Aranykalitka (a.)

A budai villa egyik félreeső szobájában élt. Nem tudta megszokni új környezetét, a környezetet, az embereket, a tétlenséget, azt, hogy a család "kormányzása", de még a simogatás is, kicsúszott dolgos kezei közül.
Kicsi, ezüst színű, valaha dús haját, konttyá fésülte, jó szorosra tűzte. A fekete pliszírozott szoknyát megigazította, sőt maga elé kötötte a fényes, fekete hímzett kötényét is.
Ma esemény lesz, szürkére vált, szerény kis életében. Havonta csak hozzá jön a postás, hozza a nyugdíját.
Nem is a pénzt várja, igaz, még ma sem tud beletörődni, hogy amikor a postás elmegy, a pénzt le KELL tennie az asztalra. A menye, kidob a szerény kis pénzkupacból feléje ötezer forintot:
- No, Mama, talán elég lesz egy hónapra! Úgyis megvan mindene, étele, itala, szobája. Nincs mire költenie, a többit beteszem a széfbe. - Ezzel felmarkolja a nyugdíjat, azt a negyvenhétezer forintot és elrohan vele. - Ő pedig ott ül az asztal mellett, forgatja a papírpénzt és azon gondolkozik, miért és hogyan is jutott ide, erre a sorsra?
Öreg, napszítta, ráncos arca elkomorul, könnyek szöknek a hajdan volt gyönyörű kék szemekbe.

- Hja, még csak hajnali fél öt van! - kinyitja az ablakot, a tavasz illata bezuhog a szobába. A madarak kórusban trilláznak, emlékeit idézi fel. Sok évvel ezelőtt, reggel, ilyen tájban, sőt előbb is már, az állatkáit etette, itatta a tyúkokat, nyulakat, vitte a friss vizet, a korpát a főtt krumplit a malacoknak. Az udvart seperte, vizes karikákat locsolt a kannával a nógrádi dombok közti falusi udvarra. Az utcában jöttek-mentek a szekerek, emberek, asszonyok, vállukon kapával. Ki a földekre, volt aki a szőlőkbe sietett, még a meleg idő előtt, a forró napsugarakat megelőzve. Ő is így volt, ezt és úgy tette.
István az Ura, a lovakkal bíbelődött, közben Ő a Riskát is megfejte. Sajónak és Burkusnak a két komondornak, macskáknak tejet öntött, no meg az előző napi vacsora maradékát. Jól kell tartani a kutyát, náluk ez volt rend. De őrszemként védték is a portát, oda napközben sem mert senki belépni. Majd együtt reggeliztek az Urával, szalonnát, száraz kolbászt, zsíros vagy bundás kenyeret, tojást, mikor mit. Volt, hogy lepényt sütött.
A mosolygós szeretettel teli tekintet, az ölelő kar, a szép beszéd még hajlott korukra sem kopott meg kettejük között.

Magányossá lett, az Ura meghalt, egyedül maradt. Izületei megfáradtak, a sok munkát már nem bírta. Üressé vált az istálló, eladta a lovakat, a tehenet, majd lassan az udvar is elnéptelenedett. Csak pár tyúk kapirgált, no meg a két hűséges eb védte az egyre üresebb, falusi portát.
Magányát nehezen élte meg, de a vasárnapokat nagyon várta. Szépen kiöltözött, ünnepi kendőjét előszedte, kihajtogatta, bütykös, sokat dolgozott két kezével át is simította. A gondosan hajtogatott kötőt maga elé tette, majd a templomba indult. Találkozott a régi barátnőivel, akik hozzá hasonlóan, fekete varjúként, egyedül jöttek-mentek a falu utcáin. Ájtatosan itta magába a Lelkész Úr szavait, jó volt együtt énekelni a gyülekezet tagjaival, otthon volt. A szó teljes értelmében... Lelkébe béke és megcsitulás költözött. A templomból kifelé jövet, szebbnek látta még az életét is.

Most könnyek gyűltek a szemébe. Vasalt zsebkendőjével arcát törölgette, jól esett a friss illatú kendő érintése.

Valamikor? Igen, valamikor négy fiút is nevelt, öt férfira főzött,sütött, mosott, vasalt és varrt. Az Ura sokat evett, de sokat is dolgozott. Tették ezt mind a négy gyermek, mind a négy "jegenye", mert olyan szálasan, szépek voltak, mint egy-egy sudár jegenyefa. Büszke is volt rájuk... Madárként szétrepültek a világba...
Hol is vannak?!

