A sintér 2. rész

A Stapleton közelében működő állatmenhelyt öt éve létesítette a város, miután a környéken rendkívüli mértékben elszaporodtak a kóbor kutyák, és egyéb csavargó háziállatok. A létesítmény egy hatalmas kiterjedésű ingatlanon épült fel, több mérföldre a lakott területek határától, ott, ahol a szántóföldek egybeolvadni látszanak a fenyőerdőkkel. A telep épületeinek nagy részét újonnan húzták fel, de voltak olyanok is, amelyek már korábban itt álltak. E házak tulajdonosai tönkrement farmerek voltak, akik hosszú évtizedekkel ezelőtt, a harmincas évek elején más államokba indultak szerencsét próbálni, gazdátlanul hagyva birtokaikat. A városban azóta folyt a pusmogás a környéken tanyázó kísértetekről, démonokról, meg az elvándorolt gazdák hétévente visszatérő szellemeiről.

A szabályos időközönként ismétlődő furcsa eseményekről hátborzongató legendák szövődtek; ezek nagy része természetesen csupán képtelen képzelgésnek számított. Az azért tény, hogy valóban különös dolgok történtek időnként errefelé. Egyszer például favágók merészkedtek be a romok közé, s meghallották, hogy az egyik elhagyott, gyomokkal benőtt házból különös, földöntúli kacagás hallatszik. Minden bátorságukat összeszedve bementek az épületbe, de nem találtak odabenn senkit. Ezután lámpáikkal átkutatták az összes szobát, a pincét, még a padlást is, de a rejtélyes hang forrásának nyoma veszett. Legalábbis a favágók később így mesélték el a történetet a stapletoni kocsmában, váltig bizonygatva, hogy az igazat állítják. Rémült, bizonytalan tekintetüknek köszönhetően legalább néhány ember hitt nekik. A romantikusabb lelkületűek számára pedig az is meggyőző érvnek számított, hogy akkor éjjel telihold volt.

Pontosan hét évvel később egy nyári éjszakán a városka lakóit egy dühödten tomboló vihar riasztotta fel álmából. A szél hajmeresztő, borzalmas sikolyokat hozott magával a titokzatos házak felől.
Mindez bőven elég volt az emberek számára ahhoz, hogy elkerüljék a helyet. Nem voltak ugyan babonásak, de a nem túl messze fekvő Wyomingban található ghost cityről is keringett néhány legenda, és hát jobb félni, mint megijedni. Igy aztán, amikor a város vezetősége előállt a menhely tervével, Stapleton közvéleménye nem volt elragadtatva az ötlettől. Az öregek körében egyből rémhírek kaptak szárnyra. Félő, mondták, hogy az építkezéssel megbolygatják a szellemek nyugalmát, akik ezért könyörtelen bosszút fognak állni. Végül aztán győzött a józan ész, és valóban, mikor eljött volna az ide, semmi rendkívüli esemény nem történt – az égvilágon semmi.

Fenntartások azonban ezután is bőven akadtak; ennek okán a menhely állandó munkaerőhiánnyal küszködött. A helybeliek többsége ugyanis egyszerűen nem volt hajlandó munkát vállalni itt, bármilyen aggasztó mértékű volt is a munkanélküliség. A költségvetési hiány általában szintén súlyos volt, az igazgatóságnak főtt a feje a feje a pénzhiány miatt. Ennek köszönhetően aztán attól, aki munkára jelentkezett, mint Tom Quince vagy Bernie Brown, többnyire nem kértek erkölcsi bizonyítványt.

A telepen hétköznapokon sem tartózkodtak sokan, hétvégeken pedig alig az őrökön kívül szinte senki nem szokott arra lézengeni. Amikor ezen a forró júliusi délutánon Tom behajtott az öreg csotrogánnyal az igazgatósági épület előtti poros parkolóba, csak Mr. Belacon kocsiját találta ott. A férfi eltöprengett, hogy amióta itt dolgozik, hány alaklommal fordult elő, hogy a rozsdaszínű vén Ford nincs a helyén. Úgy gondolta, ezeket az eseteket a két kezén meg tudná számolni. Mi a fenét csinálhat itt folyton? Tom széles, halott mosolyra húzta a száját. Talán… talán szórakozik a főnök. Erre a gondolatra elnevette magát.

