A szomszéd

A lelkem eladtam volna az ördögnek, csak mindenki hagyjon békén már. A mai nap teljes csőd, még a számok is ellenem voltak munkában, hazafelé meg olyan dugó volt a városban, hogy azt hittem soha nem érek haza.
Benyitottam kis albérleti lakásomba és eldőltem az ágyon. Semmire nem vágytam csak nyugalomra, magányra, magányom magányára. Feküdtem vagy tíz percig aztán egy sms: 9-kor megyünk érted. Nem, most nem! Nem akarom hallgatni a lányok csacsogását a mai legjobb pasiról, nem akarom hallgatni a legújabb ruha vásárlás történetét, most semmit sem akarok. Nyugalmat. Felkeltem, péntek lévén, elindítottam egy mosást, ettem néhány szelet sajtot míg a fürdővizem zuhatag hangjaként töltötte meg a kádat. Meggyújtottam néhány gyertyát hátha kicsit jobb kedvem lesz. Már a kádból írtam a lányoknak, hogy a mai nap nem alkalmas, ne is keressenek, pihenni szeretnék. Szerencsére már ismertek annyira, hogy tudták ilyenkor nem érdemes próbálkozni.

Már a kádban voltam, behunytam szemem és hagytam, hogy lelkembe nyugalom költözzön.
Semmihez nem volt kedvem, még talán a holnapi élethez sem, igazából nem is tudom, mire vágytam ebben a pillanatban vagy, hogy mi hiányzott ehhez a pillanathoz.
Csak feküdtem, és áztattam a bőröm, ami már kezdett öregedni a víz hatására, ráncosodott.
Eszembe jutott, ha ilyen öreg és ráncos leszek, mit fogok tudni felmutatni. Semmit. Hiába van autóm, jól fizető munkahelyem, lakásom folyamatban, valami nem jó, kell még. Egy társ, tudtam én is, de ilyenkor mindig az előnyöket szoktam elővenni, önálló vagyok, nem függök senkitől, nem kell alkalmazkodnom, a magam ura vagyok. Nagyon szépen hangzottak ezek az érvek, csak mikor esténként ágyba bújom, hideg az ágy, hiányzott valaki átkaroljon, megcsókoljon, s szeressen.
Kezdett kihűlni a víz és már száz éves lettem, inkább kimásztam. Egy szál törülközőben elterültem az ágyon.

Fülbemászó zenét hallgattam egy ideig, ami alatt valószínű elszundítottam, mert a csengő visító hangjára ébredtem és sötétségre, nem volt áram. Az emeleti szomszéd fia ébresztetett, kihoztam a kád szélén lévő gyertyát s ajtót nyitottam.
- Szia-köszönt ő- nem kell megijedni, rögtön lesz áram, már kihívtuk a szolgáltatót, lassan megoldják.
- Helló, jó rendben- mondtam. Mit mondtam volna, azt sem tudtam hány óra, mióta nincs áram és különben is hagyjon ma mindenki.
Viszonylag jóban voltunk, talán az egyetlen barátomnak tekintettem a fiút. Hiába volt bármennyi férfi az életemben, csak a testem akarták. A lelkem, a gondolataim, egyiket sem érdekelte. Megkapták, amit akartak és kész, vagy elaludtak, vagy sietniük kellett, a haverok, bulik, meg isten tudja hova. Zsolt volt az egyetlen ki megértett, ismerte életem, sokat beszélgettünk, volt hogy éjszakát beszélgettünk át, minden testi érintés nélkül, minden vágyom rád pillantás vagy gondolat nélkül.
- Gyere be, talán életet lehelsz belém,- mondtam s kitártam az ajtót.

Zsolt bejött, neki zseblámpája volt, amit eloltott, a gyertya égett a kezemben. A szobába ment, ismerte a járást, addig hoztam innivalót. Nevetséges volt a fény, így még nem beszélgettünk.
Mesélni kezdtem a mai napot. Ő megértőn bólogatott, ismerte az érzést, neki is sok a rossz napja mostanában és sok a rossz kapcsolatai is valahogy neki sem sikerül. Voltak s vannak kapcsolatai, de a helyzet nála is ugyanaz. Testét látják csak a nők, jó hapsi azt meg kell hagyni, mikor ideköltöztem nekem is feltűnt. Izmos teste, gyönyörű zöld szeme, akkor azonban kapcsolatom volt, így nem is foglalkoztam vele férfiként. Aztán néha-néha beszélgettünk és rádöbbentem, jó beszélgetni vele, megért, szinte átérzi a fájdalmam vagy az örömöm, úgyhogy kölcsönösen egymással osztottuk meg kapcsolataink, vagy az élet problémáit, tanácsokat adtunk egymásnak. Jókat nevettünk néha butaságunkon. Néha még vacsizni is együtt mentünk, mikor rosszkedvünk volt. Akkor aztán beszéltünk mindenről, a szerelemtől a halálig minden földi és túlvilági kérdés szóba került.
Együttérző volt s elmesélte a mai napját ő is. A legújabb barátnője szeretné elvinni valami buliba, ahova mindenki viszi a pasiját, vagy nőjét, de kikötötte, mibe menjen, neki melyik ruha tetszik a legjobban és szerinte melyik illik oda és az ő ruhája mellé. Hát igen, a nők, akik mutogatják a pasit, de nem értik.
Visszajött az áram. Zsolt elbúcsúzott, mondván úgyis jönnek a barátnőim, s már kicsit jobb lett a színem is, nem várta meg válaszom elhagyta a lakást.
- Reggel benézek!- kiáltotta egy emelettel feljebbről.
Becsuktam az ajtót mosolyogva magamban, lelkem kissé életre kapva.