Hiába a tavasz, mégis fázik. A szíve didereg. Kevés magot szórt a nyitott ablak külső részére. Egy megszelídült fekete rigó röppent az ablak párkányára, nem messze a göbös ujjaktól.
- Rigó, rigó, kicsi madaram! - szólította meg a kis tollast. - Amerikában, Hollandiában, Bécsben vannak-e rokonaid? Tudod-e milyen az, hogy három fiad messze van tőled? Igaz, egy igen. Itt van velem. Mégis több ezer mérföldre tőlem. Elszigetelten... Pedig csak pár szobányira van. Mivéi is lettem? - tette fel többedszerre a kérdést. - Mivéi is lettem?

Igen, a négy közül hárman sok ezer kilométerre, tőle messze éltek.
Józsi viszont Pesten maradt. Mind a négy fiú sokat és jól tanult, de amíg végzett emberré lettek, sok, nagyon sok pakkot küldött a nógrádi faluból a pesti kollégiumokba, albérletbe. Sok kukorica, búza ára folyt a tanításra, a fiúk ruhájára, meg a költségeikre. Az Urával sokat dolgoztak, mérhetetlenül sokat. Egyre elnehezülő, fájdalmassá váló mozdulatokkal, de összeszokottan tették a dolgukat.
Az Ura halála után, fájt az egyedüllét, most is fáj, ennyi év után is. Sűrűn kijárt a temetőbe, mindig rendezgette a sírt, közben halkan imádkozott, motyogott az elvesztett Hitvesnek. Mondta a híreket a fiúkról, ha levél érkezett. Kibetűzte, majd elsuttogta az abban írtakat a Párja sírjánál. Most Imre nősült, idegenbe ment. Már Boldi is elvágyódott. Anti sem maradt itthon, talán soha nem látják már a nógrádi, takaros falusi portát.
Tavasszal kimeszelte a házat, segítséggel. Kukoricát adott a munkáért. Ő csak rendezgetett. De jó volt érezni a friss, tiszta mészillatot bent a házban és a tornácon is. A hajnalka kék virágai futva, kötegben mosolyogtak. Leült az öreg faragott padra, amit még az apósa készített. Olyan béke és csend volt a házban és a ház körül, de szíve nem lelt nyugalomra.

A mostani szobájának az ablaka, sőt az ajtaja is a kapura néz. Nem, még nem jön a postás, korán is van. A család, a fia családja már reggelizik. A menye megmondta, csak akkor ülhet az asztalhoz, ha már ők ettek, nincs gusztusa egy öregasszony nyámmogását hallgatni, sem nézni. A gyerekeik is késsel villával esznek, ne lássák, nagyanyjuk hogyan forgatja a szájában a falatot...
Öreg szíve összeszorult. A fia Józsi, a főorvos, akinek ő adott diplomát a kezébe, mindezt rezdületlen arccal hallgatta.
Hogyan is került ő ebbe a helyzetbe? Istenem, Istenem, fohászkodott a Teremtőhöz. Bárcsak ne adtam volna el a házat, a földeket. De mit tettem volna ott egyedül, az elnehezült, öreg testemmel, a fájós térgyeimmel?! Józsi felajánlotta a külön szobát, meg azt is, hogy jó dolga lesz. Külön fürdőszoba, igaz kicsi, de hasznos. Egy zuhany, egy külön benti vécé, takarítani is más fog utána, neki sem kell bajlódnia a földi munkákkal.

Sokáig tartotta magát, de amikor mindkét kutyája "elment" a mennybéli kutyabirodalomba, elfogadta a meghívást.
Miként és hogyan is zajlott a költözködés?!
Emlékeit felidézve, újbólagosan elsírta magát.
A sok szép régi edény, az öreg stelázsi, melynek a tetején mosolygó almák illatoztak, a zománcos vödrök, a hófehér paraszttányérok, az Ura ruhái, csizmái mind, mind ott maradtak. Még az a konyha asztal is, amire még az Édesanyja tette a gyúrótáblát. Azon készítette a cérnametéltet, ott fonta a kalács tésztáját... A nagy dunyhák, a sok emlék.
A menye fintorogva, két ujja közé fogva ráncigálta ki a vasalt terítőket, pfúj, milyen régiek! A hajtásnál egészen elsárgultak. Mind, mind maradjon az új gazdára! - sipította.
Akkor és ott érezte, először: "repedt meg" ebbe a szíve. Az egész tortura felért egy kivégzéssel...
Órák alatt semmivé vált egész, eddigi élete. Az öreg fát, át lehet ültetni, de belehal. Akkor és ott döbbent rá, egy életet vesztett el, mindenét.

