Elakad a felöltözésem utolsó mozdulata. A levélruhám pántja a vállamra hullik, a mellem majdnem kibuggyan így belőle. Ez legyen a legkisebb bajom, az előbb nézték végig, ahogy kijöttem a vízből, anyaszült meztelen. Mindkét farkasember elindul felém. Én pedig nem tudok megmozdulni. Nincs is miért. A múltkor „Wolfie” még utalást is tett rá, hogy jobb, ha nem futok. Nyilván nélküle is tudom. A vadászösztön. Ráadásul nincs az a terep, amin egy erdei tünde lefut egy farkasembert, tehát fölösleges lenne. A harc még esélytelenebb. A hülye indíttatásom, hogy randira jöjjek a „vérfarkasommal”, aki egyedül, felfegyverzett állapotomban is legyőzött párharcban, aztán majdnem megölt a vágyaival, na ez most vált öngyilkossággá.
Napokig véreztem még, a fájdalom is lassan múlt. Ha ezek ketten csak és kizárólag a szexuális vágyaik kiélésére fognak használni, már az sok lesz. De mi van, ha a másik nem azért jött. Kicsit nagyobbnak tűnik az „én Wolfimnál”. Alkalmi szeretőm, aki egyszer futni hagyott, amikor többszörösen kielégítettem, biztosan nem fog megvédeni. Ha az új simán meg akar ölni és enni, vagy előbb elhasznál, aztán esz meg, így jártam. A farkasembereknél a méret szinte egyenes arányban áll a dominanciával. Miért akarna megvédeni a fajtársával szemben? Ők a tündéket prédának tekintik, mint a szarvasokat. Mi őket önvédelemből elpusztítjuk, ha ránk támadnak. Ellenségek vagyunk.
Még mindig csak állok a parton, semmit érő levélruhában, ők pedig immár ott lihegnek mellettem. A szemükbe nézek. Igyekszem olyan arcot vágni, mint aki nem fél, de nem is ellenséges. Hátha ér valamit. Wolfie a majdnem kivillanó mellem nézi. Én pedig a társát. A szemét, az arcát fürkészem. Az már jó hír, hogy még nem marcangolt szét. Egy mozdulattal feltéphetné a hasam. Egy ugrással elharaphatná a nyakam. De csak néz. Én is őt. Aztán ketten együtt, farkasszemet.
Én nem bírom. Inkább Wolfiet nézem. Aztán egy mancsot, ami villámgyorsan közelít. Minden idegsejtem ugrani akar, futni, rohanni, de egyrészt minek, másrészt késő. A nagyobbik, új farkasember egy mozdulattal leszakítja az egész ruhám. Belém hasít egy fájdalom, a hasamon keletkezik egy elég hosszú, de szerencsére nem túl mély karmolás. Sőt, kettő. Immár egy örökkévalóságnak tűnő ideje állok ugyanott, a két ragadozó pedig az anyaszült meztelen prédáját nézi. Önkéntelenül rántanám magam elé a kezeim, de aztán megállítom a mozdulatot. Nem gondolok a sérülésre, nem gondolok semmire. Ha gyengeséget mutatok, a következő pillanatban a hasamon nem karcolást fogok látni, hanem a beleimet kijönni.
– Nyeszlett kis tünde – szólal meg a nagyobbik, aki az imént letépte a ruhát. Hangja morgó, reszelős. Elég lenéző, nemcsak tartalmát tekintve, hanem a kiejtése is.
Egy darabig csak nézzük egymást. Én felváltva őket, ők engem. A hideg rémületen kívül fázom is. Még mindig vizes vagyok, az erdő hűs, és mivel halálos csendben vagyunk, madarak énekelnek, a rovarok zizegnek, az enyhe szellőben mozognak a levelek. Egy hal csobban egyet a hátam mögött. Vagy talán mindjárt kimászik a vízből egy harmadik farkasember, aki eddig a sásban rejtőzött, tőlem jobbra, hátul? Nem merem megnézni. Hal lesz az…
– Alig van húsa – teszi hozzá a második farkas.
Elönt a borzongás. Remélem, nem akar felfalni. Wolfien már látom, hogy leginkább a szemével, de addig nem mer semmit tenni, amíg a nagyobb társa nem dönt.
– Bírja – nyögi ki végül. Elég halk, de ez most talán az életem jelentő dicséret. Egyben elindít bennem valami forró bizsergést. Ha nem esznek meg, ez a két farkasember hamarosan nekem esik. A testem is reagál. Vajon érzékeny orruk megérzi a lelkemből áradó furcsa vágyakozást? Biztosan van szaga…
Még mindig nem mozdulnak, bár az új farkas bólint egy kurtát. Elhiszi Wolfienak az értékítéletét. Mi lesz itt? Vajon milyen heves a pajtása? És… öö… mekkora? Mert az első farkasomét ismerem. Sőt, nem kell messzire mennem az emlékeimben, itt áll előttem. Szó szerint. Megduzzadt hímtagja már erősen kikandikál a sűrű szőrmebundából, és bár még nem teljesen kemény, már előrevetíti, hogy megint vérezni fogok. Sokat… Megborzongok a gondolatára is. Vagy talán a hidegtől.
Ekkor lever a víz. A második farkast nézem. Csak meredek rá, a lába közére, a testére. Hosszú farka van, hosszabb mint amilyen Wolfie mögött lóg. És ennyi. Elöl semmi. Lehetetlen, hogy nem reagált a testem látványára. A farkasembereknél egy dologban lehet megbízni. Ez pedig az, hogy nem bírnak a vérrel. Se a sajátjukkal, se másénak ellenállni. A ruhámat letépő, egyértelműen kettejük közül domináns egyed egy szuka. Na, azok viszont egy dolgot csinálnak a tündékkel. Illetve belőlük: vacsorát.
Már tátja is száját, a hasamhoz közelít. Csak nézek lefelé, a félelmetes fogsor villan egyet a fák közt beszűrődő fénypászmák egyikében. Aztán hozzám ér. A nyelve. Ugyanolyan érdes, mint amilyenre Wolfie esetében emlékszem, de mivel nem a fogazata találkozik a hasamon át a gerincemmel, szinte már-már nyugodtan fogadom. Végignyalja a karcolásom. Ahogy végez, a vércseppek eltűnnek, az érintése egy bizsergő, kissé undorral eltöltő csípős, mégis talán jóleső érzésbe megy át. Nem csak az, hogy élek még mindig, hanem a hatása. A farkasemberek nyalogatják a sebeket, nem véletlenül.
– Finom – morogja a szuka. – Nem esszük?
