álom

\’\’\’A lány hirtelen egy templomban találta magát. Épp vasárnapi mise volt. Nem igazán értette hogy került oda,de mégis határozottan érezte, mit is kell tennie. A szertartással mit sem foglalkozva csendesen átvágott a széksorok között, egy ismerős fiúhoz lépett és szótlanul a kezét nyújtotta felé. A fiú sem szólt egy szót sem, némán meredtek egymásra, majd a lány átadta a tenyerében lévő összehajtogatott fekete papírdarabot,majd biccentettek egymásnak a fejükkel, mintha valami titkos szövetséget kötöttek volna. Ezután egyszerre elindultak a kijárat felé és várakozva megálltak az ajtóban. A lányban egyre inkább nőtt a feszültség, úgy érezte mindjárt felrobban a belseje, tudta, hogy végre elérkezett az ideje annak, amit már olyan régóta vár és tervez, most végre minden kiderül és az arcába vághatja annak a \"bizonyos\" fiúnak, hogy mennyire gyűlöli, és már előre élvezte a fiú arcának a látványát. Igen-gondolta-biztos meglepődik majd, de kit érdekel, különben is, amilyen beképzelt és nemtörődöm, még talán érdekelni sem fogja? Aztán egyszer csak összeugrott a gyomra az izgalomtól és ijedtségtől, mert végre a kiáramló tömegben felbukkant \"Ő\". A lány megpróbált nem tudomást venni az érzéseiről, csak ismételgette magának, hogy legyen erős, tartson ki és bizonyítsa be mindenkinek , de legfőképp önmagának, hogy a felé közeledő fiú semmit sem jelent neki, ő is épp úgy gyűlöli, mint akárki más. Képtelen volt megszólalni, amikor végre egymással szemben álltak. Zúgott a feje és a szíve, kemény harcot vívtak az érzései, érezte, hogy nem helyes amit tesz, hogy ez a fiú nem érdemli meg az elkövetkezőket, mégis, már képtelen volt meghátrálni, lángolt az arca, kiszáradt a torka. Szövetségese ott állt mellette és a gyűlölt fiúnak nyújtotta a fekete papírt, aki a lányra emelte meglepődött tekintetét. Tudta, ki áll az egész mögött, tudta, hogy a papíron álló sorok kitől származnak és a lány a gondolataiban vele együtt olvasta a sorokat:\"Hát nem veszed észre, hogy mennyire gyűlöl mindenki, hogy semmi értelme az életednek? Mindenkinek az lenne a legjobb, ha végre meghalnál..\" Mire a fiú elolvasta ezt a pár sort, a lány szíve szinte már üvöltött az okozott kíntól, szemei égtek a kitörni készülő könnyektől, már bánta az egészet, szerette volna meg nem történtté tenni, szeretett volna bocsánatot kérni Tőle, aki most olyan szomorúan, csalódottan, megütközve néz rá..
- Ezt tényleg komolyan gondolod..? Biztosan ezt akarod..? - A lány továbbra is képtelen volt megszólalni, hiába is szeretett volna hevesen tiltakozni, a büszkesége nem engedte. Ezért felszegte fejét és elcsukló hangon válaszolt:
-..Igen.. - Még pár pillanatig maga előtt látta a fiú arcát, elöbb fájdalom, majd düh sugárzott róla.
- Biztos vagy benne, hogy valóban ezt akarod?
-..Igen..
- Hát legyen! - Azzal sarkon fordult és elviharzott. A lány csendesen és szomorúan állt ott. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Körülnézett. Sehol senki. Egy teremtett lelket sem látott, még iménti szövetségese is eltűnt. Hibázott, igen, méghozzá nagyot. Sehol sincs már a káröröm, az a téves, hazug önelégült boldogságérzet. Megbántott Valakit, aki soha nem bántotta őt..Valakit, aki mindig kedves volt hozzá, bár ő nem akarta hagyni..Valakit, akit senki sem ismert igazán, mégsem szeretett..esélyt kellett volna adnia neki..és nem csak neki, hanem önmagának is. Mert bármennyire is nem akarta érezni, amit érzett, akármennyire is küzdött ellene, képtelen volt tovább tagadni önmaga előtt, hogy szerelmes. Már semmi sem érdekelte, az sem hogy mit szólnak hozzá mások, hogy mennyit fogják ezután piszkálni. Pont azt szerette annyira benne, amit mások nem. Azt, hogy annyira egyéni volt, annyira senkihez sem hasonlítható, öntörvényű, mások véleményére fittyethányó. Hirtelen úgy érezte, hogy azonnal utána kell rohannia, elnézést kell kérnie és el kell mondania az igazat, el kell mondania, mit érez és akkor minden rendbe jöhet. Szíve ismét őrült vágtába kezdett, úgy érezte futnia, rohannia kell, hogy minél előbb utolérje. De a lábai mintha ólomból lettek volna, alig bírta mozdítani őket, minduntalan elesett és mintha minden lelassult volna, aztán egyre sűrűsödő köd is kezdett leszállni. Kiáltani akart a fiú után, mert még látta a hátát és bár távolodott, de nem volt még olyan messze, hogy ne hallhatta volna meg a nevét. De a lány csak némán tátogott, minden erejét megfeszítve próbált újra és újra felállni és újra és újra kiáltani, úgy érezte, belebolondul a kétségbeesésbe és a tehetetlenségbe és zokogva próbálkozott megint és megint, de a fiú alakja egyre csak távolodott a lassan mindent elnyelő ködben, mígnem végképp eltűnt a hatalmas fehérségben. A lány csak állt némán az úton, a lábai még mindig alig tudták megtartani, szája még mindig némán kiáltott és potyogtak a könnyei. Érezte, tudta, hogy Mindent elveszített..Mindent, ami csak az övé lehetett volna..\’\’\’

Sírva ébredt fel, mert tudta, hogy amit álmodott, az lényegét tekintve a valóság leképeződése. De döntött is: cselekednie kell, mert a valóságot nem ronthatja el, ott nem hibázhat..