Amazon

A történet az M kalandjai című sorozatom (http://sinara-tortenetei.blogspot.hu/search/label/M kalandjai) egy újabb eleme. Az egyes novellák csak érintőlegesen kapcsolódnak egymáshoz, így külön-külön is érthetőek és élvezhetőek, de az összes elolvasása esetlegesen megvilágíthat mélyebb részleteket és összefüggéseket is.

*****************************************************************

Amazónia, 1882

A folyam méltóságteljesen hömpölygött keresztül a végeláthatatlan síkságon. Ami persze nem csak méretei miatt volt végeláthatatlan, hanem a mindent beborító erdőség miatt. Azonban az előbbit sem szabad elhanyagolni, hiszen ezen a vidéken szinte minden csak hossz, magasság és távolság. Az Angliához szokott szem szinte fel ss fogja, amit lát. Pláne a nyílt, szikrázóan zöld legelők emberei, akiknek a minden határt elmosó rengeteg még nyomasztóbb lehetett.
Így voltak ezzel társaim is. Bár, az is igaz, ezek a tengeri medvék több időt töltöttek a nyílt vízen, mint a szárazon, úgyhogy a zöldellő angol gyep nekik nem lett volna otthonosabb, de a tenger még annál is beláthatóbb. Itt viszont csak feszülten szemlélték a fölénk boruló, indákkal benőtt fakolosszusokat, amik szinte már összehajoltak a fejünk felett. Gyökereik pedig a vízből ágaskodtak ki, tartva gigászi törzsüket, amit talán kis hajónk teljes legénysége se tudott volna körbefogni. A mindent beborító növényzet alatt pedig még a szemmel láthatóan is több száz méter szélességű folyam partjai is elvesztek. A borúlátóbb szárazulatot keresők akár még azt is hihették volna, valójában egy nagy mocsárban járunk.
A kis gőzhajóba összecsődült társaimat azonban ez kevésbé zavarta. Ők a vízen érezték magukat otthon. ha megkapják az ellátmányukat, az sem érdekelte volna őket, ha az egész expedíció ideje alatt a hajón tartózkodunk éjjel nappal. A beláthatatlan és sötét dzsungel viszont...
Szinte éreztem a megfeszülő izmaikban felgyülemlett feszültséget, ahogy puskáikat markolták, szakadatlanul fürkészve a mellettünk elsuhanó, vagy sokkal inkább elvánszorgó tájat. A zajok szinte az őrületbe kergették őket, és elég volt csak egy hangosabb madárrikoltás és máris arrafelé rántották mordályaik csövét. Néha el is sült egy-egy fegyver, hogy aztán a kapitánynak kelljen lenyugtatni embereit, nehogy minden muníciójukat ellövöldözzék a semmire. Ki tudja, mennyim szükségük lesz rá?
Bár én úgy számítottam erőszakot nem kell majd alkalmaznunk, de ki tudja, milyen fenevadak élnek ebben a rengetegben, akik viszont másképp gondolják. Azonban nem tudhattam, embereim a homályban megbúvó, titokzatos fenevadakat tekintik-e nagyobb veszélynek, vagy azt, ami épp az orruk előtt van. Nem csak megfeszülő izmaikat és hevesen lüktető szívüket éreztem ugyanis, hanem a lapos tekinteteket is, amik folyamatosan a hátamnak feszültek, néha szinte tőrként hatolva belém. Igyekeztem nem foglalkozni velük. Csak álltam a hajó orrában, és figyeltem a rengeteget. Gondolataim azonban végig az engem fürkésző pillantásokon jártak.
Ezért is szeretek jobban férfi-álca mögé bújva utazni. Az emberek jobban megbíznak valakiben, még ha a szemén kívül semmit sem látnak a rá tekert gúnyától, akkor is, ha minden szövet alatt végső soron egy férfit sejtenek. Ebbe a forró párától nedves zöld pokolba azonban még az a kevés ruha, a laza ing, a vékony nadrág és a gumicsizma is soknak hatott, amit muszáj volt magamra vennem. Így is ömlött rólam az izzadtság. A tekintetek pedig még ezen túl is szinte égettek. Rövidre vágott hajam most még hátrányosabb is volt. Hiába voltak ezek a fickók ízig-vérig érzékelten martalócok, a szívük mélyén igazi viktoriánusokként nehezen emésztették meg, hogy egy nadrágot viselő, rövid hajú nő vezesse őket az ismeretlenbe. Pláne azt tekintve, mit is kerestünk.