– Ő esz minket – mondja Wolfie. Közben nevet. Még mindig egyszerre találom végtelenül ijesztőnek azt a csaholás és huhogás keverékeként hallatszó szaggatott hangot, amit közben hallat, mint amennyire alapvetően vicces. Ám nincs időm se mélázni se megijedni, mert megragadja a hajam és egy mozdulattal kibillent az egyensúlyomból. Mire visszanyerem, előtte térdelek, a saját testemhez képest valószerűtlenül nagy, csúcsos, kutyaszerű péniszének vége a szapora szívritmusára lüktet a szám előtt. Ő annyival magasabb nálam, a farka pedig olyan hatalmas, hogy nemcsak térdelve tudnám a számba venni. Másik mancsával is a fejemre fog, nem hagy kétséget felőle, mit akar. Két kezemmel gyorsan megmarkolom az immár szinte teljesen kemény, de kissé még lefelé görbülő végű szerszámot, és amennyire lehet, kitátom a szám.
Ő tolja és a hajam húzza, én markolom és szívom. Nem tehetek mást. Szerencsére megint fürdött, bár ettől még szaga és íze van. Szinte azonnal a torkomba csúszik, ingerel. Reflexszerűen el akarom távolítania számból, de olyan erősen húz magára, hogy esélyem sincs. Pontosan tudom, mit kell tennem, és azt is teszem. Szorítom, szívom, leküzdöm a hányingert, nem törődöm a torkom fájdalmával. Ő meg csak döfi és döfi. Én pedig épp akkor veszek levegőt, amikor hagyja.
Sajnos nagyon keveset hagyja. Már számítottam rá, a múltkor sem kímélt, de túléltem. Talán most is sikerül.
Közben felgyűlik a nyálam, le kéne nyelni, de nem tudom, a torkom szinte folyton kitölti, alig kapok levegőt. A légutamba fogok hányni, ha nem enged el! Elönt a pánik, szürkül a világ, pontosabban akkor se világosodik, ha kinyitom a szemem. Persze csak az ütemesen közeledő és távolodó szőrös testét látom a rúd túlsó végén, amit egyre erőtlenebbül markol valahol a két tenyerem. Önkéntelenül vonaglani kezdek, ő meg csak döfköd. Megpróbálom az ujjaimat a véreres dorongjába mélyeszteni, de csak biztatásnak veszi. Szabadulnék, próbálnám eltolni, a kezem megtalálja a heréjét, talán meg kéne ütni, de akkor az baj lenne, vagy a szabadulás, az életösztönöm csatát vív. Ha nem teszek semmit, megfulladok, ha teszek, dühében végez velem.
Pánik. Sötétedés. Döfés. Hányinger. Wolfie rosszul mérte fel, nem bírom.
Aztán levegő. Mint aki hirtelen feljut a víz alól, sípolva, öklendezve, sírva veszek levegőt. Ha létezik kielégülés egy légvételtől, akkor nekem most az van. Ömlik a számból a nyál, a hányingert sikerült legyőznöm. Ezúttal sikerül. Térdem erőtlen, a hajam még mindig a markában, lóg a fejem, lógok én is, csak a kezeim markolják a lőcsét, amely olyan kemény és vastag, hogy a karom súlya egyáltalán nem hajlítja lefelé.
Lassan magamhoz térek, de Wolfie még nem lőtte tele a gyomromig a számat a nedveivel. Az újabb fulladásos élményre nem vágyom, de arra, hogy örömet szerezzek neki, valami megmagyarázhatatlanul furcsa módon igen. Meglepően sok időt hagy, hogy regenerálódjak. Aztán rájövök, hogy ez a bemutató része. A szuka ott ólálkodik és néz. Szorosan mellettünk áll. Egyik mancsa, pedig… Nos, a lábai közt van és ütemesen mozgatja az egyik ujját. Ilyet se láttam még, nemhogy farkasembertől, de még tündétől sem. Mármint magamon kívül… Teljesen elvonja a figyelmem, pedig Wolfie ismét ajkaimnak nyomja a hegyes végű, vérvörös makkját. Engedelmesen tátom a szám, bár le se tudom venni a szemem a mellettem magát izgató nőstényről. A hegyes végű dorong ismét kitágítja a szám, kispadra ülteti a nyelvem és kéretlenül a torkomba tolul, de én csak a maszturbáló farkast nézem. A szukák (nőstények, na jó; nők) a fajuknál alig különböznek első ránézésre. Ritkán van alkalmunk megfigyelni őket. A tetemeket szinte azonnal elássuk, élőben pedig elenyésző időnk van tudományos elemzést végezni. Wolfie teste csak közeledik és távolodik, a torkom tágul majd igyekszik visszarendeződni, ütemesen. De a látóterem szélén csak az a karmos ujj van, ami eltűnik lábak közt is sűrű szőrben. Semmit nem látok, csak tudom. Tudom, hol jár, és ettől én is akarom. Nem egészen vagyok tudatában, hogy az én egyik kezem sem fogja már a bődületes dorongot, hanem besiklik a combjaim közé. Nem egészen csodálkozom el rajta, hogy nedvesség fogad. Azon sem, hogy a fuldoklásom megint közelít, az érzékeim pedig eltorzulnak tőle. A levegőhiány megtalál az öklendezés már szerencsére kevésbé. Az ujjam szinkronban mozog a farkasasszonyéval. Wolfie liheg, mozgása gyorsul, egyben vadabb is. Fáj a torkom, de nem érdekel. Várom, hogy elöntsön az áradata, nyelni akarok és élvezni, az ujjam szinte biztosan bevégzi azt a kulcsingert, amit a torkomtól nem kapok meg. Miközben a nőstény kukkol, néz… Hihetetlenül valószerűtlen érzés. Közeledik, jön már…
Egyszer csak, mint valami villámcsapás, Wolfie lőcse eltűnik a számból. Az ösztönöm levegő után nyúl, szinte hörögve nyelem a gázt és a nyálat. Lihegek, de a hím már hanyatt hever egy jól irányzott taszítástól. A társa egyszerűen fellökte. Még jó, hogy a még mindig a hajamnál fogva tartott fejem nem követte a hanyatt vetődött pózába, ami szinte teljesen vízszintes, kivéve a vérszínű testrész, amely lüktetve mered az égnek.
– Engem! – morogja a nőstény. Ő ragadja meg a már reménytelenül kócos üstököm. Wolfiet egy második taszítással odébb tessékeli, dominanciáját azzal is mutatja, hogy bár a tópart hatalmas, ő pont oda akar feküdni, hasonlóan szétvetett lábakkal. Lompos farkát az aprókavicsos-füves parton csóválja, szinte azonnal körcikkelyt rajzolva a talajba.
– Nyalj! – adja ki a parancsot.
Wolfie felpattan, mellém áll, ahogy a nőstény lába közt térdelek. Leguggol. Látja az ellenérzésem, a tanácstalanságom.
