A változás szele 6.

6.

Kedves srácnak tűnt. Nem beszéltünk sokat, nem ismertem meg, de volt egy olyan érzésem, hogy kedves srác. Hazafelé a buszon, érdekes módon csak erre a kis beszélgetésre tudtam gondolni, meg a fiúra, Danira. Szokás szerint leghátra ültem le, így minden embert láttam, aki csak felszállt a buszra. Szerettem nézni az embereket, figyelni, mit csinálnak, vagy épp mit nem. Láttam, ha egy srác nagyon szemezni akart egy lánnyal, kihúzta magát, igazgatta a haját, megpróbálta minél menőbb pózba vágni magát, de a lány észre sem vette, mert ő is ugyanezt csinálta egy másik fiúval. Hihetetlen milyen egyformák tudunk lenni, nők és férfiak! Mindig érdekelt az emberek lelkivilága, problémáik, örömeik, ezért választottam a pszichológiát a főiskolán. Először germanisztika szakirányba mentem el, de úgy éreztem, ez nem nekem való. És még el sem kezdődött az első órám, már úgy éreztem, hogy megérte! Valamiért nagyon tetszett nekem az a srác. Nem volt benne semmi különleges így, első pillantásra, de amint elkezdett beszélni és gesztikulálni, mintha nem is tudom mi lett volna velem.

Annyira hatott rám a szavaival, a mosolyával, a humorával, hogy leírni nem tudom. Nem szoktam ilyen szentimentális lenni, elmosolyodtam a gondolatra, hogy mit szólnának a lányok, ha hallanának most. Biztos hülye érzelgősnek néznének, és megint csak egy farkat látnának. A lányok sokszor mondják a fiúkra, hogy gusztustalan, szexmániás, hűtlen disznók, de közben néha sajnos észre sem veszik, hogy ők is tudnak, sőt szeretnek ilyenek lenni. Kell nekik a vadulás, az izgalom. Nem minden lány persze, de mostanában azt vettem észre, hogy egyre többen. Az én barátnőim is, ahogy idősödtünk, úgy változtak. Csak én maradtam meg a szende kislánynak, annak a bohókás kis mindenlébenkanál fruskának, aki voltam tíz éves korom óta. Hiába, én nem változom, belül mindig gyerek maradok! De azért a fiúkra már nem azt mondom, hogy fúj, meg ilyesmi. Soha nem voltam egy nagy pasifaló, nem kellettek az egyéjszakás kalandok, mindig a komoly kapcsolatokat kerestem. Ha elmentünk egy buliba, biztos, hogy én maradtam egyedül, mert egész egyszerűen nem hittem ezekben a partikapcsolatokban. Egy fiú és egy lány menjen el sétálni, kávézni, nem vagyok olyan, aki az első randin smárol. Igen, kissé idejétmúlt felfogás, de ez van. Szerettem, ha egy fiú megküzd értem, ha láttam, hogy fontos vagyok neki, és ha én is így éreztem...hát ilyen sajnos nem sokszor történt.

Elmélkedésem közben a busz megállt az egyik megállónál és új utasok szálltak fel. Pár srác, a tipikus rózsaszínpulcsis, baseballsapka plusz kapucni kombóval és hatalmas egóval felvértezett társaság. Nem bírtam őket, de ők úgy tűnt, sajnos bírnak engem. Leültek tőlem pár ülésre, és folyamatosan pillantgattak hátra meg vihogtak. Mint a lányok esküszöm! Hallottam, ahogy a legutóbbi szombatot tárgyalják meg, ki kinek a cipőjére hányt, hány csajt döngetett meg, satöbbi. Na persze! Szerencsére épp beért a busz Székesfehérvárra, otthonomba, szülővárosomba. Szerettem ezt a helyet, nem volt olyan nyüzsi, mint Budapesten, nem volt annyi ember, annyi autó. Felálltam és az ajtóhoz érve jeleztem a leszállási szándékomat. Láttam, hogy az egyik srác elindul felém. Basszus, lehet, hogy mégis csak el kellett volna hozatnom magam Danival! Ha ez a bunkó most nekiáll itt csajozni nekem, akkor végem van.
- Bocsi, meg tudnád mondani, hogy mennyi az idő?- kérdezte szinte ártatlanul.
- Fél hat - válaszoltam mogorván.
- Bocsi, nem akarsz feljönni velem és a barátaimmal egy körre?
- Mit akarsz? Hülye bunkó! - kiabáltam rá.
Nem igaz, hogy milyen tuskó emberek vannak! Már rég visszasündörgött a csordájába, ott röhögtek, mintha ez lett volna az év vicce.
Marha vicces mondhatom! Leszállás előtt még odakiáltottak valami csúnyát, de szerencséjükre azt már nem hallottam. Annyira felhúztam magam rajtuk, hogy nem szálltam fel a helyi járatos buszra, inkább gyalog mentem haza, hogy kieresszem a gőzt. Fújtatva trappoltam hazafelé. Nem lehet, hogy mindig megtalálnak az ilyen köcsögök, pedig (szerintem) nem is voltam az a ,,hűdejó’’ csaj. Persze, nem voltam csúnya, sem elhízott, és mindig megpróbáltam kihozni magamból a maximumot, de nem tartottam magam egy világszép teremtésnek. Egy a sok közül, ahogy mondani szokás.

