra kanyarodott az útiránytól és süllyedni kezdet, végül megállapodva két szikla közé csapódott.
– Jól van? - kérdezte valaki.
Nevisonnak nem volt semmi baja, érezte ugyan a szikláknak csapódás durva erejét, de a jármű elviselte és ők is életben maradtak.
– A Tűhalnak nincs baja, de sajnos nem tudunk megmozdulni, a jármű beékelődött két szikla közé, meg kell várjuk míg ránk találnak, a segélykérő jelzések már le vannak adva – magyarázkodott Gregori, de látszott rajta, hogy pontosan ő sem tudta, hogy mi történt,
megbízható vízalatti robotjárművek nem szoktak így meghibásodni. Ezt Nevison is tudta.
Lassan teltek a percek, a segélykérésre még nem érkezett válasz – mintha késne, vagy csak lassan telik az idő, nagyon lassan...
- Mégis hol történhetett a hiba? - kérdezte a gondolataiból felnézve Nevison. - Vagy inkább azt kérdem, nem gondolja, hogy nem is meghibásodás volt?
– Most már én is gondoltam rá, a Tűhal típusú robotjárművek még soha nem hibásodtak meg, én legalábbis még egy meghibásodott példányról sem tudok.
– Akkor azt hiszem egy véleményre jutottunk, a rendszereket valahol megzavarták, vagy most útközben, vagy még a zöld – hetes kupolában, csak azt nem tudom mi értelme volt, hiszen az
ilyen hibát úgy is felderítik.
– Meg kell várjuk a mentő egységet, utána talán többet tudunk tenni.
Minden megszokott gyakorlatól eltekintve a mentő egység egy fogókaros robotja csak negyedóra múlva jelent meg, a fogvatartó sziklákat összetörve vagy elmozdítva összecsatlakozott a szabaddá vált Tűhallal és akadálytalanul eljutottak a fehér – hármas kupolába.
Útközben megbeszélték, hogy milyen tervért kell mindenképpen küzdeniük. Nem szabad engedjék, hogy elvesék a szárazföldek helyreállítását.
Meglepetésükre a vendégeknek szóló jelzések hangja a legfelső szintre hívja őket. Az előtérben Helga várta őket, aki maga is a szárazföldek helyreállítását pártoló csoport tagja.
– Jó, hogy megérkeztek – mondta céltudatosan Helga – a mentőcsoport nem kapta meg jelzésüket, csak mink a tanács egy részében gyanakodtunk, hogy a Tenger Alatti Gépgyártók Szövetsége megakadályozza, hogy idejében megérkezzenek. Ezért küldtük ki mi magunk a mentőrobotot – gyanúnk idővel beigazolódott.
– De milyen okuk volt minket akadályozni?! - kérdezte Nevison meglepődve.
– A Tenger Alatti Gépgyártók Szövetségének csak vesztesége lesz, ha az emberiség újra kialakítja a szárazföldeket. Mivel a Tűhal típusokat is ez a szövetség gyártja, könnyen megtudták zavarni az irányító rendszerét.
– És történt más érdekes is – sorolta mosolyogva Helga – eddig nem volt pontos terv a világóceán szintjének csőkenetésére és a légkőr helyrehozására. De egy mérnők csoport most adta be a tervét a Globális Helyrerendezésről.
Pár perc múlva kellet bemenni a tanácsba, a monitorok mutatták a lenyugvó nap képét; lehet csak a tenger víztükre törte meg a sugarakat vagy a békés emberek tudata szerette volna úgy látni... az erős vörös izzást mintha békésebb aranysárga sugarak váltották volna fel.
A tanácsban csend volt és látszólagos nyugalom. Gregori, Helga és Nevison egymás után mentek be a kör alakú terembe ahol minden fehér és fekete volt, a fehér falak gőgösen emelkedtek túl az alacsony de széles fekete asztalokon és sorakozó székeken. Még kevesen voltak bent, csak azok akiket érint a mai téma.

Minden hideg volt és nagy, Gregorit kellemetlen érzés kerítette hatalmába, nem nagyon szerette az ilyen helyeket, ahol ennyire hiányzik minden amit a hétköznapjaiban megszokott, az élet és az emberi hangulat. Nevison megőrzött hidegvérével ült le a helyére, ő a Marson már megszokta az ilyen kisugárzású helyeket, de a kör alakú terem óriási mérete őt is meglepte. Csak Helga járkált otthonosan mivel havonta többször is jár a tanácsteremben mikor oda volt kihelyezve.
Lassan megérkeztek többen is, olyanok, akik mellette vannak a szárazföldi népesítésnek és nagy számban olyanok is, akik feleslegesnek tartják. Beszédfoszlányok és morajlások kúsztak végig a termen.