– Nyald! Vagy ő esz.
Egyenes beszéd. Micsoda motiváló érvek. A karmos kéz széttárja előttem a szőrt. Meglátom, amit talán nagyon kevés tünde előttem. Egy farkasasszony vulváját. Ahhoz képest, hogy a fogsoros, ragadozó pofájuk mennyire különbözik a szánktól, a szőr alatt a nőiességének bejárata alig. Duzzadt (bár szinte teljesen szőrös) nagyajkak, melyek szinte feketék vagy sötétbarnák. Alatta viszont minden rózsaszín és szimmetrikus. Csak épp sokkal nagyobb. Értelmet nyer a hímek számunkra mindenképp bődületesen túl nagy szerve. Az pont beillene ide. Kellemesen, könnyedén, élvezetesen, fájdalommentesen.
Nos, a tündék alapvetően a természetesség, az élet törvényszerűségének és a logikus elveknek az őrei és gyakorlói. Épp ezért az azonos neműek kéjelgése nem igazán a kultúránk része. Nincs ellenünkre, nem üldözzük vagy botránkozunk meg rajta, de férfiak körében extrém módon, nők körében pedig számomra ismeretlen mértékben ritka. Nem beszélünk róla. Nem tabu, de szükségmegoldás. Nyilvánvalóan nem csak utódnemzési szándékkal okozunk egymásnak örömet. A gyermekáldást természetes módon szabályozni tudjuk, így a pusztán egymás kölcsönös jóérzését biztosító együttlétnek kevés akadálya van, annak legtermészetesebb, férfi és nő közti módján. Ezért minimális a homoszexualitás. Ráadásul kultúránk része a gyönyörszerzés oktatása, nincs szükségünk saját nemünk vélt vagy valós extra gyengédségére. Épp ezért idegenkedtem kicsit a feltáruló szerv láttán. De nyilván nincs mit tennem. Beszívom a szagát, megízlelem. Nyilván a tündék nagyságrendekkel illatosabbak. Vagy épp illatmentesebbek. De Wolfie-ék fürödtek előttem. Ez biztos. A farkasasszonynak nőstényszaga van. Sós, kissé keserű íze, és…
– Nyalj! – sürget, és belenyomja a szám a rózsaszín ajkai közé.
Óvatos vagyok, finoman kezdek. Erre a hajamba markol.
– Erősebben! – lihegi, én pedig mit is tehetnék. Vadul szánkázik a nyelvem, amelynek amennyire lehet, megpróbálom kikapcsolni az ízérzékelését. Annyira nem is rossz. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a legsérülékenyebb és egyben legérzékenyebb része egy farkasasszonynak. Én pedig talán az egyetlen tünde vagyok, aki ezt valaha megtette, amit én most. Vagy legalábbis akik korábban mégis, azok sosem beszéltek róla. Például mert meghaltak…
Erre nem szabad gondolnom. Csak járatom fel-le a nyelvem, amiben segít, hogy gyakorlatilag vadul csókolóznom kell vele. Az ajkamat is odapréseli. Szívom, nyalom, egyre nagyobb lelkesedéssel. Már az ízét sem érzem. Sajnos ismét alig kapok levegőt, ahogy egyre jobban belejön a dologba, és szinte a hajam kitépve próbál ösztönözni. Orrom folyamatosan nekiütődik valaminek, ami túl közel van, hogy lássam. Csak sejtem, mint tudom. A csiklója. Amíg még láttam, mi vár rám, nem tűnt túl nagynak. Illetve az egészhez viszonyítva is hangsúlyos volt, de még a mi mértékeink szerint is arányos. Mostanra erősen megduzzadt. Kicsit abba kell hagynom a nyalakodást, hogy megszemléljem. Alig egy másodpercet hagy, mert megmarkolja a hajam és újra a vaginájának nyom, de a kép azonnal a lelkembe ég. A csiklója nagyjából akkora, mint egy serdülőkor hajnalán álló tündefiú szerszámocskája, ami még épp a nemi érés növekedése előtt áll, de már benne van az ígérete egy méretes varázspálcának, ami kellően hatékonyan képes elbájolni egy ivarérett tündelányt. És ez itt előttem egy hatalmas női nemi szerv legérzékenyebb pontja. Vagyis inkább rózsaszín, köröm nélküli, duzzadt begyű ujja.
Nem sokat gondolkodom. Egy mozdulattal bekapom és körbeölelem a nyelvemmel.
A farkasasszony olyat hördül, hogy beleremeg a tó vize. Nem látom, csak elképzelem. De hirtelen egyszerre lazul el a hajam húzása és fogja szorosabb marokra. Két bátortalant szívok rajta, egyet csapok a nyelvemmel, a gyakorlatilag csak csontokból izomból és szőrből álló test alattam vonaglani kezd. És vonyítani. Nem fájdalmasan, kéjesen. Egy pillanatra elengedi a két alkalmi copfom, amit a fülem mellett markolt magának, és szinte már finoman a fejem búbjára helyezi egy mancsát. Óvatosan adja a ritmust, ami egyre gyorsabb. Gyakorlatilag szopom a csiklóját, mintha pénisz lenne. Nem valami nagyot tudok bólogatni, hisz a szerv nagy része még így is a kisajkak redőjében van, de a nyelvemmel és a lehető legpuháb de feszes izomzatú ajkaimmal ölelem, szívom, nyomogatom.
A szeme sarkában mozdul valami. Wolfie egy darabig tátott szájjal és a fogai közül kilógó, valószínűtlenül hosszú, csöpögő nyelvével figyelte az eseményt, de most feláll és mögém indul. Ekkor gondolok bele, hogy a nőstény lábai közé húzott fejjel, a part enyhén szúrós kavicsain térdelve jelenleg a legmagasabb ponton a kidüllesztett fenekem. Eltűnik mögöttem, de nem történik semmi, leszámítva, hogy a farkasasszony egyre magasabb hangokat hallatva, de halkan vonyít minden nyelvcsapásomra és szívó mozdulatomra. Még a fejem is elengedi. A farkát lassan csóválja a két felhúzott térde közt, néha picit megszorítja a fejem két oldalát a combjai közt. Ha behunyt szemmel arra gondolok, hogy egy kis péniszű tünde kamasz van a számban, akkor egyszerre tölt el a liliomtiprás bűntudata, másrészt terelődik el az lelkem mélyéről felgyülemlő undor, hogy alapvetően egy nőnemű lény testét nyalom és szívogatom. Közben valahogy eljut az agyamig, hogy a jobb kezem az én combjaim közt van. Érzem a magam keltette kellemes ingereket, az ujjaim legalább olyan csiganyálas, csúszós területen kalandoznak, mint a nyelvem az imént. Aztán megérzem, hogy valami félretolja a hátul kalandozó kezem. Valami érdes és mégis síkos. Nem finomkodik, csak benyal. Ettől egyszerre látok csillagokat és borzongok meg. Eleinte túl erős, önkéntelenül összeszorítanám a fogaim, de akkor a sértett szuka két csapással széttépné a nyakam vagy az arcom. Úgyhogy kibírom.