Az emberiség képzeletét mindig is megmozgatta a harcos nők, az amazonok legendája. A görögök valahol Kis-Ázsiában sejtették őket, hogy aztán, az ismert világ kitágulásával és fokozatos rómaisodásával már a keleti sztyeppéken keressék nyomaikat. Ahogy azonban a fehér foltok egyre gyorsabb ütemben tűntek el az időközben gömbölyűvé vált föld térképéről, a sehol meg nem lelt amazonok otthona egyre távolabbi és megközelíthetetlenebb helyekre szorult vissza.
Aztán, amikor az európai ember behatolt ide, Dél-Amerika szívébe, valamiért szentül meg volt győződve arról, hogy végre megtalálta a rejtekhelyet. Nem hiába nevezték el ezt a világot elnyelni kívánóan hömpölygő folyamot Amazonasnak, vagy ahogy az angolok emlegették, egyszerűen csak Amazonnak, a környezetét beborító dzsungelt pedig Amazóniának.
Azt, hogy mi lakozik a rengetegben, senki sem tudta. Sokan szkeptikusok voltak azzal kapcsolatban, valóban egy ilyen istentelen vadon mélyén találnánk meg a legendás harcos nők idilli népét. A környező bennszülöttek is az erdőség egyre mélyebb zugairól egyre vadabb meséket rebegtek a kíváncsiskodóknak. És erősen kétlem, hogy az emberevő szellempárducok, a láthatatlan óriások és a lélekrabló démonok mellé beférnének a nemes görög asszonyok. De valami mégis volt itt. Nem tudnám megmagyarázni, mi, de mióta a fehér ember elindult felfedezni az őserdő mélyét, az expedíciók zöme félőrülten tért vissza, halálra rémülten, vagy leginkább sehogy. Több csapat veszett el a rengetegben, mint amennyit számon lehetne tartani. És még a támogatók legendás buzgalma ellenére is, a fehér hollónál is ritkább volt, hogy egyáltalán komolyan keressék őket. Vagy utánuk küldtek egy újabb expedíciót, ami végül ugyanúgy eltűnt. De többnyire nem is nagyon törték magukat. A legutóbbi szerencsétlenül járt flótás felszerelésének például pár értékesebb darabját megtalálták egy félbarbár törzsnél a civilizáció határán, erre alapozva pedig elkönyvelték, hogy emberünk bizonyára meghalt. Felfalták a krokodilok, vagy a húsevő halak, amik egyáltalán nem ritkák errefelé, vagy ilyesmi. És ennyi. Téma lezárva.
Nem hiányzott, hogy én is itt hagyjam a fogamat, de nem hagyott nyugodni a dolog. Vállalkozó kedvű embereket pedig nem volt nehéz találni egy ilyen kalandra. Persze csak addig, amíg ki nem derült, hogy a megbízójuk egy nő, és amíg be nem hatoltunk a dzsungel ismeretlenjébe. Itt pedig lassan elpárologtak a hencegések, hogy döfik majd fel az amazonokat a gatyájukban hordott lándzsára, és, nem mellesleg, hogy zsebelik be a mesés Eldorádó kincseit is. Az említett gatyák pedig, lassan de biztosan, telepakolt hátulgombolós pelusokká váltak.
- Miss MacKenzie! - rántott vissza a semmi közepén úszkáló hajónk valóságába a mellém lépő kapitány.
- Mondtam már - néztem mogorván a torzonborz, nagy szakállú negyvenes férfira. - Jobban szeretném, ha M-nek szólítanának.
Nem voltam igazán dühös, de ha már azzal a hátránnyal indulok, hogy nekem nincs olyan dugóhúzó a lábaim között, mint nekik, és ezt ők is tudják, legalább a határozottságommal parancsoljak tiszteletet!
- Miss M... - kezdte újra a férfi határozatlanul. Legalább némi lovagiasság szorult belé, nem úgy, mint a körénk sereglett martalócok többségébe. - Nem sokára leszáll az éj és a fiúk is kimerültek. Ki kellene kötnünk megpihenni.
- Ha nem azzal lennének elfoglalva, hogy telehugyozzák az alsójukat és anyuka több ezer mérföldre hagyott szoknyája mögé vágyakozzanak, talán jobban bírnák - jegyeztem meg fanyarul.
- De hölgyem... - próbálkozott a kapitány, keresve a megfelelő szavakat. - Akárhogy is legyen, fáradtan nem veszi hasznukat. Kérem, legalább egy éjszakányi pihenőt engedélyezzen nekik.
- Persze, persze - intettem. - Kössön ki az első adandó alkalommal!
A férfi nem válaszolt semmit, csak enyhén meghajtotta a fejét és elsietett. Tudtam, túl kemény vagyok velük, de talán ha azt látják, egy nő ennyivel keményebb náluk, jut valamennyi vér a pucájukba, és, nem mellesleg, engem is tisztelni fognak valamennyire.