Egyedül a szemem volt az, amire azt mondtam, hogy kifogástalan minőségű. Hatalmas, igéző, kék szemeim voltak, amiket nem féltem bevetni, ha valamit el akartam érni. Egy két szempillarebesgetés és mindenki készen volt. Ez van. Az ember használja ki a lehetőségeit! Az a srác a suliból sem volt az a tipikus álompasi, de ahogy beszélt, mégis sikerült megmozdítania bennem valamit. Valamit, amit nem sokaknak sikerült eddig. De miért gondolok megint rá? Mi ez a furcsa érzés? Hirtelen elfelejtettem a buszon történteket, magamban megint lejátszottam a beszélgetésünket, és teljesen megnyugodtam. Felvidultam, és azon vettem észre magam, hogy már a holnap reggelt várom, hogy újra találkozzunk. Vajon tényleg eljön az állomásra? Valahogy úgy éreztem, hogy el fog jönni, nem vert át. Ő más, mint az átlag. Nem egy bunkó, aki túl sokat képzel magáról. Egy ilyen barátra van szüksége a magamfajta ,,különcöknek’’. Barátra? Talán több is lehetne. A gondolattól nagyon jól éreztem magam. Mi ez? Én ilyen nem szoktam? Csak nem szerelmes lennék? Ugyan már kérem, az nem az én stílusom! Vagy, mert még nem voltam soha, nem tudom milyen érzés? Hát, ha ilyen, akkor csodálatos! Észre sem vettem, máris otthon voltam. Valahogy elhozott a lábam az ismert úton, hiszen nem is figyeltem, merre megyek.

- Te vagy az kislányom? - hallottam anyu hangját a konyhából, ahogy beléptem.
- Én vagyok! Van már vacsi? Éhen halok! Ne tudd meg mi volt a buszon!
- Gyere csak már kész is van, csak rád vár! Aztán közben mesélj!
Lehuppantam az asztalhoz, adtam egy gyors puszit anyának, és már faltam is.
- Ne olyan gyorsan, a végén még megfulladsz!
- Nem érdekel, farkaséhes vagyok!
- Na mesélj, mi volt?
Szerettem anyuval beszélgetni, elmondhattam neki mindent, nem volt gáz előtte semmi. Ő vette meg az első terhességi tesztemet, mikor egyszer két hétig nem jött meg a szokásoshoz képest. Ekkor sem volt semmi gond, nyugtatgatott, hogy neki is volt ilyen, de legtöbbször csak vaklárma az egész. Tehát mindent megbeszéltünk, együtt vészeltük át a vészes korszakokat.
-A buszon letámadott egy pár srác! Annyira idegesítők voltak! Tudod, az a tipikus kihaénnem típusú fenegyerekek.
- És nem történt semmi? Nem követtek?
- Nem, nem békén hagytak utána, csak azért rosszul esett.
- Persze, hogy rosszul esett, de az ilyenekkel ne is törődj! Egyébként igazán találhatnál már magadnak valami normális fiút! Tudom, hogy ez manapság nem könnyű, de neked sikerülne! Ilyen szemekkel! Én is azzal fontam körbe apádat. Most meg persze megint csavarog valahol. Komolyan, jobban kell vigyáznom rá, mint rád! Mint egy tízéves kisgyerek, akinek új minden. Egész nap lófrál!
- Hát apu már csak ilyen! - kacagtam.
Ahogy anyu beszélt, megint eszembe jutott Dani. Ezután nem is nagyon figyeltem rá, csak lapátoltam komótosan a falatokat egymás után.
- Huh, ez jól esett köszönöm.
- Nem kérsz még egy adagot?
- Nem köszi, nem akarok görögdinnye lenni!
- Jól van. Voltál beiratkozni?
- Igen, és már tanulnom is kell, szóval...
- Persze, persze, menj csak! Milyen iskola ez, hogy még órán sem voltál, de lecke már van!
- Hát ilyen a főiskola!
Persze az egész házi feladat dolog csak ürügy volt, felmentem a szobámba, bedugtam a fülhallgatót, és zenét hallgattam. Valahogy egymás után jöttek a nyálas szerelmes számok, pedig nem is állítottam be a számlistán, ezért aztán nem tudtam kiverni a fejemből Danit. Már alig várom a holnapot! Még kicsit álmodoztam, mint egy kislány a szőke, kékszemű hercegről, aztán tíz óra körül lefürödtem, majd fogmosás után ágyba bújtam.

Alig várom a holnapot!