Furcsa helyzet áll elő. Én csiklót szopok, Wolfie nyelvvel dug. Olyan helyekre ér be a fürge, kunkorodó szerve, ahová még talán senki és semmi nem merészkedett, olyan pontokat nyom meg bennem, aminek a létezéséről sem feltétlen tudtam. Úgy forgatja, hogy egyszerre látok pörgő csillagokat és az egész csodálatosan szép és izgalmas Tejutat. A csillagászatról eszembe jut a tudomány. A biológiai felfedezés új szakaszába lépek, amikor az immár tétlenségre kárhoztatott jobb kezem előre húzom, s előbb egy, majd két ujjammal oda jutok, ahová még tünde nem merészkedett. Egy farkasnő hüvelyébe. Különös érzés. Hasonlít az enyémhez, amit persze hogy bejártam, csak a redők erősebbek, vastagabbak, érdesebbek. Érződik az elemi elpusztíthatatlanság, de ugyanakkor az is, hogy tágasabb, sokkal nagyobb. Könnyedén elnyeli a harmadik ujjam, még mindig van benne hely, bár már szorosabb. Kezdem kitapogatni, hol vannak benne érzékeny pontok, a visszajelzés azonnali. Hangszínben, hajamba markolásban, enyhe, de kifejezett csípőmozgásban, mely további tettekre ösztönöz. Negyedik ujj. Simán becsúszik. Nemhiába, azt kell elviselnie napi szinten, amit nekem egyszer is messze sok volt. Mégis visszajöttem érte. Bárcsak a csodálatos nyelve helyett Wolfie végre…
Mintha a farkasember hallaná a gondolatom. Eltűnik a nyelve, csúnya hiányérzetet hagyva. Már majdnem hátrafordulnék, vagy valami ösztönzőt mondanék, amikor megérzem, hogy valami hatalmas, erős és kérlelhetetlen a hüvelyem bejáratának nyomódik. Nem is áll meg, követelőző sebességgel száguld befelé, amíg bele nem ütközik a végébe.
Ekkor megrezegtetem a farkasnő csiklóját és kisajkait. Egy velőtrázó sikollyal adom tudtára a világnak, hogy épp péppé akarja zúzni a belső szerveim egy túlméretes objektum. Senkit sem érdekel a nyomorom. A szuka a dús hajkoronám ellenére mélyeszti a karmait a fejbőrömbe, hogy szívjam tovább a kicsiny pénisz méretű peckét, a (valódi) hímtag tulajdonosa pedig begerjedt vágyaiban ugyan szinte teljesen kihúzza a mindent szétfeszítő lőcsét, de csak azért, hogy újra betolja, ha lehet, még mélyebbre és mélyebbre. Amely egyszerre dörzsöl odabent (és vastagságánál, mindent befordító hosszánál fogva odakint is) mindent, amitől felragyognak a csillagok, illetve gyújt ki újakat, amikor a végéhez ér, és azon is túl próbál türemkedni. Túláradó fájdalom és őrült jóérzés váltják egymást, folynak össze, feszítenek és szorítanak ütemesen, miközben elmélyülten szívogatom a számban lévő kicsinyített mását annak, ami bennem van. A kínom zsibbadássá tompul, annak ellenére, hogy érzem, Wolfie minden lökéssel némi újabb utat tör a lehetetlenséggel határos módon, csakhogy újabb és újabb fájdalomreceptorokat indíthasson be.
A szuka vonaglik alattam, farka egyre vadabbul csapkod. Egy új érzés kerít hatalmába. Egy új ötlet, egy új természettudományos kísérlet. Négy, még mindig bent lévő, de a mozgásában a rengeteg inger miatt meggátlódó összeszorított ujjaim közé csúsztatom az ötödiket, majd az egészen tolok egyet, amikor Wolfie a következő ostromot indítja a faltörő kossal. Bezzeg a nőstényfarkas szinte meg se rezzen. El se hiszem, hogy könnyedén belé csúszott az egész kézfejem. Ökölbe szorítom, majd amikor Wolfie ismét péppé próbálja gyúrni az altestem felől a gyomrom is, én is tovább tolom a karom. Az alattam vonagló test kissé megfeszül, de csak a lompos farka kunkorodik fel a földről, hogy megcsiklandozza a mellem, koszt és por csapva a bimbóimra, szinte megostorozva az érzékeny pontjaimat a kőkemény szőrszálakkal. Ha Wolfie lök, én is ütök. Nem tudom, a legkedvesebb farkasom meddig tolja belém a sajátját, de az én karom is mélyed az izmos testüregben, mire beleütközöm valamibe, ami biztosan a méhszája. Tovább nyomulok, még van ott hely. Majdnem könyékig merülök bele, mire elérem a végét. Közben szívom a csiklót. A szuka is felsikolt. Na jó, az övé üvöltés, amire madarak röppennek fel a fákról. Azok, amik valamiért maradtak. Talán kukkolni. Ilyet még biztosan nem láttak…
Valóban érdekes látvány lehetünk. Úgy érzem magam, mint valami élő szexuális segédeszköz. Meztelen, csupasz, világos testem az összekötő a a két sötét, szőrös farkas közt, akik igazából egymást hágják, csak amit Wolfie lök rajtam, ugyanazt én nyomom a nősténybe. Nem tudom, meddig vergődöm így, kettejük közé, beléjük és köréjük fonódva, szívva és nyomva. Nem is igazán érdekel. De egyszer csak nyögések, morgások és az én sikolyaim közt beindul a hullám. A hanyatt fekvő farkasnő kezdi. Egyre jobban ficánkol, lompos farka már ütemesen csépeli a melleim, bajra-jobbra csapkodva. Fáj, de egyszerre izgatja a bimbóim. Aztán dobálni kezdi magát, alig bírom a csiklóján tartani a szám, csak szívom és nem eresztem, vigyázva, nehogy egyetlen fogam is hozzáérjen. Valószínűleg akkor letépi a fejem. Így sem sok híja van, karmos ujjait a fejbőrömbe nyomja, érzem, ahogy kiserken a vérem, de nem törődöm vele, semmivel sem tudok. Wolfie lök, én ütök, még erősebben. A kezem majdnem letöri a vonagló test alattam, iszonyatosan erős, érdes, dörzsöli a puha bőröm, de most mindjárt vége. Felharsan a vonyítás, rázkódik, ráng, majd a két combja a fülemre szorul, préseli a fejem, de csak azt éri el, hogy emiatt még annyi mozgásterem sincs, ami eddig volt. Wolfie pedig nem áll meg, a faltörő kos kíméletlen, átszakít mindent. Leginkább az én fájdalomnál is erősebb gyönyöröm gátját. Fuldokolva sikoltok a szuka ölébe, aki kicsit enged a szorításon, mert úgy átadom Wolfie döfését az utolsó erőmmel, hogy attól még neki is keresztbe áll a szeme. Nem látom, de érzem. Szabadulni próbál, de nincs mitől, nincs kitől. Újra ajkaim erős szorításában a legérzékenyebb szerve, nem eresztem, amíg nem lesz neki túl sok. Csak azzal nem számolok, hogy Wolfie se bírja. Ő nem üvölt, csak döf egy nagyon lassú és mélyet, aztán kissé vissza is húzza, hogy még egyet odaszúrhasson, aztán érzem, amint elönt a lüktetése és a forró nedve. Váratlan élményként ér, eddig sajgó belsőmet szinte balzsamként önti el az, ami undorral kéne eltöltsön, de gyönyörrel tölt. Újra kinyitom a számat, sikoltanék, de csak remegek, nyögök és remegek és vonaglom. Aztán se kép, se hang.