Megérkezett a mérnők csoport is, Nevisontól jobbra foglalták el a helyüket, kezükben nagy
elektronikus tervrajzokat tartottak.
A Szóvivő szólalt meg, mély de erős hangján, elmondta a megbeszélés témáját, és felkérte Krison mérnököt, mondja el a tervet a jelenlévőknek. Egy magas barna férfi állt fel és a lebegő mikrofonhoz sétált.
– A terv, a Globális Helyrerendezés egyszerű csak nagy mennyiségű energiát igényel, amit eddig nem tudtunk fedezni. Elsőre a légkörből eltüntetjük az üvegházhatást nővelő gázokat, helyreállítjuk a múltbeli összetételét, így megszűnik a káros napsugárzás, és újratelepíthető az emberiségnek fontos élővilág, de a feladat nehezebb része csak ezután jön – emelte fel a hangját Krison, és szétnézet a teremben. - Nagy energia felhasználással üzemelő térfagyasztó ágyúkkal újraalkotjuk az óceáni jégmezőket, megkezdjük a helyi és kontinentális gleccserek újraformálását.
Mind visszafelé pergettet képkockáknál egy történet, úgy alakulhat vissza a természetes környezet és életfeltétel a jövő számára, hogy egyszer majd úgy, olyan környezetben élhessünk, ahogy a régiek éltek, és ahogy az emberiségnek élnie kell. De ezek még távlati tervek, a fontos most az, hogy az újraalakított szárazföldek öt éven belül lakhatók lesznek – fejezte be Krison a rövid beszédet.
– Most nincs olyan felhasználható energia forrásunk, sem olyan erőműveink, amik egy ilyen
vállalkozást fedezni tudnak – szólt hozzá a témához valaki ingerülten.
– Természetesen megoldottuk a fellépő nagy energia igényt is – mondta Krison és közben átvet a társától egy nagy méretű, de vékony és könnyű műanyag lemezt és az előtte lévő csatlakozóra tette. A terem közepén megjelent egy nagyméretű háromdimenziós hologram az új erőműről. Ezek az új mikrobális erőművek mindenképpen tudják fedezni, klónozással sokasított tengervízben élő planktonokat dolgoznak fel, a bennük lévő baktériumok segítségével, így elég energiát adnak a térfagyasztó ágyuknak és más berendezéseknek a működéséhez, a melléktermék szacharidot, más gépek üzemanyagaként használhatják.
A teremben csend lett egy ideig senki sem tudott mit mondani, végül egy gúnyos hang megszólal:
– A terv akkor is bizonytalan, hiszen ekkora anyagi ráfordítás elég egy új bolygó kolonizálására is.
– Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a Föld nem hasonlítható össze egyetlen más a naprendszerünkön kívüli bolygóval sem – szólt bele a vitába Gregori és felállt a helyéről.
– Gregori, ön a terv kigondolója, hogyan képzeli az anyagi támogatását? - nézet rá a Szóvivő
szemöldökét összevonva.
– Velem jött a tanácshoz Nevison a Mars kolónia közgazdásza, aki segít nekünk a terv
megvalósításában, adatait megtalálják a kijelzőkön – Gregori ezzel bemutatta barátját a
jelenlévőknek.

A Szóvivő végighordozta tekintetét a termemben, nem volt több ellenvetés. Az asztala melletti nagy kijelzőn irdatlan gyorsasággal pörögtek végig az adatok, de egyszer csak egy pírossal kijelzett résznél megálltak. A szóvivő homlokát ráncolva gondolkodott egy kicsit, majd Gregori felé nézve azt mondta:
– Tudom, hogy akadályozta önöket a Tenger Alatti Gépgyártók Szövetsége, ígérem ez többet nem történik meg, de mindenképpen szólnom kell, hogy a Kupolák Tanácsának jóváhagyásával még nincs meg minden szükséges engedélyük a terv megvalósításához. Meg kell győzniük a föld alatt élő kolóniák egyes vezetőit is, hiszen az ő életüket is megváltoztatja az önök terve.
– Azt hitük már nem élnek kolóniák a föld alatt, a kupola csoportok befejezésével értelmetlen volt a további anyagi ráfordítás a földalatti városok fejlesztésére – csodálkozott Gregori a Szóvivőre nézve -, hiszen jóval drágábbak és egészségtelenebb feltételeket biztosítanak mint a kupola csoportok. A lécserélő berendezések is sokkal fejletlenebbek voltak ezekben a városokban. Az élelmiszer termelő telepekről sem volt mindig kielégítő az ellátás, nem is beszélve a csak nehezen kivédhető földrengésekről; én tudom hiszen gyermekkorom egy részét ott töltöttem.
– Már nem így van Gregori, ezek a földalatti városok időközben már sokat fejlődtek. Nincs túl nagy lakoságuk és még így is több energiába kerülnek, mint a kupolák, de a nyersanyag termelés miatt muszáj volt őket fenntartani és fejleszteni. A régi civilizációból fennmaradót romok újrafeldolgozása már nem fedezi a szükségleteket. Mint fontos városoknak joguk van beleszólni minden kérdésbe, ami a Földet érinti. Muszáj lesz velük is beszélniük.