Kiszállt, és besétált az épületbe. Húsz perc múlva tért vissza, beindította a motort, és elindult a parkoló mögött vezető kanyargós, hepehupás úton. Körülbelül fél mérföld után az út kiszélesedett, és egy kicsiny, fákkal körülvett kocsifordulóba torkollott. Ennek közepén egy alacsony, téglából épült, teljesen kiszáradt kút helyezkedett el. Ezt a menhelyen mindenki csak dögkútnak hívta. A belőle áradó, elviselhetetlen bűzt Tom egyből megérezte, amikor kiszállt a kocsiból, és elindult a raktér ajtaja fel. A szörnyű szag minden más embert undorított, de Tom már régen hozzászokott. Tulajdonképpen nem is zavarta a bűz.
Tulajdonképpen szerette is ezt a bűzt.

Mr. Belacon irodájában minden simán ment, mint mindig. A főnöke tudott a viselt dolgairól, s bár igyekezett azt mutatni, hogy nem veszi jó néven, Tom látott valami sokatmondó csillogást a szemében, amit nem volt nehéz megfejtenie. Így aztán ezzel kapcsolatban soha nem adódott semmi probléma. Bernie Brown-t is elküldi majd a francba, gondolta a férfi. Miután a kutya lepuffantása után találkozott a tekintetük, egyből tudta, hogy a nyápic hülye köpni fog. De nem zavartatta magát, akkor sem, amikor útban hazafelé kitette a férfit a háza előtt, aki ezt nagy megkönnyebbüléssel fogadta. Azt azonban el fogja kerülni a továbbiakban, hogy valaha is még egyszer ezzel a seggfejjel kelljen együtt dolgoznia.

Tom kiemelte az autóból a kábult állatot, és a karjába vette. Amire készült, nagyon egyszerű volt: végez vele. Elevenen hajítja bele a dögkútba. Tom ajkai torz vigyorra húzódtak, sötét mámor öntötte el. Elmerült elméje különös, éjszakai világában, nem hallotta, hogy a kutya morogni kezd a karjában – kezdett múlni a bénító méreg hatása. Odaért a kút pereméhez, és magasra emelte az állatot, arra készülve, hogy lehajítja a mélybe. Az azonban ekkor kinyitotta szemét, dühösen felugatott, és megmarta Tom egyik karját. A férfi meglepett kiáltással elejtette a kutyát, aki nagyot puffanva ért földet a poros talajon. Az állat lassan hátrálni kezdett, de közben tovább ugatott száraz, reszelős hangon.

Tom hitetlenkedve bámulta a bal karján vérző harapásnyomot. A kutya közben nyüszíteni kezdett, mintha tudná, hogy még nem tért vissza belé az erő annyira, hogy elmenekülhessen, ha ez az őrült még egyszer rátámad.
- Te… megharaptál engem? – Tom lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat. Arcán továbbra sem tükröződött semmilyen érzelem, de a belső indulatok már működésbe léptek. – Te meg mertél harapni… engem?
A férfi tekintete egyszeriben elborult, arca megmerevedett. Dermedtsége megszűnt, pár gyors lépéssel a szűkölő állatnál termett, jobb lába iszonyú erővel lendült előre. A rúgás a kutya egyik bordáját érte, mely hangos reccsenéssel tört ketté. Az állat kutyától Tom számára is szokatlan hangon felvisított, és a földre zuhant. Tom fürgén mozgott.