Arra eszmélek, hogy hanyatt fekszem a kavicsos-homokos-füves tóparton. Kiterítve, mint valami vízi hulla. A két farkas felettem áll, lenéznek rám. Ebből a perspektívából feltűnik a különbség az alkatukban. Nyilván egyértelmű, hogy Wolfie kan. Ennek bizonyítéka bár most lóg (furcsa, új tapasztalás az eddigiek fényében), még nem tűnt el a szőr közt, nem húzódott vissza. Ami viszont innen nézve látszik, hogy a farkasnő csípője valamivel szélesebb, válla a rajta dagadó és a szőrzet alól is hangsúlyos izmai ellenére keskenyebb. Amit pedig szinte csak vélek mint látok, hogy melle is van. Nem olyan izomcsomók, mint amik a hímeken, egyértelműen nőies formája van. Azon is elgondolkodom, hogy van-e kettőnél több mellbimbója. Vajon mennyire emberek vagy tündék és mennyire állatok? Talán inkább hozzánk állnak közelebb. Hozzám biztosan. Leguggolnak.
– Már nem bírja. Mos megeszem – morogja a szuka, bizonyítva, hogy a beszéd és az alkat sem biztosíték a magasabb értékrenddel járó fejlődésre.
– Még meg se hágtad – mondja Wolfie. Az ehhez járó mozdulatában lemondó lazaság van, de a hangszíne kissé aggódó, ha nem is féltő. Talán a kedvenc játékszerének elvesztését sajnálná, miközben a combcsontomról rágná le a húst? Nem akarom megtudni.
– Ez viszont igen – mondja a szuka. Legnagyobb meglepetésemre mintha elmosolyodna a fogsoros pofájával, majd benyúl a saját lába közé. Karmos ujja eltűnik saját magában, aztán kiveszi. Megszemléli. Én sem tudom levenni róla a pillantásom. Egyértelműen nem csak nyirkos és síkos, hanem sötétebb, vörösebb, ahol az imént magában járt. – Jól megvert. Édesebb lesz az ebéd.
Egy porcikám sem kívánja. Nem az elfogyasztódást, hanem azt sem, ami eszembe jut, de nem tehetek mást. Ez megint élet-halál küzdelem. Egy ugrással pattanok fel a fövenyről. Megállok köztük.
– Még nem hágtál meg – mondom a szuka szemébe, amennyire a durva magasságkülönbség lehetővé teszi. Feszesen, enyhén szétvetett lábakkal, de nem fenyegetőn állok előtte. Kezem nem ökölben, hanem megpróbálom megérinteni. A mellkasát, ami a fejem magasságában van. Tudat alatt a melleit keresem, de csak felkacag.
– No!
Egy gyors mozdulattal megragadja a vállam, a kulcscsontom alá mélyed a karma, de nem döfi át a bőröm. Nem sok híja.
– Ez váratlan – mondja, aztán a másik mancsával a lábam közé nyúl. Azt hiszem egy pillanatra, hogy itt helyben feltép alulról felülre, de csak belém nyúl. Önkéntelenül sikkantok egyet, nem bírom ki. De csak kacag. Kiveszi az ujját, nézegeti.
– Pedig Hrog jól helyben hagyott.
Két karma közt csíkot húz a különféle dolgok pirosas keveréke. Nem csodálkozom. Ám az agyamnak mást is fel kell dolgoznia. Egyrészt nem haltam meg az imént, másrészt belém nyúlt és nem sértett meg (tudományos érdeklődésnek tekintem, mely inkább érző, gondolkodó lényre vall, mint ösztönállatra), harmadrészt van egy nevem a Wolfie helyett. Bár amennyire tudom, és az elmúlt hetekben eléggé beleástam magam a fellelhető irodalomba, a farkasembereknél a nevek csak inkább névmások, vagy valamilyen jelölések. Konkrét személyt ritkán illetnek egyedi névvel. Ha közös nyelvre kéne fordítani, olyan szavakkal illetik egymást, mint a klasszikus apa-anya-gyermek, vagy az alárendelt, főnök, társ, vezető… A Hrog (vagy hrog) rémlik, vadászcsapat-társ a jelentése, de alárendelő szinten. Vagyis a szuka (nőstény, farkasnő) a felderítő/vadász különítményük elöljárója, Wolfie (hrog) pedig az ő katonája. Mindez csak azt támasztja alá, hogy a hierarchikus rendszerükben, ahol az a fura, hogy Wolfie kisebb mint a fajának nősténye, az előttem lankadtan álló hrog nem védene meg. Még önös érdekéből sem, vagyis hogy tovább élvezhesse a testem. Hogy őszinte legyek, én tovább maradjak ennek (ki)elégedett játékszere vagy tárgya.
Mindenesetre nem sok esélyem maradt. Bármit is ért ez a Honu (illetve mivel nőstény, Hona, ha jól emlékszem, így hívják a vadászcsapatok döntéshozóját) azon, hogy meg akar hágni, azt kell túlélnem, ha a mai napot is szeretném.
Tehát a honu (Hona) újra belém nyúl, ezúttal két ujjal. Kissé megborzongok, de állom a tekintetét és az ostromát. Hagyom, hadd járassa az ujját. Talán erre gondolt. Ismét kihúzza. Megrázza a fejét, ezt a hrognak (Wolfienak) szánja. Megijedek. Nem találja megfelelőnek az elnyűtt testrészem.