Reményeim azonban nem váltak be különösebb képpen. Mint ahogy a kapitányéi sem. Amikor végre találtunk egy ritkásabb partszakaszt, ahol partra evickélhettünk, embereink továbbra is csak feszült vontatottsággal verték fel táborunkat. Amikor a kapitány ráparancsolt kettejükre, hogy menjenek és keressenek valami élelmet, még neki is csak morogva engedelmeskedtek.
- John és Billy a legstrapabíróbb fickók és a legjobb vadászok, akiket ismerek a világnak ebben a zugában - magyarázta, miután a két férfi, gyilkos pillantások kíséretében eltűnt a fák között.
- Nem kétlem - válaszoltam rezzenéstelen hangon. - Ahogy azt se, ha rajtuk múlna, nekem nyílméregbékából főznének levest.
A kapitány elfintorodott, miközben elfordult, hogy tovább intézkedjen. Beletelt pár percbe, mire rájöttem, mosolyogni próbált.
A sötétség hamar leszállt. Embereinket nem kellett különösebben ösztökélni az éjszakai őrségre. Inkább talán az jelentett volna nehézséget, ha arra próbáljuk rávenni őket, hogy aludjanak.
- Minden rendben, Fred? - léptem oda a tábor szélén strázsáló jól megtermett tengerészhez.
Igyekeztem együtt érző hangot megütni, és kezem karjára tettem, amiben talán már napok óta ugyanúgy szorongatta puskáját.
- Amennyire csak lehet, Miss - szűrte a fogai között, szinte már köpve az utolsó szót. Én azonban úgy döntöttem, inkább nem veszek róla tudomást. Van a fickónak így is elég baja.
Fred izmai azonban hirtelen még a szokásosnál is jobban megfeszültek.
- Mi volt ez? - kapta előre a puskáját.
- Micsoda? - néztem rá rezzenéstelen arccal.
- Nem hallotta?
Én is fülelni kezdtem, de csak az erdő zajai jutottak el hozzám. Valahol reccsent egy ág, sivított egy madár és valami kisebb jószág motozva tovasietett a sűrü aljnövényzetben. Nem tudom, ezek zavarták-e meg Fredet, de ő szűnni nem akaró zihálással idegesen kapkodta körbe a tekintetét. Izzadt, mint egy ló, szemei táskásak voltak és mindene remegett. Aztán váratlanul lövés dörrent.
A tábor teljesen felbolydult. Nem tudni, ki lőtt először, de mire visszaértem, már mindenki mintha azt tekintette volna élete céljának, hogy összes munícióját a sötét erdő sűrűjébe eressze.
- Elég! Elég legyen! - üvöltötte a kapitány. - Azt mondtam, elég. - Azzal kirántotta az egyik fickó kezéből a puskát.
- Támadnak, uram! - zihálta hevesen egyikük. Tekintete úgy ugrált ide-oda, mint egy eszelősnek.
- De kik?
- Azt nem tudjuk - válaszolta egy másik. - De jönnek. Érzem. Nem látta azokat a szemeket a fák között? Minket néztek.
- Állatok, Sam! - mordultam rá. - A jaguárok ilyenkor vadásznak. Ne mondd, hogy a hajón nem volt macska, aminek világított a szeme a sötétben!
- De ez más. Ez nem macska volt - bizonygatta a férfi hevesen. Démon. Démon, ha én mondom.
Egy csapásra az egész tábor teljesen elvesztette a fejét. A bátor matrózok levetkőztek magukról minden emberséget és rémült öregasszonyokként sikoltoztak. Csak akkor sikerült némiképp megnyugtatni őket, amikor végül rábólintottam a kapitány javaslatára, hogy a nap első fényénél elinduljunk visszafelé.
- Nyomás, fiúk! Pakoljatok fel mindent a hajóra! - rendelkezett. - Az jobban védhető.
- És mi lesz Johnnal és Billy-vel? - kérdezem, amikor rájöttem, a két vadász még nem tért vissza.
- Ők már halottak - mondta a kapitány és az erdő felé nézett. Tekintete olyan volt, mint egy űzött vadé, miközben tovább hajszolta az embereket.
Körbe néztem a lassan kiürülő táborban. Mintha a természet akcióba lendült volna, hogy megvédje önmagát. És igazán hatékonynak is bizonyult. Bármi is rejtőzik ennek a rengetegnek a mélyén, azt nem ma fogjuk felfedezni.
Valószínűbbnek tartom, hogy az amúgy is babonás tengerészeket a nagy hőség, a párás köd és az éjszaka hangjai viccelték meg, de valahogy én is éreztem, hiába várnánk már vissza Johnt és Billy-t. És ahogy álltam ott, a tábor romjai között, gonosz tekinteteket éreztem magamon, melyek mintha a fák közül figyeltek volna.