Az újabb rúgás ez alkalommal állkapcsot ért, aminek következtében vér és néhány törött fog spriccelt ki a kutya szájából. Majd újabb és újabb rúgások záporoztak, Tom vítustáncot lejtett az állat összeroncsolódott testén. Végül egy nagyobb darab kővel, ami a földön hevert, egyenként kettétörte a kutya mind a négy lábát, aki akkor már sikoltozott, és a hang szörnyű volt, Tom számára mégis édesebb minden muzsikánál. A halálüvöltések végül abbamaradtak, amikor a szétzúzott álkapocsból ömlő vér elöntötte az állat légútjait, és megkezdődött lassú, kínteljes fuldoklása. Tom egy utolsó, elementáris erejű rúgással eltörte a kutya gerincét a nyakánál, aki ezt követően szinte azonnal kimúlt. Az állat borzalomtól ködös tekintete üvegesen meredt a kéken ragyogó, forró nyári égre.

Tom lihegve, izzadtan állt a vérben fürdő tetem felett, a fájdalmas sikolyok még mindig visszhangzottak a fülében. Kurtán felnevetett. Néhány percig csak állt, nézte, ahogy a legyek lassacskán ellepik a dögöt. Nem sokat teketóriáztok – gondolta Tom, és újból elnevette magát. Így is kell. Tudjátok, mi a dolgotok.
Kicsivel később felemelte a kutyát, és egyszerűen behajította a dögkútba. A test tompa puffanással ért földet. Tom lepillantott, de nem látott semmit; a mélyből, ahol örök sötétség honolt, csak a semmi bámult vissza rá.
Azután, mint aki jól végezte dolgát, megtörölte a kezeit mellényében, és megvizsgálta karján a kutya által ejtett sebet. Megkönnyebbülten látta, hogy sebe csupán felületi, a vastag védőruha szerencsésen megvédte. A ruha is tudta a dolgát, gondolta a férfi. Mint ahogyan a legyek is. Mint ahogyan én is. Tom mosolygott, miközben fütyörészve beszállt a furgonba, és elhajtott a menhelyre visszavezető úton.

4

Aznap este Tom a telep mögött emelkedő dombra épült, roskadozó házának tornácán üldögélt, és szódával kevert whisky-t iszogatott. Hallgatta a tücskök ciripelését, és alant sötétlő épületek felett ragyogó teliholdat figyelte. Részeg volt, mint szombat esténként gyakran, és kiűzte már gondolatai közül az elmúlt délután eseményeit. Nem gondolt semmire, csak nézte az eget, cigarettázott, és időnként töltött magának. Ha ivott, nyugodt lett. Kikapcsolt. Teljesen. Ez jó volt, de ma éjszaka elméje csöndjét mégis folyton megzavarta
(- Micsoda? -) valami…
Nem tudta pontosan, mi lehet az. Tudata mélyén felbukott időnként, hogy aztán szinte azonnal újból alámerüljön, mint vizihulla a holdfényben. Nem hagyta nyugodni. Talán valami régi história
(- hétévente jön el -) elevenedett fel benne, és (- különös dolgok történnek akkor errefelé -)
folyton megakasztotta a gondolatait. De akárhogyan is erőltette az agyát, képtelen volt előcsalogatni azt a valamit a tudatalattijából.
- Francba az egésszel! – Tom hangja dühösen csengett, míg remegő kezekkel egy újabb italt töltött magának. Egy korttyal felhajtotta, és hátradőlt székében. Feje úgy zúgott, mint egy darázsfészek.

És ekkor meghallott valamit. Furcsa hang volt, s úgy tűnt, több irányból érkezik egyszerre. Mélyről jövő. Mélyről jövő, morgó hangok keveredtek a hirtelen feltámadt szél zúgásával. Az erdő fái recsegve-ropogva hajladoztak, és a sötétben halovány, egymáshoz párosával közel eső fénypontok villantak fel. És ezek a pontok mintha közeledtek volna.
És nemcsak azok. A hangok is.
Tom felpattant, és tántorogva elindult az erdő széle felé.
- Ki a fene van ott? Ki a…

Megnevezhetetlen, szörnyűséges morgás töltötte be az egész alant húzódó völgyet. Mikor Tom a hang irányába fordult, a megdöbbenéstől és a rémülettől néhány pillanatig mozdulni sem tudott.
Az egész erdő tele volt sárgán világító, közeledő szempárokkal. A teliholdat éppen eltakarta egy felhő, így nem vehette ki a titokzatos lények körvonalait, de erre nem is volt szükség. Pontosan tudta, kik azok. És azt is, hogy mit akarnak.