– Akkor tisztítsd ki! – morogja.
A megszólított azonnal sarkon fordul és a tóba gázol. Letérdel majd lehajol és inni kezd. Farkas módjára, lefetyelve nyeli a vizet, mohón és gyorsan. Átszalad az agyamon, hogyha ilyen sebességgel járatná a nyelvét, akkor valószínűleg folyamatosan sikítanék. Elhessegetem a képet, bár nehezemre esik. Ijesztően ráállt az agyam a szexuális élményekre. Teljesen eltompítja a túlélési ösztönöm. Mire rájövök, hogy gyakorlatilag egyedül maradtam az előbb engem még megenni készülő Honával, ő hátba taszít és a tó felé lök.
– Igyál te is!
Mire három szökkenéssel visszanyerem az egyensúlyom, már térdig állok a vízben, Wolfie mellett. Ő még mindig iszik. Bődületesen sokat. Ennyire nem lehetett szomja, bár biztos ő is kimelegedett abban a bundában. Rólam is folyik a víz, de most nem erre a tóra vágyom, hanem egy kád réti virág illatú forró vízre. Valóban szomjas vagyok, de a bennem még mindig pislákoló kultúr-tünde megundorodik, hogy a magát mellettem áztató Wolfie mellől igyak egy álló élővízből. Általában forrás- vagy gyűjtött harmatvizet iszom, de…
Becsörtet mellém a nőstény, én pedig gyors helyzetértékeléssel úgy döntök, hogy még azelőtt iszom pár kortyot, mielőtt ő is, vagy a belőlem még mindig patakokban szivárgó kevert testnedvek szétoszlanak körülöttem.
Aztán elnyúlok a víz tetején, hanyatt. Nem érdekel semmi és senki. Lábam és széttárt karom leér, fülem a vízbe merül, így a két lény tompa, vízben keltett zajait hallom csak, a fák susogása és a – még mindig maradt – madarak éneke elenyész. A lombok itt még a tó fölé érnek, legalábbis a délutáni napot elárnyékolják. A fényjáték villódzik előttem, én pedig furcsa nyugalmat érzek a hűvös vízben, szétomló hajjal lebegve. A tó oldja a görcseim, az enyhe hullámok kimossák a hajamba tapadt véremet. Ez annyira kellemes, hogy nem érdekel a két farkas. A pillanatnak élek. Ez az igazi megtisztulás.
Arra eszmélek, hogy megragadnak a hónom alatt. Kivisznek a vízből és megállítanak a parton. Velem szemben a két ázott farkas. Szőrük a testükhöz tapad. Ez új élmény. Önkéntelenül kinyúlok értük, megsimogatom őket. Nem tesznek semmit. Hagyják. A formáik már-már majdnem tündeiek így. Leszámítva az elnyúltabb, fogakkal teli szájukat (pofájukat) és a hosszú talpukat, amely a lábuk majdnem harmadát kiteszi. Lábujjhegyen járnak, mint rengeteg más emlős. Ez egyértelműen farkasos módi. Enélkül is magasabbak lennének, de így a fejem épp a köldökük fölött van. A tudományos érdeklődésem erősebb a félelmemnél, mely valamiért egy csapásra eltűnt. Felnyúlok. Hrog vagyis Wolfie melle egyértelműen csak izom, de Honáé nőies formájú és állagú. Érezni, hogy azért a többsége izom, de a felszíne olyasmi, mint az enyém, csak sűrűbb és az izmon kívül sokkal laposabb. Cserébe ő is hozzám ér. Karmos mancsában méregeti a melleim súlyát, meglepően óvatosan megszorítja. Nem szól semmit, de látom a szemén. Talán irigykedik. Talán véletlenül, talán direkt úgy veszi el a kezét, hogy megkarcol a karmával. Nem ér bimbót, nem serken a vérem, de nyomot hagy. Nem kér bocsánatot. Ha egy magasságban lennének, farkasszemet nézne a két kőkemény (biztos a hideg víztől..) rózsaszín bimbóm az ő két feketéjével, melyet sejteni lehet a sötét szőr alatt.
– Na, mosd ki!
Ez Hrognak szól. Aki ellép mellőle, mögém. Hona a vállamra teszi a mancsát, nyomást gyakorol rá. Előrehajolok, önkéntelenül felkínálva a hátsó fertályom a mögém érő kannak. Aki se szó, se beszéd, a még mindig félpuha (vagy félmerev) szerszámát belém szuszakolja. Nyilván simán becsúszik, a tó nem áztatta ki a még mindig bőven szivárgó mindenfélét. Wolfie párat döf, de meglehetősen felületesen. Hozzászoktam, hogy fájdalommal jár, meg mindent kitöltő, intenzív élményt persze, de az most nincs. Aztán ki is húzza, pedig már várom, hogy megkeményedjen és karóba húzzon, miközben társa lába közét nézem, meg a földet. Meggörnyedt helyzetemben önkéntelenül utána próbálok menni hátrafelé, a testem nagyon csalódott, hogy abbamaradt, ami épp csak elkezdődött.
Ekkor újra megérzem a hegyes végű makkot. A karmos kéz még mindig a vállamon, Wolfie egyik mancsa a csípőmet szorítja. Ha megugrom, valamelyik sötét és hegyes karom belém mélyed, beláthatatlan károkat okozva. Ám minden eddiginél nagyobb késztetést érzek, hogy elugorjak. Egy lyukkal eltéveszti a házszámot a legkedvesebb farkasom!
– Ne! – nyögöm, de szorosan tartanak. A makk vége nyomul, hegyes és síkos. Gazdája lassan de kérlelhetetlenül nyomja befelé. Mire odáig jutok, hogy felsikítanék, a mozgás megáll. Pedig igazából még alig van bennem valami. Ekkor azonban valami forró kezd belém ömleni. Elkerekedik a szemem, mozdulni se bírok a döbbenettől. Folyik, inkább árad belém a pisi. Pillanatok alatt kellemetlen feszítő érzéssé válik. Rémes feszítő érzéssé. Minden erőmre szükségem van, hogy benn tartsam, főleg, amikor Wolfie „kihúzza a dugót”, ami alig volt bent. Az izmom azonnal összezárul, megpróbálok felegyenesedni. Csodák csodája a nőstény is elenged. Állok kettejük közt, és nagyon el kéne rohannom a bokorba…
Kérlelő szemekkel nézek hol egyikre, hol másikra. Aztán megszólal a fejemben a „ne fuss!” intelem, ezért az utolsó pillanatban inkább csak nagyon gyorsan somfordálok el, látótávolságon kívülre, aztán elguggolok, és elengedem magam.
Hangok. Szégyen. Bűz.
