A szerelem miértjei

Annyi megválaszolatlan, vagy megválaszolhatatlan kérdés van a világon. Ezeknek feltevésében a gyerekek a legjáratosabbak. Miért füstöl a ház kéménye, miért könnyezik az ember, ha sír, miért jár görnyedt háttal a néni az utcán, miért van a madárnak csak két lába, amikor a lónak négy, és még sorolhatnám mindazt, amivel megállás nélkül ostromolják az embert.
Az én lányom se tesz másként. Kíváncsi természetű, mint minden gyerek. Tegnap azonban olyat kérdezett tőlem, amire a válasz teljesen magától értetődő, mégis akkor nehéz volt rá igazán jól válaszolnom.
Még most is a miérteken rágódok, míg férjemre várok a hálószobában.
„Miért szereted a papát? Miért lett ő a férjed? Miért pont ő az apukám? – nézett rám kislányom kérdő szemekkel.”
Elég edzettnek éreztem már magam, hiszen az elmúlt tíz év alatt számtalan kérdésével találkoztam, most mégis keresgéltem a szavakat.
„Hát, mert ő olyan… - elakadtam. Milyen is? Elodáztam inkább a dolgot. – Ez egy nagyon hosszú történet! Majd egyszer elmesélem!”
Tudtam, hogy ez a legbosszantóbb válasz, amit gyerek kaphat, de képtelenség megfogalmazni néhány mondatban mindazt, ami hosszú évek alatt rakódik le az emberben. Az érzelmek kuszák, és sokszor megmagyarázhatatlanok. Egy gyermek számára csak jó és rossz létezik. A köztes értékeket nem ismeri, a végletek közötti átmenet ismeretlen számára. Lát, amit lát, és abból ítél. A felszín alatti dolgok sokáig láthatatlanok. Hogyan is lehetne megmagyarázni neki mindezt?

Miért szeretem a férjem? Miért lett ő a gyermekem apja?
Összetett és bonyolult a válasz. Sohasem gondolkodtam rajta, így még számomra is talány.
„Mit eszel rajta? – kérdezte eleinte többször az öcsém, aki már régóta jól ismerte őt. – Olyan érzéketlen, olyan nyers, olyan magának való!”
Tudom, tudtam mindig is, hogy igaza van, mint azoknak is, akik azt mondják rá, hogy szívtelen, rosszindulatú és mogorva. Ezeket a tulajdonságokat láttam én is, mikor megismertem a cég irodájában. Ő már akkor évek óta ott dolgozott, én viszont csak kezdő ügyintéző voltam. Kapcsolatunk az első perctől nem volt éppen felhőtlennek mondható: folyton kritizált, bíráskodott felettem, hibáimat állandóan orrom alá dörgölte, segítség helyett gúnyos szavakat kaptam. Ettől éppen olyan ellenszenves volt számomra, mint bárki másnak.
Azóta azonban már hosszú idő eltelt, és megismertem a felszín alatt húzódó másik énjét, aki odaadó, gondoskodó, figyelmes, szerető férj és apa. Ezek azonban pusztán szavak, a nyelvtan szabályai szerint jelzők. Sokkal több, ami mögöttük van, amit jelentésük hordoz. Ezt nem lehet kifejezni egyszerűen szavakkal, ezeket érezni kell! A jelzők, melyek illetik őt, csak külső borítás, mint az édes karamell körül a sztaniolpapír. A papír lehet különböző színű, mintájú, de belső tartalmát csak akkor ismerhetjük meg, ha kicsomagoljuk, ha óvatosan megízlelgetjük.

Ő azonban nem engedi magát olyan könnyen kicsomagolni. Nehezen és nem sokaknak mutatja meg magát. Kemény páncél mögött, megbújva éli életét, mintha minduntalan álnok támadóktól kellene tartania, akik esetleg kihasználnák, csúful elbánnának vele.
Nem volt könnyű élete sem gyerekként, sem felnőttként. Talán ez az oka, hogy olyanná lett, amilyen.
Apja részegen nem sokat nyújtott számára, csak szidalmat és ütleget. Míg más gyerek mesén és szerető ölelésen nő fel, ő csak szívtelen ordibálást és pofonokat kapott. A legjobban mégsem saját testének fenyítései viselték meg, hanem az, hogy végig kellett néznie, amint apja rendszerint félholtra veri anyját.
Felnőttként, önálló emberként sem volt egyszerű dolga. Rossz társaságba keveredve sorsa megpecsételődött, és nem volt menekvés. Élete pályája akkor mellékvágányra siklott, de ezt csak jóval később vette észre, amikor a sínek elfogytak, és ő elbukott. Elbukott de volt ereje talpra állni, és megtalálta azt a keskeny ösvényt, mely elvezette a helyes irányba.
Ekkor ismertem meg. Az élettől meggyötörten, megkeseredve, tele gyanakvással mindenki iránt és magányosan.