– A tanácsba miért nem küldtek küldötteket? - kérdezte Helga.
A Szóvivő kicsit hallgatott, mint aki gondolkozik, hogyan mondja el az igazat.
– Nem is olyan régen sok vita volt a földalatti kolóniák küldötteivel, mert fontosabbnak tartják magukat a kupolák lakóinál és ez sok vitát eredményezett. Végül elzárkóztak tőlünk, és minden kereskedelmi kapcsolatot beszüntetek, de mink titokban mégis tartjuk a kapcsolatot egyes vezetőkkel, és szeretnénk, ha helyreállna a rend. Titokban kell eljussanak az egyik ilyen kijelölt vezetőhöz, és annak segítségével elérniük, hogy a föld alatti kolónia vezetése csatlakozzon hozzánk; akkor megvalósítjuk a Globális Helyrerendezés tervét. Egyedi tervezésű járművel kell oda menjenek, amelyik állandóan megtévesztő jelzéseket sugároz, így nem veszik önöket észre.
A kiadott tengeralattjáróban van három személyi lánctalpas jármű is, amelyekkel a városrészeket összekötő földalatti utakon és vájatokon közlekedhetnek. A Sennoma fedélzetén minden adatot megtalálnak.
A Szóvivő elbúcsúzott, ők hárman elindultak a feladat felé, amiről még nem tudták hogyan fogják teljesíteni.

Helga egy képernyőn megnézte a Sennoma elektronikus agyában tárolt adatokat. Egy Sibelius nevű személyt kell megtalálniuk a Nova Malsupre városában. Gregori nem túl gyorsan, de egy
állandó sebesség megtartása mellett vezette a járművet. Csak a tengerben lassan mozgó robotokat, és jelző gépeket kellet néha kikerülje. Még semmire nem kellet ügyelniük, a föld alatti városok
figyelőpontjai még messze voltak, az óceán ezen részén pedig még nem voltak rezervátumok.
Nevison, aki a gép leghátsó részében, egy kijelzőkkel telezsúfolt, egyfajta térképszobával megegyező rendeltetésű helyen ült,elgondolkozva nézte a helyiség egy sarkát... Tudta, hogy az övéi
a Marson mindenképpen támogatni fogják a tervet, de még sok megválaszolatlan kérdés van.
Agyában elszabadultak a múlt emlékei és enyhe balsejtelmek gyötörték. A Marson is volt egy hasonló terv, génmódosítással átalakított növények elterjesztéséről szólt, amelyek megfelelő
védőkupola alatt gyorsítják a terraformálást. Elsőre minden nagyszerűen haladt, de a végén félbehagyták a tervet, a növények rövid élettartamára hivatkozva. Ő az egyik pénzügyi tanácsadó
volt a tervben és nagyon lesújtotta a sikertelenség. De most másképp lesz, most nem hibázunk – gondolta magában és sietve tervezni kezdte a bejutási útvonalat a Nova Malsupre központjába.
Az elektronikus agy szerint lassan esteledett és a Sennoma sötét fémteste gyorsabban kezdte szelni az óceán vízét. A fényszórókat kikapcsolták, a gép lassan átállt a megtévesztő működésre. Az
agy az élelmiszer termelő állomás karbantartó – kitermelő robotjainak jelzését adta le. A Sennoma egyre több mit sem sejtő ellenőrző egységet hagyott maga után és lassan elérte a dokkoló kaput.
Mind a hárman elfoglalták a személyi járműveket, kissé szűk és alacsony de minden terepen gyorsan mozgó lánctalpasokat. A lánctalpasok egymás után kigurultak a tengeralattjáró gyomrából és az öröké sötét városban elindultak a célszemélyt megkeresni.

