Angyalok csókja

Furcsa dolog az álom, néha elszáll egy pillanat alatt, s hiába próbálod visszacsalni, újra-idézni illatát, a semmibe kapaszkodsz, a levegőt markolod, míg máskor beléd telepszik, nem enged, ott marad veled, s viszed magaddal egész nap, áthatja lényedet, még ha szabadulnál is tőle. Ilyen volt ez az álom is, a szerelmes álom a lányról, a csókról, az álomról. Minden olyan egyszerű, s mégis olyan különleges volt, a lány aki lassan jött felém az árnyas utca csendes homályában, nem volt rendkívüli, szőke hosszú haja laza hullámokban omlott vállára, egyszerű, fehér blúza enyhén fodrozódott a lágy szélben. Magas, karcsú, de mégis nőies teste, s határozott, büszke tartása volt. Ahogy közeledett, halvány mosoly rajzolódott arcára, láttam kipirult ajkát, s kérdő-várakozó távolba néző szemeit. Amikor odaért hozzám, megállt, a szemebe nézett, s ajkai, duzzadt, vérrel telt ajkai lassan kinyíltak, de nem szólt semmit. Szép volt a lány, nagyon szép, de hát milyen is lenne egy álombéli lány, ha nem szép, nagyon szép. Úgy éreztem ismerem, már régen, az örökkévalóság kezdete óta életem része, s elöntött valami leírhatatlan meghittség, az összetartozás varázsának mindent felülíró érzése. Megfogtam a karját, hagyta, s azt mondtam:
- Tudod, nagyon különösen érzem magam, mintha mindig az enyém lettél volna, s én mindig a Tiéd. Mintha ott lettél volna gyermekkorom minden álmában, ifjúkorom minden ölelésében, mintha minden nőben kit karjaimban tartottam Te lakoztál volna. - kezemmel lassan végigsimítottam karját, egészen le, s éreztem kezének lüktető forróságát, miközben ujjaink egymásba fonódtak.
- Tudom, miről beszélsz, tudom mit érzel, hiszen én is ezt érzem - mondta halkan, és közelebb húzódott hozzám. Ahogy hozzám simult, testem átvette testének könnyű remegését. Átöleltem, ajkam az ajkát kereste, s összefonódtunk egy soha véget nem érő álombéli csókban. Az érzés megfogalmazhatatlanul éteri volt, mintha a világmindenséget öleltem volna magamhoz, mintha testünket elveszítve lelkünk forrt volna össze. Ilyen álomból nem lehet felébredni, s mégis az ilyen álmokból ébred fel az ember, persze még azelőtt, hogy komolyabbra fordulna a dolog. Most is ez történt, de mindez oly valószerű volt az ébredést követő pillanatokban, hogy testét továbbra is ott éreztem mellettem, az érzés mely elöntött továbbra is tombolt testemben, lelkemben, s csak lassan csillapodott a nap során. Talán csak az üresség telepedett mellé, s a tudat, hogy mindez csupán álom volt, visszahozhatatlan és megismételhetetlen álom.
Reggel lett, elindultam, s vittem magammal az álmot is, hurcoltam magammal, s bár az órák teltével éreztem lassan száll kifelé belőlem, kezének szorítása lassan enyhült, arca egyre halványult, ajkának íve mind homályosabbá vált, s már csókja ízét sem tudtam újraidézni. Délutánra már csak az üresség maradt, s a megfogalmazhatatlan vágy valami megfoghatatlan és elérhetetlen iránt. Hosszú nap volt, de egyszer minden nap véget ér. Hazafelé tartottam a késődélutáni alkonyatban, az árnyas utca csendes homályában, amikor megpillantottam a lányt. Igen Őt, a lányt, akit éjjel álmomban öleltem. Egy fa mellett állt, egy férfivel beszélt. Elöntött a forróság, lépteimet lelassítottam. Nem, nem tévedek, ő az. Ugyanaz a szőke haj, mely lágyan omlik fehér, szélben fodrozódó blúzára, ugyanaz a karcsú, de nőies test, s az egyenes, büszke tartás. Ahogy közelebb értem, rám nézett, s tekintetében a meglepetés fénye csillant. Megrezzent, a férfire nézett, valamit mondott neki halkan, s lassan elindult felém.