Akkor még álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a férfi lesz számomra a legfontosabb ember a világon. A vonzalom, a szimpátia cseppnyi szikrája sem mutatkozott közöttünk, de erről nem én tehettem. Rideg, áthatolhatatlan fallal vette magát körül, melyen hiába is döngettem volna. De én akkor még nem is akartam döngetni rajta!
Aztán váratlanul történt valami. Talán valóban létezik Ámor, és eltalált minket apró nyilacskáival, de a fal szép lassan leomlott, a sztaniolpapír bomladozni kezdett. Ami rút volt, az szép lett, ami gőg volt, az szeretetté vált, a ridegség felengedett és helyébe a meleg szerelem költözött. Belefeledkeztem mély, fekete tekintetébe, forró ölelésébe, duruzsoló hangjába és többé nem vágytam szabadulni onnan.
Valahogy így történt, és azóta töretlenül szeretem őt, és ő is szeret engem. Tudom, hogy ez így van, bár igen ritkán tudatja ezt nyíltan velem. Ő nem az a hősszerelmes, aki erkély alól szerenádot ad kedvesének. Volt idő ugyan, amikor vágytam volna erre, de ma már nem így van. Most már tudom, hogy meg van a szépsége annak is, ha a felém irányuló érzéseknek nincsen szemlélője, amikor minden tekintet, minden érintés, minden hangja csak az enyém, és senki nem részesül belőle, senki nem csíphet le belőle egy morzsányit sem. Ő és az érzései csak az enyémek. Ez sokkal csodálatosabb, mintha világgá kürtölné, szavakba öntené nap, mint nap.

A gyakran használt szavak elcsépeltté válnak, jelentőségüket vesztik. Így maradt számomra értékes az a szó, hogy „szeretlek”. Egy ajándékká vált, amit az ember csak különleges alkalommal ad a másiknak. Fontos pillanatokban nagy értékkel bír ez a szó, mint akkor, amikor először hallottam a szájából elhangozni, tíz évvel ezelőtt.
Gyermekünk születésénél végig velem volt. Segített jelenlétével, szavaival, odaadásával. Láttam szemein, hogy ha lehet, még jobban szenved, mint én, akinek testét folyamatosan kínozták a fájások. Csöppnyi élet kívánkozott a napvilágra jönni, és bár szemeim már alig láttak a kíntól, torkom száraz volt sóhajaimtól, mégsem tudtam rá neheztelni. Ő azonban akkor csak velem foglalkozott. Éreztem, hogy haragszik a világra, haragszik saját magára, és a kicsire is, aki hosszan gyötri testemet.
Mindez azonban szertefoszlott, amikor a piciny kis csomagot kezébe kapta. Akkor láttam először a köré épített fal egyetlen darabkája nélkül. Csupasz személyisége nyitottan, őszintén állt előttem, és kimondta az édes szót: „szeretlek”.
Csodálatos percek voltak ezek számomra e szó nélkül is, de akkor, abban a fontos pillanatban, amikor kislányomat először tarthattam a kezemben, ennél tökéletesebbet elképzelni sem bírtam.
Hogy miért szeretem őt? Hát ezért! Mert ismerem ezt a csupasz, csodálatos énjét, mely csak az enyém. Szeretem mindenestül, ami hozzá tartozik!