Volt idő, mikor halott volt lelkem, nem érzett semmit, megölte egy férfi. Szerettem, igazán, teljes szívemből, ha kellett volna, az életem adom érte, ez volt a baj, tudta mindent megbocsátok, hisz szívem csak az övé. Becsapott, elhagyott, s akkor utána minden szenvedésem közepette megfogadtam, soha nem fogok szeretni, senkit, nem mutatom ki mennyire szeretem, mert úgyis elhagy, úgyis becsap, s ha nem szeretem nem fájhat. Sokszor ez volt a baj, túl hideg voltam, sajnálom, nem bíztam s nem is bízom már. A szerelem pedig egyenesen nevetséges, nem is létezik, vagy már én felejtettem el. Az is lehet.
Belebújtam a pizsibe és ágyba bújtam ismét egyedül, kispárnám volt a társam rá mindig számíthattam. Elaludtam.
Reggel van. Esik az eső, szuper, a kedvemhez pont passzol. Fejemre húzom a takarót és alszom tovább.
Citromos tea, friss kenyér illata mi ébreszt, bár lehet, még álmodom. Felkelek, körülnézek, sehol senki, csak a kenyér és a tea az asztalon egy levéllel: „Tudod, mindenhova van kulcsom. Szép napot Neked, álmodj szépeket.”

Jóleső gesztus, ugyan nem az első, de mindig szeretem a meglepiket, ő is tudja. Már nem is tudom hány éve ismerjük egymást és soha nem közeledtünk, lehet ő hiányzik az életemből, gondolkodtam míg a friss kenyérre kentem a vajat. Ismer, tudja a hibáim a hóbortjaim, a gondolataim, a véleményem a világról, lényegében mindent, lelkem társra talált benne. Érdekes, soha nem gondoltam erre, mi van a teában? Fene tudja mi ütött belém, vágyni kezdtem rá, az érintésére, a csókjára, megbolondultam vagy mi? Valami bizonyos, hogy történt velem az éjszaka, mert elment a józan eszem is, írtam neki, jöjjön le.
Nem telt bele 5 perc már az ajtóm előtt állt. Kinyitottam, furcsát éreztem, belül, de nem értettem, vagy nem akartam. Átöleltem és megcsókoltam, majd elhúzódtam várva mi lesz, s magam sem értettem a dolgot. Zsolt viszonozta a csókot s finoman a lakásba vezetett.
- Tudod, mit teszel? - kérdezte
- Igen - válaszoltam, bár nem igazán tudtam és nem is akartam most tudni, csak érezni akartam minden porcikáját.

Puha csókját éreztem az ajkamon, érintésével lángra gyújtotta testem, lágyan érintett, leheletével csókolt, s tudtam életem legszebb szeretkezése lesz ez. Kigombolta a pizsim gombjait és megcsókolta cicijeim csókra éhes kis pöckeit, majd lejjebb és lejjebb, isteni volt minden érintése, minden csókja, s mikor a szemembe nézet; ahogy szemembe nézett, égett, lángolt tekintete.
A hátára döntöttem, végigcsókoltam testét a feje búbjától a lábujjáig, majd szemébe néztem nem változott-e tekintete, de nem, vágyott a folytatásra. Folytattam. Lágyan csókoltam az ajkát, az állát, a nyakát s közben az enyém lett, felsóhajtott, lassan mozogtam, érezze, érezzem, hogy élvezze. Magához húzott csókolt, nyelvünk játszadozott, közben éreztük, éreztettem egymáséi, a Tiéd vagyok. Ledöntött az ágyra s most az övé lettem. Együtt élveztünk, együtt sóhajtottunk, egyek voltunk
- Egész életemben Téged kerestelek.- mondta és homlokon csókolt.

Milyen buta az ember, néha ott van előtte a boldogság, de mégis máshol keresi, évek teltek el, mire felismertük, lelkünk már rég egymásra talált, csak testünk, szívünk volt az akadály.
Legyőztük, valami furcsa csoda kellett, hogy rádöbbenjek, Ő kell nekem. Zsolt azt mondja már egy ideje többet érzett, mint csak barátság, de félt lépni. Azóta is együtt vagyunk, s azt hiszem erre mondhatjuk, testben és lélekben is egyek vagyunk.