Nevetés. Idáig hallom a horkantó nevetésüket. De nem tehetek mást, visszakullogok. A két farkas a térdét csapkodja, amikor riadt, szégyenteljes arccal visszatérek. Két ázott ragadozó azon röhög, hogy milyen hangok jöttek a bokorból. Na jó, ez egy kicsit vicces. Egyelőre nem tudok nevetni. Wolfie még két „beöntést” ad. Másodjára már legalább tudom, mire számíthatok, a harmadiknál viszont megfordul bennem, hogy mi lenne, ha megfordulna bennem. Mindig jó alaposan összenedvezi a farka végét, mielőtt a fenekemhez illeszti. Mi lenne, ha becsúszna? A tündék közt nem tabu a „rossz luk”, de nagyon ritka. Higiéniai okokból, és mert a fogamzáskontrolláló képességünk miatt a sokkal praktikusabb és kellemesebb nyílás is majdnem mindig elérhető. Valójában sosem próbáltam, Wolfie pedig olyan közel jár, mint még senki. Ahogy harmadjára megtölt a rengeteg tóvíztől híg vizeletével, kicsit elképzelem, hogy igazából a feszítést a betüremkedő hímtagja adja. Beleborzongok, de abba is, mi történne, ha az ő vad és kérlelhetetlen stílusában és méreteivel esne nekem. Elvetem az ötletet, hogy rávegyem. Úgy tűnik, más terveik vannak, mert nincs negyedik kör. Kissé leöblítem magam a tóban. Hagyják. Valószínűleg az ő szaglásuk jobb az enyémnél, és én úgy érzem, a lábamon maradt ez-az…
Nagyon furcsa, nemcsak a hűvös tóvíztől reszketős módon sétálok ki a partra és állok meg előttük.
Meglepően türelmesek voltak, de most Hona megragad. Fél kézzel alám nyúl, hátulról, mintha egy kisgyerek lennék. Méreteim tekintve nagyjából akkora vagyok számára, mint nekem egy betűvetést tanuló ifjonc. Másik mancsát a hátamnak nyomja, így összehajtva tart maga előtt. Aztán a fenekem csattan a combján. Kicsit igazít valamit, aztán megérzem, hogy valami felmegy a hüvelyembe. Nem tart sokból kitalálni, hogy a csiklója vége. Alig merül el, illetve Wolfie után pláne nem okoz nehézséget, sőt kifejezetten alig érzem. Ám aztán újra igazít, és az imént imígyen megnedvesített szervecske megtalálja a kitisztított, kerek lyukat, és se szó, se beszéd áthalad a záróizmon. Alig halad mélyebbre, mint Wolfie makkjának a vége, de ez egyértelműen átmegy azon a határon, amin a hímtag nem tett. Ily módon az a furcsa helyzet áll elő, hogy iyletén szüzességem (maradékát) egy nőnemű lény veszi el. Nagyon furcsa érzés. Nem csak az, hogy rossz helyen van, hogy mégis türemkedik, hogy össze vagyok hajtogatva, hogy apró, de annál vadabb lökésekkel csap magához, húz magára, hanem hogy közben megjelenik Wolfie a látókörömben, és se szó se beszéd a számba tolja a még mindig nem egészek kemény, de pillanatokon belül azzá váló szerszámát, miközben átvesz valamennyit a súlyomból a társáról. Természetesen a legjobb fogást a két mellemen találja meg. Karmai az oldalamba állnak, de azért annyira figyel, hogy ne döfje át a bőröm. Ennyire kiszolgáltatott még talán megkötözve sem voltam, amikor azon a tisztáson reszkettem az életemért. Érzem a nőstény lökéseit, nyelem Wolfiet és behunyt szemmel gondolom át az életem és az, hogy mekkora ötlet volt ide jönnöm. Természetesen a hatalmas szerszám nem kímél, a begerjedő gazdája egyre mélyebben tolja belém. Közeledik a fuldoklásos rész, és nem tudom, mennyire tudok egyáltalán jelezni nekik, ha készülök elmúlni a karjaikban, rongybabaként. Vajon meddig folytatnák?
Azt kell mondjam, hogy mindezek ellenére felizgat a dolog. Az icipici nem-is-pénisz szédületes sebességgel hágja a fenekem, én pedig rászorítok, már csak azért is, mert önkéntelenül igyekszem elkerülni a hányingert és a sikertelenség esetén jövő maró fuldoklást. Koncentrálok, hogy kihasználhassam a pillanatokat, amikor át tudok szívni némi friss levegőt az eltömődött csatornán. Egyre kevésbé megy. A hányás elkerül, de lassan akkor se látnék többet, ha kinyitnám a szemem. Az életösztönöm pánikriadót fúj, az élvezet sem nyomja el. Wolfie nem kímél, nem is akar, nem is tud. Kettejük közé szorultam. Itt a vége, felfalhatnak, ha végeztek. Mire odáig jutok, hogy esetleg akár meg is haraphatnám a hímet, vagy a karommal, lábammal próbálnék kiszabadulni, hisz már nincs annál rosszabb, minthogy rövid úton megfulladok, már erőm sincs. Itt a vége, múlj el vé…
Hona egyszerűen lehúz Wolfie farkáról, én pedig utolsó erőmmel hörögve szívom magamba az erdő összes levegőjét. A torkom ég a fájdalomtól, a tüdőm lángol, az agyam amint kap némi oxigént, újabb és újabb fájdalomreceptorok jelzéseit fogja. Csúnya karomlások keletkeztek a combomon és a melleimen is. Ahogy visszatér a látásom, végignézek magamon. Azt hiszem, sosem néztem ki még ilyen ramatyul. Vér ízért érzem a számban is, a felköhögött nyállal jön. Beszélni biztos kár is lenne megpróbálnom. Egyedül a fenekem bírta, mármint a lyuk maga. A farpofáim sajognak, Hona gyakorlatilag elvert a csípőjével. Most újra megragad. A hoppon maradt Wolfie ott mered előttem, de a farkasnő hanyatt fekszik, szétvetett lábakkal. Magára húz, mint egy takarót. Kissé nehézkesen, de újra belém illeszti a kis pénisz méretű szervét, bár nem tudom, hogy csinálja, az anatómia szabályai szerint rossz felé áll, mégis a fenekemben van. Egymáson fekszünk, hanyatt. Az én lábam Széthúzza, de úgy, hogy a karjaim a testem mellett fogja a sajátjához. Mindenem égnek áll, aminek nem illik, a kifeszített melleim, a széttárt altestem, a talpam.
– Gyere, Hrog! Én vagyok a csini tünde. Hágj!