Hallom, hogy leteszi a telefont, a folyamatos duruzsolás után csend lett odakint. Szinte látom szemeim előtt, ahogy határozott lépteivel elindul a hálószoba felé. Cipőinek koppanása elvész a csendben, majd kattan a zár, és belép. Erre vártam már húsz perce, de a cég vezetője mellett, bizonyos esetekben én csupán második lehetek a sorban.
De most már itt van, és illata megcsapja orrom, szemeim alakját keresik, mely ismerős árnyként jelenik meg a szoba félhomályában.
- Az ördög vigye el Menningert, hogy mindennel megtalál! – csapja le dühösen pulóverét az egyik székre, majd anélkül, hogy rám nézett volna, a fürdőszobába viharzik.
Na igen. Azért van, amit mégsem kedvelek benne annyira…
- Miért, mi történt? – kérdezem, bár szinte sejtem a választ.
- Problémája van az egyik szállítmánnyal. Csak azt nem értem, miért pont engem hív segítségül, ha nem bír megegyezni a gyártókkal? – válaszol odabentről.
- Talán, mert benned bízik a legjobban! – felelem, mint már annyiszor.
- Vagy engem tart a legbolondobbnak ehhez! – dugja ki fejét az ajtón szokásos fintorral arcán, majd már vissza is lép a fürdőszobába.
Nem válaszolok, csak mosolyogva nézek abba az irányba, ahonnan hallom, ahogy megengedi a tusolóban a vizet. Nem is ő lenne, ha nem így felelt volna! Ő és az utánozhatatlan cinizmusa! Gyakran kergetett vele az őrületbe, de ma már csak mosolygok rajta. Tudom, hogy ez is csak egy álca a sok közül, mely érzelmeit rejti. De én már átlátok rajta, hiszen legtöbb álcája előlem már nem fedi el őt, mint ahogyan Menninger Kálmán elől sem, aki akkor régen kisegítette a bajból.
Pont ezért nem bánta meg ő sem soha, hogy akkor mellé állt. Azóta Péter a jobb keze lett, és döntéseiben mindig kikéri véleményét. A főnök jobb keze lett, mégsem tört a magasba. Csendben meghúzódva tette a dolgát, és ettől elégedett volt. Az elismerésekre mindig legyintett, mintha nem is értené, mivel érdemelte ki, mintha múltbéli botlása miatt a jelen dicsőségei nem is illetnék meg. Igen, ő ilyen!

Elképzelem magam előtt, ahogy a tusoló rózsa szerteágazó vízsugara alá áll, majd meztelen teste lassan víztől fénylik. Nagy a kísértés. Legszívesebben utánamennék, hogy birtokba vegyem ott, azonnal, de inkább várok.
Hallom, hogy elzárja a csapot. Most megtörülközik. Sokszor néztem már végig, ahogy szárazra törli magát alapos akkurátusságával, és most is biztos vagyok benne, hogy pontosan úgy végzi el ezt a műveletet, mint máskor.
Az ajtó újból kinyílik, és fekete pizsamájában közeledik felém. Sötétséghez szokott szememmel végigkövetem őt, majd alig várom, hogy testének melegét magam mellett érezhessem.

Látom, hogy még mindig pufog Menninger miatt, de ez most nem érdekel. Gondolataim másfelé járnak. Odahajol hozzám, és egy lágy csókot lehel számra, majd hanyatt vágja magát, és már aludni készül.
- Péter! – szólok, mielőtt nagyon beleélhetné magát éjszakai pihenésébe.
- Hm? – dörmög álmatag hangja.
- Miért szeretsz te engem? – kérdezem, és izgatottan lesem arcát, melyet most már csak a sötétítőn át beszűrődő Hold fénye világít meg.
- Ez meg miféle kérdés? – fordítja fejét hirtelen felém.
- A lányod kérdése – felelem gondosan elhallgatva, hogy ez bizony inkább már csak az én kérdésem, mint gyermekünké. – Azt kérdezte, hogy miért vagy pont te a férjem…
- És, mit válaszoltál rá? – csillog sötét szeme kíváncsian.
- Hát – hebegek ugyanúgy, mint előző nap. – Mert szeretlek.
- És, te tudod, hogy miért?
- Igen, én már tudom – bólintok. – Most szeretném tőled is hallani!
- Előbb mondd te! – szólít fel, és fejét kezére támasztja.
- Majd utánad! – mosolygok, mert látom szemén, Menninger már a múlté, csak én létezek számára.
- Szóval, arra vagy kíváncsi, hogy miért szeretlek? – kerekedik fölém, és sötét szeme belemosolyog az enyémbe. Látom, hogy ő van itt velem, falak és sztaniolpapír nélkül.
- Ühüm – felelem határozottan, és már előre élvezem a választ. – Mit szeretsz bennem?
- Mit is? Akkor hát nézzük! – vesz nagy levegőt, majd fölém hajol. – Szeretem a füled, ami csak azt hallja meg, amit akar – susogja, és úgy csókol bele fülembe, hogy megborzongok. – Szeretem a nyakad, ami elforgatja fejed a lényeg felől – vándorol lefelé, ajkának érintésére testemen kellemes bizsergés vonul végig. – Szeretem a szemed, ami csak azt látja meg, amit nem kellene– csókol lezárt szemhéjaimra. – Szeretem a szád, mely sokszor meggondolatlan szavakat formál – sóhajtja ajkamra, majd olyan édesen csókol meg, hogy hirtelen fel sem fogom szavai értelmét.
A szavak azonban lassan eljutnak tudatomig, és csak ekkor döbbenek rá, hogy Péter az imént az összes rossz tulajdonságomat sorolta fel. Hirtelen kinyitom a szemem. Hát ezért szeretne? A hibáimért?
Ahogy elválnak ajkaink, látom szemén, hogy észreveszi döbbenetemet.