A Sennoma pedig saját elektronikus agya vezetésével a engerfenéken kereset búvóhelyet magának, mivel feltűnő lett volna Nova Malsupre lakosainak egy ilyen, kupolacsoportoktól való felszerelt tengeralattjáró.
– Már tudjuk hol van Sibelius Norkov háza, csak meg kell találjuk, és rávegyük, hogy szerezzen több támogatót a tervhez – mondta Helga.
– Nemsokára elérjük a lakónegyedeket, ennek az útnak a végén lesznek – szólt bele a hangtovábbítóba Nevison is.
A lapos lánctalpas járművek mint gyors mozgású acél rovarok mozogtak a többi városbeli jármű között, de szerencsére nem voltak feltűnőek mert más földalatti városokból érkező turisták is hasonló egyszemélyes lánctalpasokon közlekedtek.
Hirtelen Nevison hangtovábbítójából valami recsegés hallatszott, Gregoritól jött az üzenet, de semmit nem lehetett érteni belőle. Megpróbált biztos kézzel valamit állítani a készüléken, de sajnos
attól a járműtől csak recsegés h recsegés hallatszott és érthetetlen hangfoszlányok, Gregori kiabált valamit a mikrofonba.
– Gregoritól jött az üzenet, de semmit sem hallok, azt hiszem elromlott a hangtovábbító – kiáltotta a készülékébe Helga.
– Nem állhatunk meg az úton, hogy személyesen megbeszéljük, ezt Gregori is tudja, menjünk tovább az eredeti terv szerint, és nem lesz baj.

Mindhárom jármű, háromszögletű, két pár lánctalpával folyamatosan tartotta a sebességet.
Már nem volt sok a lakónegyedekig, de egyszer csak egy ellenőrző egység ereszkedett le eléjük, nyolc kocka alakú ellenőrző robot, minden lehetséges útirányt lezártak előttük. Kockázatos lett volna a robotokba rohanva túljutni az ellenőrzésen és a terv biztos kudarcát jelentené ha felfedezik valódi kilétüket, így hát mindhárman megálltak.
A robotok nanokábelekkel rákapcsolódtak a három járműre és megkezdődött az ellenőrzés.
Kisméretű elektronikus agyak cserélték egymás közt az adatokat, nagy sebességgel, lehet, hogy már nem is jártak távol az igazságtól, mikor kipattant az egyik jármű ajtaja és Gregori sietve kiszállt.
– Nem szükséges kiszállni az ellenőrzést tizenkét perc múlva befejezzük – szólalt meg az egyik robot.
– Azt hiszem nem tudunk addig várni, a várost érintő témában vagyunk itt és Sibelius tanácsossal kell beszéljünk.
A robot áramköreiben megmozdult valami és tudta, hogy a város ügyei fontosabbak az átlagellenőrzésnél.
– Rendben van, menjenek – és a nyolc sötét kocka utat engedett.
Lassan elérték Sibelius házát és a kapunál bebocsátást kértek.
Sibelius Norkov a bejárati lépcső előtt őket. Idős, ősz hajú ember volt, bajuszt viselt és egy furcsa helyi viseletet.
– Jó, hogy megjöttek, tudtam, hogy kell még találkozzam a kupolák lakóival.

Gregori és Helga elmondták a tervet a szárazföldek helyreállításáról, a Globális Helyrerendezés nagy tervét. Nevison elmondta a Mars kolónia hozzájárulását és kérték Sibeliust, hogy más földalatti városokban lévő tanácsosokat is nyerjen meg az ügynek.
– Én mindent megteszek a szárazföldek helyreállításáért – mondta Sibelius meggyőződéssel -, valójában sokkal idősebb vagyok mint amennyinek látszom. Még gyermek voltam, amikor a szárazföldeken összefüggő városok voltak. De elmondhatom mindenkinek, hogy az egy
valódibb élet volt mint a mai. A mai emberek a saját koruk gyümölcsét érzik a legédesebbnek, a gépeket és az ismeretlen űr meghódítását, pedig valódi gyümölcs csak a földi természet kezében volt, ami virágzó mezőkben, erdőkben, kék folyókban és tengerekben mutatta meg agát.
Mindannyian tudták, hogy a Globális Helyrerendezés támogatása megoldódott és következik a megvalósítás...

Mikor hazafele mentek, a tengerfelszínen siklottak végig és a Sennoma ablakaiból látni vélték a napból kiinduló aranysárga sugarakat.