Wolfie engedelmeskedik. Párszor körbenyalja mindkét mellem, aztán kényelmesen elhelyezkedik. Tiszta erőből bevágja. A lendületet látom, a szemem behunyom. Ez ezzel a vehemenciával a lendülettől szakadok miszlikbe. De a kitöltő feszítés és a hüvelytépő behatolás nem engem ér. A csiklónak hatalmas, pénisznek apró szerv ugyan amennyire lehet, belém mélyed, de a valóban hatalmas és valóban férfit illető dorong az alattam széttáruló, fajának megfelelő hüvelybe vágódik. A fejem fölött lévő torokból feltör egy morgással vegyített nyögés, a tulajdonosához tartozó karmos mancsok hegyes végei a combomba fúródnak, újabb sebeket ejtve. Wolfie nagyjából ügyel, hogy irgalmatlan lökéseitől ne repüljek el a helyzetemből, én pedig szorongatom a bennem lévő gömbölyded kis szerveskét, de aztán egy hallható cuppanással csak kicsúszik. Mivel Hona elkeseredetten próbálta benn tartani, a combomból immár ömlik a vér. A nőstény ki is hajít kettejük közül, mint egy oda nem illő párnát vagy ruhadarabot. Elterülök a lucskos, saras földön, még mindig sajgó torokkal, lihegve, véresen, összetörve. Félig az oldalamon, félig hanyatt fekve nézem a két üzekedő farkast. Egyszerre önt el döbbenettel, vággyal, az állandó fájdalomérzettel, undorral és megvetéssel (leginkább saját magam iránt), amint még mindig farkaspisit és ondót eregető nyílásaim és lassan, csöndesen vérző kisebb-nagyobb sérüléseimtől mocskos és elkínzott, meg nem evett húscafatként figyelem, ahogy az általam ismert világ két legádázabb lénye legmélyebb ösztöneiknek engedelmeskedve gyilkolja egymást, hogy jó vagy rossz esetben egy új életet hozzanak létre. Vagy csak egy mindent elsöprő orgazmust. Egymást harapdálják, karmolják és gyűrik, miközben Wolfie ütemesen, követelőzőn és félelmetesen döngöli a sárba a szukát.
Elönt a döbbenet, hogy én ebből akartam valamit? Ebből kaptam? Csoda, hogy túléltem. Eddig. Ezt leginkább persze a hímnek köszönhetem, aki velem szemben nem eresztette ennyire szabadon magát. Vagy csak nem láttam magam kívülről. Ez maga az őserő, a brutalitás és a félelmetes fenyegetés. Ám mire minden mélységén csodálkozva elgondolkodhatnék, az orgazmus utoléri a farkasnőt. Vonyítva vonaglik a szűnni nem akaró lökésektől, csapkod és karmol. Ráng és üt-vág. Aztán lihegve taszítja el magáról a hímet, függetlenül attól, hogy Wolfie még nem ért a csúcsra. Amikor egy kicsit alább hagy a mindent elsöprő, borzalmasan látványos örömteli vergődése, felém fordul szemében borzalmas tűz ég, arca véres, bundája még mindig csapzott, sáros. Ha eddig nem volt félelmetes, most mindennél jobban az. Megpróbál feltápászkodni, de csak négykézlábig jut. Wolfie mozdul utána, de a szuka hátrafelé belerúg. Combon találja, nem lágyékon.
– Iszonyúan megéheztem. Most megeszem… – sziszegi és nyúlna utánam. Annyi erőm már van, hogy odébb gördüljek. Megpróbálok felállni. A szuka utánam kap, épp nem ér el.
– Véres és riadt, ahogy szeretem – sziszegi, a nyelvét öltögeti, a száját nyalja. Újra kicsap a karmával, épp elér, újabb durva vágás a vádlimon. Ám nem tud megragadni. Wolfie elkapja. Hátulról, valódi varkas (vagy kutya) pózban belé vágja magát. Bármekkora és bármilyen erős a szuka belül, ettől összeakadnak a szemei, ahogy rám néz. Wolfie kíméletlenül hágni kezdi. Az eddigi sem volt ép ésszel felfogható, de most aztán mindent belead. Hona vonyít, de már nem kap utánam. Mancsait leengedi, fenekét az égnek tartja, pofája a földre kerül. Hasa minden lökésnél megfeszül, de állja a rohamot. Kilógó nyelvvel fogadja magába az ostromgépet. Nagy nehezen igyekszem tisztes távolba kúszni, mászni majd lépni. Sikerül felkecmeregek a földről. Sáros vagyok, véres vagyok, mocskos vagyok, ennél mocskosabb már nem is lehetnék. Megbabonázva nézem, amint ezek ölik egymást. Tünde ésszel fel nem lehet fogni. Majdnem megfeledkezem mindenről. Majdnem magamhoz nyúlok, annyira intenzív maga a képi élmény. De a hörgések morgások és vonyítások közt átsejlik Wolfie hangja. Két kurta levegővétel közt mondja azt az egy szót, mely egyszerre könyörgés, parancs és elkeseredett segélykiáltás:
– Fuss!
Tudom, hogy a farkasok szeme előtt futni a szikláról a szakadékba ugrásnál is rosszabb öngyilkosság. Ráadásul alig bírtam felállni, nemhogy szaladni, rohanni. Ám agyam már tisztává váló és oxigént kapott része feldolgozza a dolog kérlelhetetlen szükségszerűségét. Elbotorkálok az erdőig, hársa sem nézek. Hallom a hangokat, az őrült orgiát, amit mindössze két lény csap. Mire magam mögé lesek, már nem látom őket, csak hogy Wolfie még mindig küzd. Értem, az orgazmusáért, a feljebbvalója ellen, annak gyönyöréért, hogy életben maradjon. Hogy én is. Hogy esetleg újra találkozhassunk. Erre gondolni sem tudok. Ezt elég volt kétszer túlélni. Megszaporázom a lépteim, vonszolom a sérültebb lábam, aztán már majdnem futok, aztán rohanok. Könnyű léptekkel, mezítláb, meztelenül, vércseppeket hagyva, ágaktól és levelektől szabdalva rohanok át az erdőn, egy patak, két patak, jéghideg mártózás, újult erő, megcsúszás a köveken, odavert térd, de rohanok tovább, amíg össze nem esek. Nagyjából a tündék területének határán éppen túl, egy mohás fatörzsnek dőlve pihegem ki magam. El is alszom, mert mire feleszmélek már sötétedik. Még egy séta, még egy futás, be a faluba, árnyként lopakodva a saját lombsátramba, végigdőlve a vackomban, összevérezve a takarót. Egyszerre zokogok a megpróbáltatástól és boldog vagyok, hogy túléltem. A nap már delel, mire újra visszatér belém az élet, hogy újra fájhasson mindazt amit kaptam.
És amit talán örökre elveszítettem.