Fia, Józsi megkegyelmezett.
- Az almárium, az ágy, a szobai asztal, a székek jönnek. No meg az egyik kétajtós szekrény is. Majd megcsináltatjuk, egyik felén pakolós a másikon akasztós rész lesz. Úgysem kell mán Magának, minek annyi ruha?! Minek, hova?
- Jaj, a temetési ruhámat, azt nem hagyom itt, arra nagy szükségem van! - sipította a picire sorvadt öregasszony a könnyei között. Össze van készítve!
- Áh, minek?! - sziszegte gonoszul, a menye. - Úgyis el lesz hamvasztva, oda meg nem kell ruha!
- Istenem, Istenem, nem vagyok én boszorkány! Aztán hogyan álljak meg a Teremtő Isten előtt? Ruha nélkül?! Meg ne tegyétek ezt velem, temessetek el ide, az Uram mellé, tisztességgel. Szépen éltünk, szeretetben, nehogy már szétszórassatok!
- Jó, majd később megbeszéljük! - morrant fel Józsi.

Akkor érezte, hogy összecsuklik. A kórházban ébredt fel. Kisebb szélütés. Igen, ezt mondta a fia is, amikor felébredt.
- No Édesanyám, Klárival mindent elrendeztünk. Fent van a szekrény, úgy ahogyan mondtam, sőt a ruhái is. Elrendeztük a szobát, a sorsát, várjuk haza! - mosolytalan arccal fordult feléje, a fehér köpenyben.
Hazahozták.

Haza?
Egy idegen úri házba, egy földszinti szobába, a takaros zuhany és a külön vécé.. no meg a Józsi ígérete szerint a kis motyójával, meg a elhozott bútoraival. A padlón nem volt még rongyszőnyeg sem, pedig abba a régi parasztházban a földes padlón mindig is volt! Szép szőttesek, a falon is, még ő csinálta az öreg szövőszéken. Hjaj, a kamrában, a régi szövőszék?! Hol van, mi lett vele? Még a Dédanyjáé volt. Előbb magában, csak úgy halkan sírdogálva, majd Józsi fiához fordulva megkérdezte, hol van, hol a szövőszékem? A szőnyegeim?
- Áh, Édesanyám, a szőnyeg nem kell, botor a lába a betegsége miatt. Még annak is örüljünk, hogy így rendben van. A szövőszéket megvette az, aki a házat is.
- És mennyiért adtad el fijam? - kérdezte.
- Nem mindegy az Magának?! A pénz bent van a széfben, ennyi. Megvan mindene, se gondja, semmire! - hördült fel Józsi.

Igen. Igen, az a széf. Igaz, azt sem tudja, mi az, csak mindég azt hallja, hogy a széf, meg oda kell mindent betenni, de mennyit? Hogy köze sem lenne hozzá. Ezt azért nagyon fájlalta. Meg a szövőszékért is mennyi pénzt adtak?! A szőnyegekért, a bútorokért, a két nagy kofferért! Vászonba voltak húzva, ha valamiért utazni kellett, az védte a papírosból készült koffert. Jó kemény volt az, szép takaros! Istenem, mivé is lettem? Könnyei barázdát húztak a ráncos, szomorúságtól, magánytól, kifosztottság érzésétől megkínzott arcán.

A szobájának nemcsak külön ablaka volt, de ajtaja is a kertre. Kiült a régi hokedlira. No, legalább te megmaradtál! - szólt az öreg bútordarabhoz. Az elmúlt héten csak úgy az ajtó előtt pár szál gazt húzott ki, a menye rásipítozott:
- Haggya azt Mama, ne dólgozzon! Még a szomszédok is azt mondják majd, hogy a kerttel kell bajlódnia! Kertészünk van, láthatja!

Látta.
Klári menye soha nem érti meg, hogy az öreg kezeket húzza a föld! Szeretett mindig is babrálni a növényekkel. Még ettől is tiltva van. No meg az unokáitól is. Nem szabad hozzá sem szólniuk, mert rájuk ragasztja a nógrádi tájszólását! Az unokáinak nem taníthatja a szép régi énekeket, zsoltárokat, el van tiltva tőlük. Úgy érzi magát, olyan némának, mint egy sült hal... A szíve is kihűlt, de már alig várja, hogy ezt tegye, de örökre! Hűljék mán ki az a szív, nem kellék az már senkinek... Motyogja magában.