- Téged szeretlek úgy, ahogy vagy! Szőröstül-bőröstül! – magyarázza mosolyogva, de én továbbra is csak nézek rá.
Furcsa, hogy nekem először nem is hibái jutottak eszembe, hanem erényei! Kicsit elbizonytalanodok. Talán nekem csupán hibáim lennének? Bizonyára érződhet hezitálásom, mert arcán mosollyal, keze hálóingem alá vándorol. Végigsimít bőrömön, majd szájával is követi ujjai útját. Érzem, ahogy lassan értelmetlenné válik apró sértettségem.

- Szeretem a hasad, mely gyermekünket őrizte – indul el ajka köldökömtől felfelé, hangja mámorítóan duruzsol. – Szeretem a melleid, melyek később táplálták őt – ízlelgeti bőrömet az említett területen, miközben lehunyt szemmel élvezem érzéki vallomásait. – És, szeretem, ahol… - csúszik keze két lábam közé, amitől testem megfeszül.
Szavait már beléfojtom, mert nem bírom tovább. Fejét magam felé húzva csapok le ajkaira, csókunk szenvedélyes és végtelenül bódító. A külvilág megszűnik, a kérdések semmissé, nevetségessé válnak. Miért szeretjük egymást? Mindenért! Mindenért, amiben benne vagyunk, mindenért, ami bennünket összeköt. Hibáink, erényeink, esetlenségeink és elért győzelmeink mind hozzánk tartoznak. Bizony, az az igazi szerelem, amikor mindennel együtt fogadjuk el egymást, amikor a hibáiért is képesek vagyunk szeretni a másikat!
Úgy csókol, úgy ölel, hogy minden kétség, minden gondolat tovaszáll. Testem érzékenyen reagál, és azonnal válaszol követelődző mozdulataira. Rövidesen teljesen magaménak tudhatom. Igen, a sok minden mellett még ez is csak engem illet, és büszkén fogadom magamba, hogy mindent elsöprő gyönyörrel ajándékozzon meg. Kapaszkodok belé, vadul csókolom, miközben érzem, mindketten jó úton haladunk. Közösen, együtt. Tökéletes összhangban működünk, mint ahogyan tökéletes összhang jellemzi életünket is. Hogy vannak különbözőségek, súrlódások? Hát persze, hogy vannak, hiszen senki sem egyforma! De nem ez számít, hanem a szerelem, ami a különbözőségeket is az összhang felé hajtja.
Hangos sóhaj hagyja el ajkát, én hátába markolok. Megérkeztünk! A boldogság gyönyörű mámora öleli át testünket, és szövetségünket szorosabbra fonja.
Ledől mellém, én mellkasára teszem a fejem. Széles mosollyal arcomon hallgatom pihegését, ami aztán szép lassan szelídül, és megnyugtatóvá válik, mint ahogyan komótos simításai is hátamon.
- Most már tudod, hogy miért szeretlek? – suttogja halkan.
- Igen – lehelem mosolyogva.
Hát persze hogy tudom, hiszen ezt eddig is tudtam, de a kérdés továbbra is kérdés marad: hogyan magyarázzam el mindezt tízéves lányomnak…