Ahogy közeledett, halvány mosoly rajzolódott arcára, láttam kipirult ajkát, s kérdő-várakozó távolba néző szemeit. Amikor odaért hozzám, megállt, rámnézett, s ajkai, duzzadt, vérrel telt ajkai lassan kinyíltak, de nem szólt semmit. Szép volt a lány, nagyon szép volt. Pontosan olyan szép, mint álmomban. Minden érzés feltámadt bennem, s elöntött a vágy, hogy ismét, most már valóságosan is magamhoz öleljem, újra érezzem testének remegését, csókjának semmihez sem hasonlítható édességét. Ismét úrrá lett rajtam az összetartozás mindent maga alá gyűrő érzése és megszólaltam:
- Tudod, az éjjel volt egy álmom. S abban az álomban jöttél felém a késődélutáni alkonyatban, az árnyas utca csendes homályában, és - de nem tudtam folytatni mert a lány megfogta a karomat, s így szólt.
- Tudom, ne folytasd. Nekem is volt egy álmom, elmondom neked. Igen, ott a késődélutáni alkonyatban, az árnyas utca homályában mentem feléd, s Te jöttél felém. Lassan jöttél, elgondolkodva, csak mikor észrevettél, akkor vált mozgásod hirtelen ruganyosabbá, tekinteted élőbbé. Rád néztem, s ahogy közeledtél felém, éreztem, ajkaim kipirulnak. könnyű mosoly száll arcomra, s forróság hullámzik testemben. Amikor odaértél hozzám, nem szóltam semmit, csak néztelek, s ajkaim, vértől duzzadt ajkaim lassan kinyíltak. Te is néztél, mélytüzű, izzó barna szemeiddel, s megszólaltál:
- Tudod, nagyon különösen érzem magam, mintha mindig az enyém lettél volna, s én mindig a Tiéd. Mintha ott lettél volna gyermekkorom minden álmában, ifjúkorom minden ölelésében, mintha minden nőben kit karjaimban tartottam Te lakoztál volna. - közben karomat fogtad könnyedén, s kezed csúszott lassan kezemhez, ujjaink összefonódtak forró lüktetésben. S akkor ott, az álomban szavadba vágtam, s halkan mondtam:
- Tudom, miről beszélsz, tudom mit érzel, hiszen én is ezt érzem - s ezt éreztem valóban, ahogy remegő testünk egymáshoz simult, ajkunk soha nem múló csókban forrt össze, olyan volt mint egy álom, olyan csók, amilyen csak álomban létezhet, Csók, mely magába zárja világmindenséget, s az örökkévalóságot. Ilyen lehet az angyalok csókja, ha léteznek angyalok, s ha létezik mennyország. Istenem, csak örökké tartana ez az álom, és soha nem érne véget ez az ölelés - gondoltam, s ebből tudtam, már ébredek, lassan veszítem el a varázst, tér vissza a világ, mely való, hideg és szürke. S tudtam, viszem magammal az álmot, hurcolom magammal, egészen addig, amíg a mellé telepedő üresség le nem gyűri, barna szemed izzó tüze elhalványul, s nem marad más csak a csók fájó emléke, melynek ízét hasztalan próbálom felidézni. Aztán persze, mint minden nap, ez is véget ért, s amikor most itt, az árnyas utca csendes homályában megpillantottalak, akkor miden érzés, mely éjszaka uralta testemet, s lelkemet, még intenzívebben áradt szét bennem - a lány nem szólt többet, csak nézett, s közelebb húzódott hozzám. S ahogy hozzám simult, testem átvette testének könnyű remegését. Átöleltem, ajkam az ajkát kereste, s összefonódtunk egy soha véget nem érő csókban. Ott éreztem ebben a csókban a világmindenséget, s az örökkévalóságot, s hogy testünk feloldódik ebben az ölelésben, mely soha nem érhet véget. Sajnos, akárcsak az álmok, a soha véget nem érő csókok is véget érnek egyszer. Ajkaink lassan elváltak egymástól, ölelésünk lazult.
- Mennem kell - szólalt meg halkan a lány - a férjem ott áll, vár.
- A férjed? - néztem rá csodálkozva. - S mit szól mindehhez?
- Meg fogja érteni - mondta, s lassan elengedte a kezemet. Hosszasan nézett.
- Mindig bennem leszel - szólt halkan, aztán megfordult, s elment.
Álltam az árnyas utca csendes homályában, lassan rámterült az alkonyat. Nem gondoltam semmire, nem volt bennem semmi. Csak az angyalok csókját éreztem ajkamon. Hirtelen megcsörrent zsebemben a telefon. Felvettem. A feleségem hívott.
- Igen drágám, mindjárt otthon vagyok. Viszek tejet is, nem felejtettem el - mondtam, s lassan elindultam hazafelé.