Rohanni kezdett a ház felé, de útközben elbotlott egy sziklában. Nehézkesen feltápászkodott, és a pániktól félőrülten sikerült elérnie a verandát. Berontott a házba, becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan elreteszelte. Villámgyorsan becsukta az ablaktáblákat is, s már indult volna kalapácsért és szögekért, hogy keresztlécekkel megerősítse őket, amikor az állatok morgása mindent betöltővé vált. Tom tudta, körülvették a házat. Hangjuk nem emlékeztetett a kutyára, a férfinak fogalma sem róla, mire emlékeztet, de a vér megdermedt tőle az ereiben, akár a gleccserek odafönn az Estes park völgyeiben, télen. A férfi képtelen volt mozdulni, átadta magát a bénító rémületnek. Ebben a pillanatban a házat ostromló lények áttörték az egyik ablakot, amelyet nem lehetett rendesen bezárni. Tom megperdült, s ekkor meglátta, hogy az ablakpárkányon egy kutyára emlékeztető, rémséges lény áll, amely nem is olyan rég még valóban kutya volt. Az hát – gondolta meglepően tiszta fejjel.

Kutya volt, akit ma a halálba rugdostam. De most itt van. Istenem, itt bizony. Szeme sarkából látta, hogy az ajtót is ostrom alá vették ennek a… valaminek a társai. És a többi ablakot is.
Tom rettenetében a nadrágjába vizelt, és leküzdhetetlen remegés vett rajta erőt. A kutyák nekirohantak az ajtónak, amely hangos reccsenéssel szakadt ki a helyéről. Ilyen gyengék lettek volna ezek az ajtók? A mindenit. – gondolta Tom ostobán, miközben érezte, ahogyan melegség csorog végig a lábszárán. A világító szemű állatok besétáltak, miközben a dühös morgást egy pillanatra sem hagyták abba.
Tom a sarok felé hátrált.
- Ne, kérlek… ne bántsatok. Bocsássatok meg nekem – Háta a falnak ütközött. Nem volt tovább. A férfi elsírta magát. – Ne! Esküszöm, soha többé…
A szörnyű, esetlen lények már az egész házat elözönlötték. Éles fogaik csak néhány méterre csattogtak Tom lábaitól, aki felsikoltott.
- Apa, kérlek! Kérlek szépen, engedj ki innen!

Elkínzott elméje, még egyszer, immár utoljára, elkalandozott a múltba. A képet látta újra és újra maga előtt, ahogy a patkányok úsznak felé apja pincéjében. Csak úsznak és úsznak… azután belémarnak. Eleinte kevesen, aztán egyre többen. Rémület. Fájdalom. A víz nehéz szaga… és az agyát elborító sötétség, amely megtelepedett benne, és soha többé nem hagyta el. Vele kellett élnie. És benne is. A rengeteg lemészárolt állat… sok száz… ezer… mind itt van. Eljöttek érte. Nem. Tom lehunyta szemét. Ez csak egy álom. Ez csak…

Azután az állatok nekiestek, és marcangolni kezdték a testét. Nem is hagyták abba, amíg az utolsó halálsikoly el nem hagyta a férfi ajkát, és a teste felismerhetetlenné nem vált.
Mialatt a lények lakmároztak, a hold könnyű ködfátyol mögött remegett az égen, alakja formátlan volt, színe pedig vörös, mint egy gyulladt szem, vörös, mint a frissen kiontott vér.

Vége