- Édesanyám, a gyerekeinkhez ne szóljék! Megszokják ezt a fura beszédét, én is évekig jártam logopédushoz, nyelvtanárhoz, hogy kitanuljak belőle. Tudja ez ma már nem divat, lenézik az embert, ha így kántál! Maradjunk ebben. Jön enni, mikor mi végeztünk és bemegy a szobájába. Takarítania sem kell, a bejárónő mindent megcsinál a fürdőjében is. Ne járkáljon a ház többi részében, ha vendégek vannak, csukja magára az ajtót, nem kell itt forognia a plisszés szoknyájában, a kendőjében. Maradjék bent. Ott elvan, tévéje is van, rádiója is. Hallgassék.
Elámult.
Az ő fia, szégyenli az anyját? Az ő fia kitiltja a ház többi részéből? Az ő fia nem engedi az unokáihoz? Mivé is lettem? Minek is élek?! Minek? Kinek?
Egyik nap nagy bátorsággal a villa kertjébe ment, az egyik fehér padra leült. Jól esett az öreg csontoknak a Nap sugara. Még boldog is volt, régvolt emlékei gyúltak fel öreg lelkében.
Gondolt egyet, majd botjára támaszkodva kisétált. Sőt ki is ment. A hátát nekitámasztotta a csavart, vasvirágos díszkapunak. Az utcát figyelte, a népeket. Meg, megszólította az arra járókat:
- Hogyan van Idesem? Kedveském,milyen szép idő van?!
Morcos, csodálkozó, néma tekinteteket küldtek feléje az arra járó emberek. Nem is értette. Ők sem értették a kicsi, fekete ruhás öregasszonyt. Mit akar? Mit kérdez? Nem ismerik? Nem is akarják ismerni!

Kis idő múltán Józsi érkezett meg az autójával. Menten ki is ugrott:
- Menjék mán be Édesanyám, nem kell itt kapuállónak! Mit szólnak a szomszédok a ruhájához?! Minek álldogál itt? Még megkérdik, minek kántál itt? Nincs más dolga?
- Nincs fijam. Mindent kivettél a kezemből. Az életemet is... - ezt így mind a szemébe mondta, Józsi arcába.
Azóta nem beszélnek.
Ő bejött a szobájába, csak most mehet majd ki az előtérbe, hogy fogadja a postást.

No igen! A postás, megjött! A kertész letette a gereblyét, hogy megnyissa a hatalmas vaskaput.
Lassan, nehézkesen, a botjára támaszkodva megy ez előtérbe.
- Isten hozta! - köszönt a postásnak.
- Adjon magának egészséget! - válaszolt a középkorú, egyenruhás férfi. - No, eljött a fizetség ideje! - viccelve leszámolta a pénzt az asztalra. - Itt írja alá, Kedves!
- Milyen szépen mondta, Kedves! Köszönöm. - pironkodta el magát.
- Nekem is ilyen idős volna az Édesanyám, de már régen nincs közöttünk, áldja meg a Teremtő, haló porában is! - sóhajtotta a postás.

A kicsi öregasszonyban minden összerándult, a szíve, a lelke, az egész élete. Lám, lám "csak" egy postás, nem is tanult, nadrágos ember, aztán milyen szépen szól az édesanyjáról. Az irigység felhője borította be. De nem szólt. Aláírta a listát, majd visszaadta a tollat.
A háttérben már ugrásra készen, Klári, a menye állt. A postást a ház bejárati ajtajához kísérte:
- A kaput megtalálja! - gúnyosan dobta a megjegyzését a postás felé.
- Meg. Természetesen. No Isten áldja meg magukat! - lépett ki a férfi és sietős léptekkel a kapu felé vette az irányt.
- No, lássuk, miből élünk? Ez a magáé! - Klári elvette a pénzt, átszámolta, majd az egy darab papírpénzt az idős asszony felé dobott. Az öreg szemek már röptében látták, az ötezres helyett, csak egy barna színű kétezrest kapott.
- Elég az magának. Még sok is! Aztán teljék be vele! A többi megy a széfbe! - ezzel elsietett.
A kicsi öregasszony kifosztva érezte magát. Igaz, sehová nem megy, nem is viszik, az ötezresek hónapok óta ott sorakoznak egy papírdobozban a szobájában. Időnként kiveszi, átszámolja. Felfogta a kétezresres bankót és lassan, botjára támaszkodva a szobájába ment. Elővette a dobozt és belesimította a barna színű papírpénzt.
Szégyellte magát. Még Ő pironkodott. Minek is mán nekem a pénz, hiszen, mindenem megvan!
Aranykalitkában élek... Igen, aranyketrecben. Csak éppen nem mutogatnak, sőt rejtenek, szégyenlenek... Pedig mindenki dicsérte az énekemet, a szép beszédemet, a takaros ruháimat, a dolgos kezeimet, csak most és itt restellnek engem...
Aranykalitka, aranykalitka - motyogta magában. Gombóccá gyűrt zsebkendőjét kiterítette és letörölte vele a könnyeit.

*

Kedves Olvasóm, remélem tanultál ebből a történetből! - a szerző.